A fejlesztőknek már a korábbi, a Resistance-ot Vitára költöztető próbálkozása sem sült el makulátlanul, pedig azt a játékot bő egy évig kalapálhatták – a Declassifiedet ezzel szemben alig hat hónap alatt kellett tető alá hozniuk az Activision számára. Ezen nem elhanyagolható információ alapján a vén rókák persze már előre sejthették, hogy itt mégsem lesz akkora durranás, mint ahogy azt a reklámok sejtetni engedték, és bár az Assassin's Creed III hordozható verziója sem lett akkora szenzáció, a Declassifiednak bizony ott a helye 2012 legnagyobb csalódásai között. 

A program gerincét képező kampány tíz, egymáshoz csak alig-alig kapcsolódó misszióból áll, amiket a nagy testvérben már megszokott kusza, ide-oda ugráló történetszerűség köt össze, annyi különbséggel, hogy itt a sztorit egy tök monoton hang darálja el a küldetések előtt, a szemünket pedig csak a ronda, semmitmondó állóképek felett cikázó kamera köti le. Hogy miképp is kerülünk egyik helyszínről a másikra, az általában homályban marad – no nem gond, mert így legalább lövöldözés közben nem kell érzelmekkel töltött párbeszédeket végighallgatnunk, és hatalmas fordulatokra rácsodálkoznunk: egy nagyon egyszerű és meglehetősen monoton „darálót” kapunk, ahol folyamatosan érkeznek elénk a bakák, igen nagy tömegben, ám annál kisebb intelligenciával. Az irányítás jóindulattal is csak nehézkes, főleg kezdetben, hiszen borzasztó érzékeny a célkeresztünk, és nehéz befognunk a közepes távolságnál messzebbi célpontokat.

A pályák mérete vetekszik egy törpe zsebkendőjével, és az apró méretből fakadó rövid végigjátszást a fejlesztők rengeteg, olykor csak scriptre előrohanó katonával igyekeztek meghosszabbítani. Az ellenfeleink serényen lövöldöznek és elég szépen sebeznek, emellett teljesen ostobák, és az előre programozott reakcióik – mint például az, hogy gránát hatására esztelenül felénk kezdenek vágtázni – nagyon hamar kiismerhetők és kihasználhatók.

A ránk váró térképek nagy része pár házból, néhány szobából és egy-két kinti részből áll, ám van olyan mesterlövészes küldetés, ami egyetlen, közel sem nagy udvaron játszódik, feladatunk pedig csak annyi, hogy védelmezzük célpontunkat a szintén teljesen kiszámíthatóan felbukkanó ellenfelektől. A tíz helyszín egyébként még így, buta MI-vel is meglehetősen szívatós tud lenni, olykor a mentés hiányának, az időkorlátnak, és a helyenként roppant sunyi helyekről előtörő rosszfiúknak hála. Mindez – megspékelve a komoly betanulást igénylő irányítással – azt eredményezi, hogy közel sem lehet egyetlen óra alatt végigvinni a kampányt: számtalan újrakezdésre számíthatunk, főleg a korai szakaszokon. Bár a fejlődési rendszer némi ízt kölcsönözhetne a sótlan, olykor nehéz etapoknak, de ez annyira leegyszerűsített és jelentéktelen lett, hogy inkább csak szitkozódunk miatta. Az éjjellátós, harci gépeket segítségül hívó részek némiképp feldobják a monotonitást, ám ilyen bonyolultságú pályákból még legalább háromszor ennyi kellett volna, hogy ne érezzük magunkat átverve a vásárlás miatt. A multi a hat szűk pályájával szintén pofonegyszerű móka, ám ez a rész legalább úgy-ahogy hangulatos – már ha nem szívat meg egy programhiba, és sikerül eljutnunk a multi induló képernyőjéig. Ha ezt a bugot (végre) kijavítják, akkor a program ezen része képes lesz néhány napnyi élvezetszerűséget nyújtani. 

A „nagy” Call of Dutykat bődületes népszerűségük miatt sokan nem merik „lehúzni”, de most itt van egy CoD, amit végre mindenki hangosan gyalázhat porba, és szórhat rá ékes szitkokat anélkül, hogy a fanboyok hordája elsodorná. Mi a magunk részéről egyáltalán nem értjük, hogy az Activisionnek pár tízezer eladott példányért miért érte meg a dollármilliárdokat termelő sorozatán ekkora szégyenfoltot ejtenie, de hát nem ez a videojáték-történelem legnagyobb baklövése – csak a 2012-es esztendőé.