A konfliktus -- főleg az amerikai veszteségek miatt -- évekig tabutémának számított az Egyesült Államokban: voltaképp csak az ezredforduló idején került ismét a köztudatba, egyrészt Mark Bowden 1999-ben kiadott Black Hawk Down című elbeszélésének, de sokkal inkább a könyv azonos című, 2001-es filmadaptációjának köszönhetően. A téma iránti érdeklődést a játékiparban a NovaLogic csapata igyekezte meglovagolni: ennek lett végeredménye jelen tesztünk tárgya, mellyel a fejlesztők egyúttal a jobb napokat látott, de az évek során szürke középszerűségbe süllyedt Delta Force FPS-sorozatuk felrázását is megkísérelték. Nos, örömmel jelentem, hogy a fejlesztők sikerrel jártak: a DF:BHD ugyanis legalább olyan látványosra és intenzívre sikeredett, mint Ridley Scott remekműve -- ennek ára azonban egy, az elődeitől teljesen eltérő játék lett.
A címből bizonyára sejthető, hogy a játék a fenti háborús eposzra igyekszik apellálni, a moziba nem járó játékosoknak azonban nincs mitől tartaniuk, mivel bár a történelmi háttér azonos, a filmben látott eseményeknek csupán töredéke kapott helyet a programban (ami egyben azt is jelenti, hogy a moziverzió színészei teljesen kimaradnak a játékból, szóval nem fogjuk Eric Banaként homlokon lőni Josh Hartnettet).
Eszerint 1993-ban járunk az Afrika szarván elterülő Szomáliában, egy anarchiába süllyedt, központi hatalom nélkül maradt országban, ahol már évek óta rivális klánok vívják elkeseredett harcukat a hatalomért. Ezek közül a főváros ura, a Mohamed Farah Aidid vezette Habir Gedir milícia tekinthető a legerősebbnek, akik a sztálini utat járva a kiéheztetés pokoli módszerével igyekeznek megszabadulni riválisaiktól (cirka 300 ezer civillel együtt). Ezt természetesen az ENSZ sem nézheti tétlenül, amely a népirtásra egy többnemzetiségű békefenntartó hadtesttel, illetve egy amerikai speciális osztagokból álló különítménnyel válaszol -- előbbi célja az élelmiszerosztás, míg az utóbbié Aidid semlegesítése. Az egyjátékos módban ránk váró 16 bevetés során az amerikai egységek mindennapjaiba nyerhetünk betekintést, mely főleg ENSZ-konvojok kíséretéből, váratlan rajtaütésekből, valamint túszejtésből és túszmentésből fog állni; a hadjárat végén azonban a filmben látott csata kulcseseményeit is átélhetjük.
A szólómód legérdekesebb tulajdonsága a küldetéskezelés: a játék hadjáratát ugyanis nem játszhatjuk le egy az egyben, a missziókat ehelyett a menübe visszatérve kell külön-külön elindítanunk, ha az előző bevetést sikeresen abszolváltuk (vagy rosszabb esetben fűbe -- bocsánat, porba -- haraptunk). Bár eme szisztéma annyira nem zavaró, hosszú távon azért eléggé töredezetté teszi a játékélményt, a küldetések közötti kötelező menülátogatás ugyanis garantáltan kizökkenti a bevetések adrenalinfröccsétől felpörgetett játékost a program által diktált feszes tempóból.
Igen, feszes tempót említettem, ezzel pedig el is értünk a játék egyik legnagyobb erősségéhez, a küldetésekhez. Felejtsük el a korábbi Delta Force-ok elszórt tűzharcait, az unalmas vágtával eltelő üresjáratokat, és a bárhonnan megközelíthető ellenséges támaszpontokat -- a főszerepet a városi közelharc vette át, a non-linearitás pedig immár a múlté, paradox módon ez azonban inkább a játék előnyére válik, semmint hátrányára: a teljesen bedrótozott bevetések ugyanis fantasztikusan sikerültek!
A hangulatfokozás már a küldetések elején megkezdődik: hol egy Humvee géppuskája mögött, hol pedig egy helikopterben kuksolva közelítjük meg a célterületet, megritkítva közben a botor módon látóterünkbe kerülő milicistákat, és gépágyúkkal sufni-tuningolt dzsipjeiket. Az igazi akció azonban a balhé helyszínén vár ránk, ahol a Call of Duty legjobb pillanatait idéző káosz vár minket: állandó fegyverropogás, kődobáló civilek, a rakétavetős ellenfelek megjelenésével járó rémület, valamint a fejünk felett elhúzó (és tüzet nyitó) helikopterek jellemzik bevonulásunkat. A pontot az i-re a hangok teszik fel: a kaotikus harctéri rádióforgalmazás, a színészi játék, és a harci dobokkal megtámogatott rockzenés aláfestés mind-mind frenetikus hangulatot kölcsönöznek kalandjainknak, kis híján letehetetlenné téve így a hadjáratot -- kis híján, mivel az élmény sajnos így sem tökéletes.
A NovaLogic játékok legnagyobb rákfenéje, az MI (helyesebben annak teljes hiánya) ugyanis ezúttal is erősen képviselteti magát: ellenfeleink a józan észnek fittyet hányva rohannak a látóterünkbe, cövekelnek le benzineshordók mellett (amiket általában csak egy kirobbanó hátraszaltóval hagynak el), vagy futnak neki egy kőfalnak (ez a bug egyébként lassan a széria védjegyévé válik). Néha az Operation Flashpoint MI-jét megszégyenítő módon lőttek arcon az utca végéből, máskor azonban öt méterről sem nyitottak rám tüzet. A hazai tábor ereje így nem taktikájában, hanem sokkal inkább létszámában rejlik: minden pályán szó szerint milicisták százait kell ledarálnunk, ami sokszor Serious Sam-szerű arcade hentelésekhez vezet. Társaink szintén nem állnak a helyzet magaslatán: birka módjára követnek minket mindenhová, ellenfeleinket csak nagy ritkán találják el, vakítógránátjaikkal pedig rendszeresen saját magukat teszik harcképtelenné.
Nem vagyok azonban kibékülve a hadjárat hosszával sem: a 16 küldetés mindegyike durván 15-20 perc alatt lezavarható, a tiszta játékidő így kb. 4-6 óra körül mozog, ami pofátlanul kevés. Ez főleg a viszonylag könnyű nehézségnek tudható be: hiába ugyanis a pályánkénti fix számú mentés és a három nehézségi szint, ha a leglehetetlenebb helyeken botlunk lőszer- és elsősegélycsomagokba, illetve ha a második-harmadik próbálkozásra már mindegyik pálya tökéletesen betanulható…
A fentebb elregéltek miatt a játék szavatossága főleg a többjátékos módon múlik, így ezen a téren különösen nagyok voltak az elvárásaim -- a hadjárathoz hasonlóan azonban a multi sem okozott csalódást. Az internetes meccseket a fejlesztők saját hálózatán, a NovaWorldön bonyolíthatjuk le, ahol egyszerre 32-en ugorhatunk egymás torkának, helyi hálózaton ez a szám azonban akár ötven fő is lehet. Játékmódokban szintén nem szűkölködünk: a DM, a TDM, és a CTF gondolom egyértelmű, a területfoglalós King of the Hill leginkább az Unreal-sorozat Dominationjére emlékeztet, az igazi mókát azonban a Flag Ball, az Attack and Defend, és a Search and Destroy tartogatja. A Flag Ball során egyetlen zászlóért folyik a harc, az Attack and Defend az Unreal-féle Assault helyi megfelelője, ahol az egyik csapatnak el kell pusztítania, míg a másiknak meg kell védenie egy célpontot, a Search and Destroy esetén pedig a feleknek egymás objektumait kell a levegőbe röpíteniük.
A multi alapvetően a Battlefield-féle kasztrendszeren alapul, magyarán bizonyos csúzlik csak bizonyos karakterosztályok számára érhetőek el, szóval felcserként nem fogunk aknákat pakolni, vagy géppuskával lövöldözni (a felszerelést és képzettséget egyébként a fegyverraktárakban változtathatjuk meg). A pályákon elszórt rögzített állásokat azonban mindenki kezelheti, ebbe pedig az utakon cirkáló Humveek géppuskái és a földön várakozó, majd velünk együtt felszálló helikopterek gatlingjei is beletartoznak.
A többjátékos mód tehát szolid, megbízható része a játéknak, sokat segít a szavatosság megőrzésében, bár a szólómódhoz hasonlóan ez sem hibamentes. Miután a fegyverek szinte egyáltalán nem ütnek vissza, a távcsöves puskák használata gyerekjáték, amit sokszor a pályákon puffogtató, idegesítő mesterlövészek egész hadosztálya bizonyít. Zavart az is, hogy a harctéren mozgó járművek nem vezethetőek, ez egyértelműen hatalmas kihagyott ziccer a Battlefield 1942 után. Végezetül, veterán Delta Force-osként már előre felkészültem a kooperatív mód nyújtotta élvezetekre -- a NovaLogic azonban, szakítva a hagyományokkal, teljesen száműzte eme funkciót a játékból (ami azért is érthetetlen, mivel pályaszerkesztővel kooperatív pályákat is készíthetünk).
Bár a korábban boncolgatott pozitívumok jelentik a program legnagyobb erősségeit, az adrenalinra vágyó játékost először biztosan nem a fentebb leírtak, hanem sokkal inkább a grafika fogja feltüzelni. A fejlesztők sokáig erőltetett voxelmotorja az elmosódott tájjal, és a rajta sétáló, kilométerekről kiszúrható ellenfelekkel együtt immár a múlté, a játékot egy totálisan átalakított Comanche 4 motor hajtja, mely remekül végzi feladatát. Bár az épületek kissé elnagyoltak, a karaktermodellek (főleg az ellenséges szomáliaiak) igen kevés poligonból állnak, a gépjárművek abroncsa pedig inkább nyolcszög, mint kerék, az éles textúrák, a gyönyörű víz, az okosan használt bump mapping és a részletesen kidolgozott fegyvermodellek tökéletesen ellensúlyozzák a gyengeségeket. A grafikai elemek így együttesen elég meggyőző összhatást keltenek (főleg ha az akció közepén minden mozgásba lendül körülöttünk), egyedül talán csak a tárcsere hibádzik, az animációk ugyanis mindegyik csúzlinál borzasztó gépiesek lettek. Hiányoltam ezen kívül az időjárási effekteket (pl. a délibábokat, ami egy afrikai helyszín esetén azért alap), és a különböző napszakokat is: a 16 küldetésből összesen csak egyetlen egy játszódik éjszaka.
Ha röviden meg kéne határoznom, hogy pontosan milyen játék a DF:BHD, a legjobb választ valószínűleg összehasonlítások sorával érném el: az intenzív hadjárat simán hozza a Call of Duty pörgős, kaotikus hangulatát, az ellenfelek számát még Serious Sam is megirigyelné, multija pedig csupán a vezethető járművek hiányában, és az aránytalanul felülreprezentált mesterlövész-populáció miatt marad alul a Battlefield 1942-vel szemben. A NovaLogic tehát láthatóan nem félt kísérletezni, és mind technológiai, mind játékmenetbeli téren új irányba terelni FPS-sorozatát -- a vállalt kockázat pedig maximálisan megtérült, mivel az eredmény az eddigi legjobb Delta Force játékban öltött testet. Nem tökéletes, fogyasztása azonban még így is erősen ajánlott az akciójátékok rajongóinak; az előző részek kedvelői azonban készüljenek fel, mert a korábban nyomokban fellelhető taktikai elemeket immár felváltotta az arcade golyózápor.
„Ha kérditek idehaza: Na, milyen volt Afrika?”
A címből bizonyára sejthető, hogy a játék a fenti háborús eposzra igyekszik apellálni, a moziba nem járó játékosoknak azonban nincs mitől tartaniuk, mivel bár a történelmi háttér azonos, a filmben látott eseményeknek csupán töredéke kapott helyet a programban (ami egyben azt is jelenti, hogy a moziverzió színészei teljesen kimaradnak a játékból, szóval nem fogjuk Eric Banaként homlokon lőni Josh Hartnettet).
Eszerint 1993-ban járunk az Afrika szarván elterülő Szomáliában, egy anarchiába süllyedt, központi hatalom nélkül maradt országban, ahol már évek óta rivális klánok vívják elkeseredett harcukat a hatalomért. Ezek közül a főváros ura, a Mohamed Farah Aidid vezette Habir Gedir milícia tekinthető a legerősebbnek, akik a sztálini utat járva a kiéheztetés pokoli módszerével igyekeznek megszabadulni riválisaiktól (cirka 300 ezer civillel együtt). Ezt természetesen az ENSZ sem nézheti tétlenül, amely a népirtásra egy többnemzetiségű békefenntartó hadtesttel, illetve egy amerikai speciális osztagokból álló különítménnyel válaszol -- előbbi célja az élelmiszerosztás, míg az utóbbié Aidid semlegesítése. Az egyjátékos módban ránk váró 16 bevetés során az amerikai egységek mindennapjaiba nyerhetünk betekintést, mely főleg ENSZ-konvojok kíséretéből, váratlan rajtaütésekből, valamint túszejtésből és túszmentésből fog állni; a hadjárat végén azonban a filmben látott csata kulcseseményeit is átélhetjük.
Serious Sam: The Somali Encounter
A szólómód legérdekesebb tulajdonsága a küldetéskezelés: a játék hadjáratát ugyanis nem játszhatjuk le egy az egyben, a missziókat ehelyett a menübe visszatérve kell külön-külön elindítanunk, ha az előző bevetést sikeresen abszolváltuk (vagy rosszabb esetben fűbe -- bocsánat, porba -- haraptunk). Bár eme szisztéma annyira nem zavaró, hosszú távon azért eléggé töredezetté teszi a játékélményt, a küldetések közötti kötelező menülátogatás ugyanis garantáltan kizökkenti a bevetések adrenalinfröccsétől felpörgetett játékost a program által diktált feszes tempóból.
Igen, feszes tempót említettem, ezzel pedig el is értünk a játék egyik legnagyobb erősségéhez, a küldetésekhez. Felejtsük el a korábbi Delta Force-ok elszórt tűzharcait, az unalmas vágtával eltelő üresjáratokat, és a bárhonnan megközelíthető ellenséges támaszpontokat -- a főszerepet a városi közelharc vette át, a non-linearitás pedig immár a múlté, paradox módon ez azonban inkább a játék előnyére válik, semmint hátrányára: a teljesen bedrótozott bevetések ugyanis fantasztikusan sikerültek!
A hangulatfokozás már a küldetések elején megkezdődik: hol egy Humvee géppuskája mögött, hol pedig egy helikopterben kuksolva közelítjük meg a célterületet, megritkítva közben a botor módon látóterünkbe kerülő milicistákat, és gépágyúkkal sufni-tuningolt dzsipjeiket. Az igazi akció azonban a balhé helyszínén vár ránk, ahol a Call of Duty legjobb pillanatait idéző káosz vár minket: állandó fegyverropogás, kődobáló civilek, a rakétavetős ellenfelek megjelenésével járó rémület, valamint a fejünk felett elhúzó (és tüzet nyitó) helikopterek jellemzik bevonulásunkat. A pontot az i-re a hangok teszik fel: a kaotikus harctéri rádióforgalmazás, a színészi játék, és a harci dobokkal megtámogatott rockzenés aláfestés mind-mind frenetikus hangulatot kölcsönöznek kalandjainknak, kis híján letehetetlenné téve így a hadjáratot -- kis híján, mivel az élmény sajnos így sem tökéletes.
A NovaLogic játékok legnagyobb rákfenéje, az MI (helyesebben annak teljes hiánya) ugyanis ezúttal is erősen képviselteti magát: ellenfeleink a józan észnek fittyet hányva rohannak a látóterünkbe, cövekelnek le benzineshordók mellett (amiket általában csak egy kirobbanó hátraszaltóval hagynak el), vagy futnak neki egy kőfalnak (ez a bug egyébként lassan a széria védjegyévé válik). Néha az Operation Flashpoint MI-jét megszégyenítő módon lőttek arcon az utca végéből, máskor azonban öt méterről sem nyitottak rám tüzet. A hazai tábor ereje így nem taktikájában, hanem sokkal inkább létszámában rejlik: minden pályán szó szerint milicisták százait kell ledarálnunk, ami sokszor Serious Sam-szerű arcade hentelésekhez vezet. Társaink szintén nem állnak a helyzet magaslatán: birka módjára követnek minket mindenhová, ellenfeleinket csak nagy ritkán találják el, vakítógránátjaikkal pedig rendszeresen saját magukat teszik harcképtelenné.
Nem vagyok azonban kibékülve a hadjárat hosszával sem: a 16 küldetés mindegyike durván 15-20 perc alatt lezavarható, a tiszta játékidő így kb. 4-6 óra körül mozog, ami pofátlanul kevés. Ez főleg a viszonylag könnyű nehézségnek tudható be: hiába ugyanis a pályánkénti fix számú mentés és a három nehézségi szint, ha a leglehetetlenebb helyeken botlunk lőszer- és elsősegélycsomagokba, illetve ha a második-harmadik próbálkozásra már mindegyik pálya tökéletesen betanulható…
Újvilági krónikák
A fentebb elregéltek miatt a játék szavatossága főleg a többjátékos módon múlik, így ezen a téren különösen nagyok voltak az elvárásaim -- a hadjárathoz hasonlóan azonban a multi sem okozott csalódást. Az internetes meccseket a fejlesztők saját hálózatán, a NovaWorldön bonyolíthatjuk le, ahol egyszerre 32-en ugorhatunk egymás torkának, helyi hálózaton ez a szám azonban akár ötven fő is lehet. Játékmódokban szintén nem szűkölködünk: a DM, a TDM, és a CTF gondolom egyértelmű, a területfoglalós King of the Hill leginkább az Unreal-sorozat Dominationjére emlékeztet, az igazi mókát azonban a Flag Ball, az Attack and Defend, és a Search and Destroy tartogatja. A Flag Ball során egyetlen zászlóért folyik a harc, az Attack and Defend az Unreal-féle Assault helyi megfelelője, ahol az egyik csapatnak el kell pusztítania, míg a másiknak meg kell védenie egy célpontot, a Search and Destroy esetén pedig a feleknek egymás objektumait kell a levegőbe röpíteniük.
A multi alapvetően a Battlefield-féle kasztrendszeren alapul, magyarán bizonyos csúzlik csak bizonyos karakterosztályok számára érhetőek el, szóval felcserként nem fogunk aknákat pakolni, vagy géppuskával lövöldözni (a felszerelést és képzettséget egyébként a fegyverraktárakban változtathatjuk meg). A pályákon elszórt rögzített állásokat azonban mindenki kezelheti, ebbe pedig az utakon cirkáló Humveek géppuskái és a földön várakozó, majd velünk együtt felszálló helikopterek gatlingjei is beletartoznak.
A többjátékos mód tehát szolid, megbízható része a játéknak, sokat segít a szavatosság megőrzésében, bár a szólómódhoz hasonlóan ez sem hibamentes. Miután a fegyverek szinte egyáltalán nem ütnek vissza, a távcsöves puskák használata gyerekjáték, amit sokszor a pályákon puffogtató, idegesítő mesterlövészek egész hadosztálya bizonyít. Zavart az is, hogy a harctéren mozgó járművek nem vezethetőek, ez egyértelműen hatalmas kihagyott ziccer a Battlefield 1942 után. Végezetül, veterán Delta Force-osként már előre felkészültem a kooperatív mód nyújtotta élvezetekre -- a NovaLogic azonban, szakítva a hagyományokkal, teljesen száműzte eme funkciót a játékból (ami azért is érthetetlen, mivel pályaszerkesztővel kooperatív pályákat is készíthetünk).
Az utolsó komancs
Bár a korábban boncolgatott pozitívumok jelentik a program legnagyobb erősségeit, az adrenalinra vágyó játékost először biztosan nem a fentebb leírtak, hanem sokkal inkább a grafika fogja feltüzelni. A fejlesztők sokáig erőltetett voxelmotorja az elmosódott tájjal, és a rajta sétáló, kilométerekről kiszúrható ellenfelekkel együtt immár a múlté, a játékot egy totálisan átalakított Comanche 4 motor hajtja, mely remekül végzi feladatát. Bár az épületek kissé elnagyoltak, a karaktermodellek (főleg az ellenséges szomáliaiak) igen kevés poligonból állnak, a gépjárművek abroncsa pedig inkább nyolcszög, mint kerék, az éles textúrák, a gyönyörű víz, az okosan használt bump mapping és a részletesen kidolgozott fegyvermodellek tökéletesen ellensúlyozzák a gyengeségeket. A grafikai elemek így együttesen elég meggyőző összhatást keltenek (főleg ha az akció közepén minden mozgásba lendül körülöttünk), egyedül talán csak a tárcsere hibádzik, az animációk ugyanis mindegyik csúzlinál borzasztó gépiesek lettek. Hiányoltam ezen kívül az időjárási effekteket (pl. a délibábokat, ami egy afrikai helyszín esetén azért alap), és a különböző napszakokat is: a 16 küldetésből összesen csak egyetlen egy játszódik éjszaka.
A helikoptereket lelövik, ugye?
Ha röviden meg kéne határoznom, hogy pontosan milyen játék a DF:BHD, a legjobb választ valószínűleg összehasonlítások sorával érném el: az intenzív hadjárat simán hozza a Call of Duty pörgős, kaotikus hangulatát, az ellenfelek számát még Serious Sam is megirigyelné, multija pedig csupán a vezethető járművek hiányában, és az aránytalanul felülreprezentált mesterlövész-populáció miatt marad alul a Battlefield 1942-vel szemben. A NovaLogic tehát láthatóan nem félt kísérletezni, és mind technológiai, mind játékmenetbeli téren új irányba terelni FPS-sorozatát -- a vállalt kockázat pedig maximálisan megtérült, mivel az eredmény az eddigi legjobb Delta Force játékban öltött testet. Nem tökéletes, fogyasztása azonban még így is erősen ajánlott az akciójátékok rajongóinak; az előző részek kedvelői azonban készüljenek fel, mert a korábban nyomokban fellelhető taktikai elemeket immár felváltotta az arcade golyózápor.
