A háborúban senki nem harcol egyedül

1944 decembere a melegen pattogó kandalló és a díszesen felállított karácsonyfa helyett vacogtató hideggel és ellenséges géppuskafészkekkel fogadott. Bastogne városában egy fontosnak tartott védelmi vonal fenntartását kaptuk feladatul néhány fős csapatommal, mely Moody őrmester parancsainak engedelmeskedett. Miután egy rövid, de annál veszélyesebb autóút után megérkeztünk, a rohamozó német sereg gyalogosai megállás nélkül rontottak ránk, aztán felbukkantak az első tankok is. Mivel erősítésünk megérkezése még váratott magára, a páncélosok azonnali semlegesítése az én dolgom lett: az egyik rókalyuk melletti ládából felvett páncélököl jó szolgálatot tett, a harckocsik darabjai szanaszét repültek a hóban.

A fagyos Belgiumban töltöttük az elkövetkező heteket meg az újévet is (fogadalmat tettem: ha megéljük a háború végét, a fiúkkal elmegyünk vacsorázni, ráadásul én fizetek), és hamarosan érkezett is az újabb parancs: meg kell semmisíteni a közeli tüzérségi ütegeket, emellett visszaszerezni a központi útkereszteződést a németektől. Útban a tanya felé egy sérült honfitársunkat kellett kimenteni a tűzvonalból -- az őrmester a vállán cipelte ki a sérültet, míg mi fedeztük őket: azt hiszem, ezt hívják hősiességnek. Remélem, hasonló helyzetben rám is vigyáz majd valaki, a kórházi ágy mégiscsak barátságosabb, mint a koporsó...

A tüzérségi ágyúk megsemmisítését követően egy német túsz (puskatussal történő meggyőzés után) hajlandónak bizonyult elárulni néhány fogságba esett társunk hollétét. Miután visszaadtuk a szabadságukat és megtisztítottuk a terepet a hemzsegő náciktól, hamarosan elértük az útkereszteződést, ahol az érkező ellenséges konvojra úgy csaptunk le, akár a ragadozó a zsákmányára: nem hagytunk túlélőket magunk után, csupán csontokat és tetemeket.

Hogy páncélozott hadosztályunk előrenyomulhasson, Foy városát lépésről-lépésre tisztítottuk meg, a hóba taposott lépteink nyomából pedig maga a halál nézett vissza. Romos házak, árkokkal kerített udvarok között vitt utunk, még az Úr házában is végeztünk egy maréknyi ellenféllel -- e szent helyen futott át lőporfüsttől kába agyamon a gondolat: vajon ez a háború valami emberi ésszel beláthatatlan, magasztos isteni játszma része? Vagy csupán a halandó szabad akaratának torz megnyilvánulása? De talán nem is érdemes ezen töprengeni, hiszen aligha számítok jelenleg többnek egy gyalognál a hadszíntér sakktábláján.

A városka minden egyes négyzetmétere veszélyt és ellenséget rejtett, így jutottunk el végül az omladozó kastélyba, ami védőbástyaként szolgált a rohamozó Wehrmacht-egységekkel szemben. Az őrület és téboly percei (vagy órái?) voltak ezek, amikor a józan ész helyét az életösztön veszi át -- lőj mindenre, ami csak mozog, akár két lábon jár, akár hernyótalpon közeledik. Társaim és a támadók üvöltése, a robbanások és a golyózápor zaja mellett egy másik hang is megütötte a fülemet: megérkezett a légi támogatás, mely végleg eldöntötte az ütközet kimenetelét: győztünk, visszavertük az inváziót! Tudtam, hogy ez a csata korántsem jelentette a háború végét, de ez ott és akkor, végignézve megmaradt társaim örömittas arcán, nem számított. A kastély romjai között néhány bontatlan üveg pezsgőt találtunk, valószínűleg a németek tartalékolták maguknak -- ezúttal azonban mi koccintottunk egyet.

Azt hiszem, úgy helyes, ha az utca embere felismeri: nincs olyan erő a földön, amely megakadályozhatja, hogy őt lebombázzák. Akármit is mondjanak neki az emberek, a bombázó mindig áthatol.” (Stanley Baldwin brit miniszterelnök)

Egy vasmadár fedélzetén utazva közelítjük meg a következő állomást, Hollandiát. Ezúttal a mi feladatunk néhány bomba célba juttatásával a fritzek földi egységeit meggyengíteni. Nem számítottunk könnyű sétarepülésre, azonban minket is meglepett a felhők közül előbukkanó temérdek Luftwaffe-egység. Gyilkos rajként keringtek körülöttünk, mindenfelől hallani lehetett a becsapódó lövedékeket és a zuhanó roncsok süvítését. A gépünk rázkódott, a pilóta kétségbeesetten próbálta a levegőben tartani, miközben kioldottam és a mélybe engedtem halálos csomagunkat. A telitalálat felett érzett öröm azonban nem tartott sokáig, járművünket végzetes támadás érte. A teljes megsemmisülés előtt sikerült ejtőernyővel a hátamon kiugranom, a többiek azonban nem voltak ilyen szerencsések -- nehéz megszoknom, hogy háborúban az ismeretségek, barátságok ritkán élik túl a bevetéseket.

Földet érésemkor egy maroknyi helyi ellenálló mentett meg a fogságba eséstől. Az éj leple alatt egy hamarosan érkező vonatot terveztek szabotálni az áthaladásul szolgáló híd felrobbantásával. Csatlakoztam hozzájuk, végül magam helyeztem fel a robbanószereket. A detonáció robaja alighanem minden alvó élőlényt felrázott álmából, az örökké éber nácik figyelme pedig ránk hárult -- ideje volt tehát, hogy az állomás közelében az egyik tanyán parkoló teherautón elhagyjuk a helyszínt.

Az új állomás Szicília napfényes partja, ahová néhány S.A.S.-es katonával együtt érkeztünk meg egy halászcsónak fedélzetén, hogy egy fontos hadművelet részeként megtisztítsuk a terepet. Békés időben idilli kikapcsolódást nyújthatott a táj hullámzó vizével, horgászásra csábító stégjeivel, ezúttal azonban az ellenséges kikötői őrség, a bunkerek és a háttérben robajló csatazaj hamar visszarántottak a rideg valóságba. A megsemmisítendő rakétákat rejtő erőd felé haladva folyamatosan iktattuk ki a célpontokat: a világítótornyot, az elhárítóágyúkat, és végül a bunker mélyén lévő lőszerraktárt. Mindeközben odakint a tenger felett szálló madarak vijjogtak, talán az emberiség gyászhimnuszát énekelve...

Dolgunk végeztével motoron távozunk, ám az egyik kanyarban lerobban a tragacs, így a partig vezető távot két lábon tesszük meg, ahol már várt minket a távozásra készen álló hajó. A közelben állomásozó német csónakok mindent megtettek, hogy ne jussunk messzire -- vízi járműveik roncsai talán még ma is a tengerfenéken hevernek. Mindazonáltal veszélyes akción vagyunk túl, csapattársaim segítsége nélkül aligha írhatnám most ezeket a sorokat.

A szovjet hadseregben nagyobb bátorság kell a visszavonuláshoz, mint az előrenyomuláshoz." (Joszif Visszarionovics Sztálin)

Egy tömött vonaton érkeztünk meg Oroszország esős földjére. Alig tettük le bakancsunkat a sáros talajra, máris szállítottak minket a lövészárkokba. Láttam a velem együtt utazók arcán, hogy sokuk tudta, innen aligha lesz hazatérés. Hallottam annak idején, hogyan kísérleteznek rágcsálókon, akiknek egy szűk labirintusban kell bolyonganiuk, hogy megtalálják a szabadságukat -- hasonlóan éreztem magam én is az árokban, miközben feltartóztathatatlanul özönlöttek a náci gyalogosok, repülők és tankok, amerre csak néztem. Rázkódott a föld a robbanásoktól, miközben a nyílt terepre kirontva, társaim fedezetével robbanótöltetet helyeztem a páncélosokra.

A környék megtisztítása után a közeli falut vettük célba, hogy visszafoglaljuk, míg megérkezik az erősítés. Végül sikerrel jártunk (a zsákmányolt lángszóróból kíméletlenül szórtam a tűzcsóvákat), majd fokozatosan vertük vissza az offenzívát a vasútállomáson, a tereken és végül a gyárban. Sok idő eltelik majd, míg a lakhatatlanná vált romos házak végre megint otthonként szolgálhatnak.

Kevés alkalommal érezni azt a hatalmat és erőt, amit egy harckocsi vezetése nyújt. Nekem Kurszknál megadatott a lehetőség, eddigi jó teljesítményem jeléül egy páncélos egységhez csatlakozhattam, hogy együtt nézzünk szembe a németek tankjaival. Ezúttal sem mutattunk kegyelmet, az ágyúgolyók nem válogattak fém és hús között.

Így értük el az utolsó állomást, a felismerhetetlenségig lerombolt Harkov városát. A roncsok és törmelékek halmai közt megbúvó ellenféllel való csata minden perce veszélyt jelentett -- nem lehetett tudni, melyik ablakból vett célba egy mesterlövész, netán egy gépágyú. Ha pedig mégis észleltük a ránk szegeződő puskacsöveket, akkor már késő volt, és csak a szerencsében bízhattam, hogy a lövedék elkerül. Messzelátóm segítségével mértem be a tankelhárító egységek koordinátáit, hogy egy lövész társam légicsapást kérhessen, az égi áldás pedig kíméletlenül tisztította meg az utat előttünk.

Miután komoly veszteségek árán bevettük a város főterét is, ahol a germánok saját ágyújával szedtem le a bombázó Stukákat, csatlakoztunk a vasútállomásnál küzdő katonákhoz. A mai napig átjár a félelem, ha csak eszembe jut ott az a zűrzavar, amivel minden érzékszervem szembesült: süvítő lövedékek, szerteszét heverő tetemek, lőporszag... mintha az összes eddig átélt borzalom egybesűrűsödött volna. Egy másodpercre sem álltam meg, lőttem, majd fedezékbe húzódtam a légi csapás elől, aztán a páncélosokat vettem célba, egyiket a másik után. Nem tudom már, meddig tartott az ütközet (a holttestek számából ítélve igen sokáig), míg megérkezett az utánpótlásunk, és végleg elsöpörtük a rohamot. Úgy éreztem, hogy a történtek után már nem érhet váratlanul semmilyen csapás -- ha ezt túléltem, jöhet már bármi, őrangyalom erősebb mindenkinél. Végül jött a hír: számomra véget ért a küzdelem, holnap indulok haza.

Visszaemlékezve sok év múltán azt hiszem, mindnyájunkat, kik részt vettünk a harcban, a szabadságunk megtartása iránti vágy mozgatott. Hogy ne egy idegen nép uralkodjon felettünk, hanem saját kormányunk hozzon döntéseket. Ha életem végéig csupán egy kívánságom lehetne, azt szeretném, ha fiaink, lányaink és unokáink immár békében éljenek egymás mellett, a háborúkat pedig csupán történelemkönyvekből ismerjék meg.