De kezdjük az elején. Illetve... Az eleje elég homályos. A Deponia ugyanis úgy indít, mint egy tévészéria, aminek a pilotját nem forgatták le, így aztán kapkodod a fejed, hogy ki ez a gyíkarc meg a spanja, hol vagyunk, miközben tök idegen nevek röpködnek összevissza. Persze nézhetjük úgy is, hogy ez az első puzzle, összerakni információmorzsákból a nagytotált; ha ez sikerül, akkor nagyjából arra jutsz, hogy valahol a jövőben járunk, a címszereplő bolygón, amely leginkább egy nem túl lakájos szemétdombra hajaz, és amelyet épp emiatt a tehetősek meg a normálisak rég elhagytak és felköltöztek egy Elysium nevű, égben lebegő mesterséges városba. A lent maradók első blikkre (megjegyzem, sokadikra is) komplett elmebetegek, akárcsak főhősünk, Rufus, aki nem adja fel abbeli szándékát, hogy feljusson a paradicsomba, ennek elérése végett pedig Mézga Aladár távoli rokonaként mindenféle rakétahajtású szerkezeteket barkácsol össze. Tudni kell ehhez, hogy van egy Organon nevű hatóságféle, amely egy bolygóközi sínpályán grasszál fel s alá, s ha hősünknek sikerül bepotyáznia magát az űrvagonjukba, feljuthat a mennyországba, ahol hite szerint majd bülbülszavú hurik fogják tejjel-mézzel kenegetni nemesebb testrészeit, miközben Dagobert bácsiként lubickol a végtelen gazdagságban. Ez a szándéka teljes joggal akasztja ki Toni nevű barátnőjét, vagy inkább ex-barátnőjét, akinek a házában lakik, és aki épp annyira nem százas, mint ő és ahogy említettem, egyetlen helyszínünk, a Kuvaq nevű település többi polgára.  

Elmebaj...

Első feladatunk tehát az lesz, hogy befejezzük a félkész kilövőszerkezetet és becuccoljunk a mentőkabinba – hogy aztán a dolgok meglepő fordulatot vegyenek, és szó szerint levadásszunk az égből egy csinos elysiumi fruskát, aki leginkább Johnny Mnemonichoz hasonlítható (no nem külsőre), van ugyanis egy pár gigás vinyó a fejébe tolva, amire többen vadásznak, leginkább a Dart Vader-szerű organa.. orgonist... organonisták. Szóval Rufus egyből hős megmentővé és hősszerelmessé avanzsál, akinek egyrészt magához kell térítenie Csipkerózsikát, másrészt megmentenie Leia hercegnőt (a két csaj egy és ugyanaz, ezt azoknak, akik már nem tudnak követni) és mellékesen, mert ez ugyebár a hősök sorsa, az egész nyomorúságos pöcegödröt, amiben él.

Reményeim szerint a fentiekből leszűrhető, hogy a Deponia egy percre sem veszi komolyan önmagát, és ez a lehető legjobb dolog, ami történhet vele, lévén garantáltan jól fogsz szórakozni a végigjátszás során. Ez egyébként 4-6 óra, műfajrutintól és igénybe vett segítségektől függően, hozzátéve, hogy az idő jelentős részét teszik ki a beszélgetések és a mozik, az én második végigjátszásom ezek átlépésével másfél órát tett ki úgy, hogy minden tárgy neve Droggeljug volt, akárcsak minden egyes dialógussor, ez ugyanis egy különösen aljas achievement alapfeltétele. A mókafaktor tehát magas, amihez szerencsére a kézzel festett/rajzolt, teljesen 2D-s, karikírozott látvány is passzol, sőt még rá is tesz egy lapáttal; jómagam rég láttam ennyire gusztusos, magát kellető és eladó kalandot. Múzsának sok mindent fel lehetne hozni, kezdve a Monkey Islandektől a Deck 13 klasszikus Ankh-szériáján át a Grim Fandangóig, ránézésre pedig akár a Borderlands univerzumában is játszódhatna az egész, Pandora legalábbis épp ennyire lerobbant és zizzent, mint Deponia és minden élő (plusz élettelen) lakója.  

Ráadásul a grafikát ezúttal nem sikerült lerontani gyenge hanganyaggal (ami hitem szerint a kiadó érdeme): a zene kellemes, bár kissé repetitív (az egyes fejezetek előtt hallható bendzsós, vadnyugati krónikás énekbetét viszont fenomenális), a szinkronra azonban sok rosszat nem tudok mondani, sőt: Rufus egyenesen profi „torkot” kapott Kerry Shale személyében (lásd külön). Nagymértékben neki köszönhető, hogy bár a fejlesztők itt sem törték össze magukat a karakterek kidolgozásával, azok fejlesztésével/fejlődésével (meglehetősen sablonos, papírmasé figurákról beszélünk), a főhőst, akit mindenki egy egocentrikus, antiszociális s*ggfejnek tart, és ebbéli meggyőződését minden találkozás alkalmával az orra alá is dörgöli, a végére egészen megszeretjük (lásd még e vonatkozásban az előbbiekben emlegetett sorozatokból az önjelölt kalóz Guybrush Threepwoodot vagy az ó-egyiptomi partiarcot, Assilt).

...de nem elmebajnokság

A játékmechanizmus itt sem fogja váratlan húzásokkal meglepni a „mutass és kattints” műfaj ismerőit, ám mégis hozzá kell tennem, hogy bár időnk nagy részét tárgyak begyűjtésével és azok kombinálásával múlatjuk majd, ötletek terén a készítők azért mégiscsak fel tudnak mutatni ezt-azt. A humor itt is főszerepet játszik, ami jótékonyan hat a játékra, helyenként egészen fantáziadús feladatokkal és megoldásokkal találkozunk. Van pár logikai és egy klasszikus képösszerakó puzzle is, előbbiek esetében azért meg kell erőltetni a szürkeállományt, ám aki nem boldogul, a képernyő „x” gombjára kattintva letudhatja a feladványt – ez azért némi kritika a modern idők játékaira és az azokon szocializálódott játékosokra nézve, de hát akinek nem inge, az úgysem kattint rá. Mindezekkel együtt azért a nehézségi szint nem túl magas, a viszonylag kevés tárgy és a látszólag elég sok helyszín ellenére kevés interakciós lehetőség a „próba szerencse” metódust itt használható alternatívává teszi, ráadásként többlépcsős súgó is van, ami nemcsak az említett „forró pontokat” mutatja meg, de színkódolja is őket az alapján, hogy megnéztük-e már őket, ha igen, még szükségesek lesznek-e egy későbbi akcióhoz, vagy már csak a környezet puszta dísztőelemei. Az egérgörgő tekerésére előhívható készletért pedig külön pacsi az ezt kitaláló derék germánnak...

Sajnos a kihívás foka eléggé szeszélyes, a játék ebből a szempontból nem homogén. Az eleje akár még unalmasnak is nevezhető, hiszen egy zárt térben kell összekaparnunk minden mozdíthatót és ezeket felhasználni, aztán az űrlány bepottyanásával felpörögnek a dolgok, bejárható az egész város, sok tehát a helyszín, érdekes és ötletes megoldásokkal találkozni (ilyen a „3 in 1” rendőrőrs/kórház/tűzoltóállomás), sőt egy igazán aljas résszel is (postahivatal), a második felvonás egészen kimagasló a sok oda-vissza mászkálás és a baromi idegesítő váltóállítgatós minijáték ellenére is (az áramátalakítók összerakása például kiemelkedő logikai feladvány), a harmadik viszont ismét leülteti a játékot, sok dumával és kevés interakcióval. A befejezés is fura kicsit, bár ez nézőpont kérdése, a The End felirat végére kirakott hármaspont és kérdőjel mindenesetre sejtet valamit...

Erősen ajánlott

Az, hogy a szintén a Daedalic nevével fémjelzett, e játékkal közel egyidőben megjelent The Dark Eye: Chains of Satinav és a Deponia ennyire különböző, nem véletlen, hiszen más volt a tervező és más stáb dolgozott rajtuk, sőt más kiadó neve alatt jelennek meg. Ahogy e két írásból talán kiderült, utóbbi csapat érdemli meg az igazi, nyílt színi tapsot, mert egy kellemes, humoros, a műfaj klasszikusaival összevethető címet tettek le az asztalra. Remélem, megkapják a lehetőséget a folytatásra, és ha tanulnak a hibáikból, már most kijelenthető: a Deponia 2 kötelező vétel lesz.