Ha valami árulkodik profizmusról a játékban, az az, ahogy a fejlesztők – nem kis öniróniáról téve tanúbizonyságot – teljesen komolyan vették azt a második világháborús szoftvert, amelyben óriás Zeppelin ellen kell küzdeni, illetve pályánként több százezer ellenfelet kell likvidálni. A történetre jobb nem szót pazarolni – elvégre az Ubisoft Romania sem tette, úgyhogy marad a többi, jóval impozánsabb részlet. A játék, bár első ránézésre – mondjuk, ha a legelső misszió felszállás-leszállás lehetőségét nézzük – akár szimulátor is lehetne, már a betanító küldetésben leszögezi nekünk: a készítők hallottak már a reális programokról, ezért száz százalékig tisztában voltak vele, mik azok a dolgok, amelyeket szeretnének elkerülni. Röviden és tömören szólva a cuccban lőnünk kell, mindenre, ami mozog, illetve, ami támadni tud – a küldetések között pedig az azok alatt megszerzett presztízs pontokból fejleszthetjük gépeinket, esetleg újakra tehetünk szert. Van itt minden, mint a moziban: erősebb páncélzat, még erősebb töltények, toronyóra és lánc – egy szó mint száz, a Blazing Angels második része klasszikus shoot’em’up játék, 3D-ben, repülőkkel.

Zeppel out, zeppelin...

A küldetések igen sokszínűre sikeredtek – a gond csupán az, hogy mindeközben pontosan ugyanazt csináljuk. Egy szövetséges ügynök száguldó vonatra juttatása, egy germán repülővel alakzatban repülés ellenséges területen, vagy éppenséggel fregattok lebombázása a nyílt tengeren – egy szó, mint száz, a program kreatív alkotói kitettek magukért, azonban minden, jól induló ötletnek egy a vége: elkezdenek özönleni a németek, le kell őket lőni. Az igazi poén ott kezdődik, amikor megjelennek a főellenségek: miután a játék igazi élvezeti értékét ezek jelentik, így csak egyet említenék: Afrikában egy gigantikus Zeppelin ellen kell küzdenünk, de úgy, mint tettük ezt régen, a játékteremben – először kisebb célpontokat kell likvidálni, utána a gép bizonyos védelmi rendszereit, és csak a végén eshetünk a mérhetetlen dögnek. Valami frenetikus érzés, amikor a legjobban kitalált és részletgazdagon lemodellezett, valós helyszínek fölé hirtelen beúszik egy minden porcikájában oda nem illő monstrum, és a program minden realitását elveszíti.

Egy valamit azonban le kell szögezni: bár a játék billentyűzettel és egérrel is irányítható, igazi mazochistának kell lenni ahhoz, hogy így élvezni lehessen, vagy előtte még véletlenül sem szabad egy analóg karos gamepaddal próbálkozni. Őszintén szólva semmi gond nincs a célzással egérrel, sőt, de bizony sokszor cefet mód káromkodtam, amikor FPS játékokhoz szokott reflexeimre későn reagált az aktuális masina, arról már nem is beszélve, hogy egy gomb nyomogatásával nem lehet megadni azt az érzést, amit a „gáz” fokozatos adagolása nyújthat. A precizitás hiánya pedig annak tükrében kifejezetten irritáló, hogy, bár klasszikus akciójátékról beszélünk, mentenünk mégsem szabad ott, ahol szeretnénk – a konzolokról PC-re szokott checkpointos rendszer itt is visszaköszön, és egy-egy benézett manőver miatt bizony sokszor előfordul, hogy egy igen hosszú, és macerás küldetésláncolat legnehezebb részeit elölről kezdhetjük.

Szállj, szállj, szállj fel magasra

Igen, valamire még nem tértem ki, és most is rendhagyó leszek: bár számomra általában minden tekintetben csak másodlagos a grafika, esetünkben bizony ez teszi fel a játék fejére a koronát. A precízen, szinte fényképszerűen kidolgozott városok, a bennük nyüzsgő, sokszor több száz ember, az alacsonyan szálló repülő után felkavarodó por látványa – megkoronázva azzal a részletgazdag és nagyon profi modellparkkal, amellyel a programban dolgoztak – igazi vizuális orgazmussá varázsolják a szoftvert. Annyira hihetetlenül részletgazdagon kerültek át a játékba a valós, és fiktív repülőgépek, hogy komolyan, számtalanszor azért szúrtam el egy küldetést, mert rábambultam a külsőségekre. Már említettem, hogy a tájmegjelenítés döbbenetes: Párizs remekül kidolgozott utcái bárkit elkápráztathatnak, de a piramisok fölé beúszó zeppelin látványa is pozitív vizuális sokkal kecsegtet. Zene terén pedig pont azt tették a készítők, ami szükséges volt: beráncigáltak egy nagyon profi, szimfonikus zenekart, és ismerősnek tűnő, helyenként mégis üdítően vérpezsdítő muzsikát rittyentettek a program alá. Békés repülésnél – amelyre azért valljuk be, nem túl sok lehetőségünk lesz – a végtelenségig nyugtató dallamok szólnak a háttérben, amint azonban beindul a kőkemény akció, olyan szinten sikerül adrenalint pumpálni az ereinkbe, hogy csoda, hogy néha nem esünk össze szívrohamban.

Nehéz a dolgom, amikor értékelnem kell a Blazing Angels folytatását. Mint történelmi, repülős program, két perc után vérzik el, mint klasszikus, játéktermi árkád azonban egészen a végéig szórakoztató tud maradni. A prototípusok bekeverésével hihetetlen hangulatot teremtettek a szoftverben, a főnökharcokkal, a csodálatos képi világgal, valamint a kezdetben változatos küldetésekkel pedig csúcsra emelték az egészet, hogy azután egy buta, lövöldözős akcióorgiát fedezzünk fel a mélyben, amely ugyan jóval kevesebb, mint amit a témából ki lehetne hozni, de mégis jelentősen több, mint amit más bűvészek elő tudnának húzni a kalapból.