Amikor pár évvel ezelőtt megtudtuk, hogy a Thief és a Deus Ex sorozatok atyjaként tisztelt Warren Spector Mickey Mouse-os játékot fog készíteni, egy pillanatra megállt bennünk az ütő, hisz egy akkora legendától, mint Warren, valamilyen vérben és cyberpunkban tocsogó, forradalmi, de elsősorban felnőtteknek szóló játékot vártunk. Aztán megérkezett a Wii-exkluzív Epic Mickey, benne az elfeledett rajzfilmfigurák senkiföldjével, egy varázsecsettel és egy gyerekeket célzó sztorival. Bár nem volt kiemelkedően jó játék, és klasszikussá sem vált, az első Epic Mickey végső soron bebizonyította, hogy a méltatlanul elhanyagolt Disney-világból is lehet újat kihozni, nem feltétlenül kell hozzá egy sikeres animációs film, hogy a franchise újra menő legyen. Ráadásul a program körítése a régi rajzfilmek kedvelőit is elégedettséggel töltötte el, hisz megannyi, ma elfeledett karakter tűnt fel a korai Disney-filmekből. Az idei, második rész viszont egész mást kínál, hisz azon túl, hogy multiplatform játékot kapunk, kifejezetten a kooperatív játékélményre épít. Kár, hogy nem ügyesen.

Oswald, a naiv nyúl

Mivel az első Epic Mickey minden bizonnyal kimaradt az olvasók többségének, jó hír, hogy a folytatás nem igényel sok előismeretet. Persze, vannak visszatérő szereplők, és sok dolog utal Mickey világmegváltó eposzára, de a cselekmény korántsem olyan bonyolult, hogy ne tudnánk követni. Lényeg a lényeg, Wastelandben most béke van, sőt, az első rész (egyik) főgonosza, Mad Doctor is jófiú lett, és dalban mondja el, mennyire szeretne cuki kis mesefigura lenni. Ez persze nem lesz könnyű neki, hisz gaztettei folytán a világ romokban hever, mindennaposak a földrengések, és steampunk szörnyfigurák tartják rettegésben a békés mesehősöket. Ahhoz, hogy minden rendbe jöjjön, ismét Mickey segítsége kell, aki Oswalddal együtt útra kel, hogy rendet csináljon a senkiföldjén. A sztori ennyi és nem több, igaz, kapunk néhány ásításra késztető fordulatot, és jelentős változás, hogy Mickey-nek Oswald mellett szinte csak statisztaszerep jut. Mindez viszont még lenyelhető lenne, hisz mégiscsak egy gyerekeknek szóló játékról van szó, ami a forgatókönyvet a pályák összefűzésén túl nem sok mindenre használja. A bajok ott kezdődnek, hogy mint játék, az Epic Mickey nem igazán talál magának közönséget, és ezen bizony a musicales, együgyű rajzfilmbetétek sem segítenek.

"Welcome to the Wasteland, toon!"

Stílusát tekintve az Epic Mickey 2: The Power of Two egy kooperatív platformer, azaz ugrabugrálós ügyességi játék, méghozzá a manapság eléggé hanyagolt, 3D-s fajtából. A játék világa kifejezetten nagy, és a sztori egy pontján az egész megnyílik, hogy régi vetítőgépeken át teleportálhassunk egyik helyszínről a másikra. A városokban mellékküldetések és boltok várnak ránk, kicsit szerepjátékosabbá téve a miliőt, sőt, a másodlagos feladatokat megoldva nemcsak azonnali jutalmakat kapunk, hanem Wasteland szellemeit is felébreszthetjük, hogy erősítsék hőseink egyéni képességeit. Mickey a varázsecsete segítségével visszafesthet vagy eltüntethet objektumokat, Oswald pedig egy furcsa távirányító ketyerével befolyásolja az elektromos berendezéseket.

A botcsinálta duó közös munkájára sokszor szükség van, igaz, feladataik hamar önismétlővé válnak, lévén mást sem teszünk velük, csak kapcsolókat aktiválunk, hogy beinduljanak azok a platformok, amikre szükségük van a továbbjutáshoz. Bár Wasteland szerepeltetése jó ötletnek tűnik, sajnos a gyakorlatban egyáltalán nem profitál belőle a játék. A történet során sokszor szembesülünk döntéshelyzetekkel, melyek mindig teljesen egyértelműek: vagy többet szívunk, és jót cselekszünk, vagy megspórolunk némi fáradságot, ezzel még több bosszúságot okozva a világ lakóinak. A mesék pöcegödre tényleg elég terebélyes hely, de hiába, ha semmilyen érzelmi kötést nem képes kialakítani a játékossal. Érdektelen számunkra, hogy most jót, vagy rosszat cselekszünk, mert a fel-alá járkáló lakosokkal lehetetlen szimpatizálni. Nincs személyiségük, sőt, sokszor teljesen egyformán néznek ki, ami, ismerve a régi Disney-rajzfilmek felhozatalát, megbocsáthatatlan. Ráadásul az általuk adott mellékküldetésekkel sincs minden rendben, hisz egytől egyig ugyanarra a kaptafára épülnek. Valaki elvesztett valamit, mi pedig megyünk körbe-körbe Wastelandben, hogy megkeressük neki, részben, vagy egészben. Mindegy, hogy gremlineket szabadítunk-e ki a kalitkáikból, Mickey-alakú objektumokat fotózunk, vagy egy szellem Teddy-mackójának végtagjait gyűjtjük össze, hisz lényegében ugyanazt csináljunk. Ebből következik, hogy az első három órában mindent látunk, és a játék keserű unalomba fullad a végére.

Ketten a világ ellen

A játék alcíme nem a véletlen műve, a The Power of Two-t egyedül nem érdemes játszani. Egyrészt szólóban nem válthatunk a karakterek között, csakis Mickey-t vezérelhetjük, ami azt jelenti, hogy Oswald a szánalmasan ostoba mesterséges intelligencia karmai közé kerül, és több kárt okoz, mint hasznot -- ha nem akartok minden egyes elektromos kapcsolónál infarktust kapni a tereptárgyakban elakadó, vagy csak simán semmit sem csináló Oswald láttán, ültessetek magatok mellé valakit, és nyomjatok a kezébe kontrollert. Jó lenne azt írni, hogy szóljatok egy havernak, aki szintén megvette a játékot, de mivel az internetes kooperatív játék érthetetlen módon kimaradt a repertoárból, kénytelenek vagyunk megbarátkozni az osztott képernyő gondolatával. Ketten játszva már egy fokkal jobb lesz a helyzet -- ki tudja, az is elképzelhető, hogy a sok ökörködés miatt élvezni fogjátok a játékot. Fontos megjegyezni azonban, hogy ez nem a Junction Point munkájának lesz köszönhető, lévén az Epic Mickey 2 egyedül és kettesben is egy unalmas, repetitív játék, ami mögül hiányzik az isteni szikra. S ha mindez még nem lenne elég, jól meg kell gondolni, hogy kivel osztozunk a kanapén, mert bár a dobozon egy szép nagy 7-es szám virít, jelezve, hogy ez egy gyerekeknek készült játék, a helyzet az, hogy e sorok írójának is sokszor elment a türelme, amikor nem tudta, melyik területre is szólítja az adott küldetés, vagy mikor a kusza, zavarosan megtervezett pályákon nem lehetett tudni, hogy épp jó magaslatról veti-e magát a mélybe a karakter. Bizony, a viszonylag nagy világ ellenére sincs egy rendes térkép, úgy látszik, Disney sok mesehőssel együtt azt is a klotyóba dobta.

Matiné a Disney-vel

Az első Epic Mickey remekül nézett ki a Wii-n, hisz meseszerű grafikája nem igényelt magas fokú kidolgozottságot. Sokkal fontosabb volt a művészi kivitel, mely, valljuk be, jól állt a technikailag igen elmaradott Nintendo gépnek. Igen ám, de az Epic Mickey 2 már multiplatform cím, és felmerül a kérdés, hogy vajon vették-e az ezzel járó akadályokat Spector csapatánál. Nos, a válasz egy szép, kövér NEM. A grafika kreatív oldalával most sincs baj, leginkább az Alice-játékok beteges, kifordult stílusához lehet hasonlítani. A textúrák viszont a PS2-es korszakot idézik, a poligonszám pedig általánosságban alulról súrolja az elégségest. Ami a Wii-s játékok rákfenéjeként emlegetett irányítást illeti, végső soron rendben van, de elég nehéz célozni a festékkel, hisz a WiiMote-ot egy az egyben a jobb analóg kar helyettesíti. Oké, ezt nyilván nem lehetett jobban megoldani, de mondjuk a be-beakadó kamerán, vagy a sokszor nem is reagáló, hirtelen gombnyomásokon javíthattak volna.

Sajnáljuk az Epic Mickey 2-t, mert a lehetőség megvolt a bizonyításra, de ezzel Warren Spector csak azt érte el, hogy még jobban utáljuk, amiért nem Deus Exet és Thiefet csinál. A játékot ajánlani sem gyerekeknek, sem felnőtteknek nem merjük, maximum a kuriózumok kedvelői tegyenek vele egy próbát, feltéve, ha van olyan Disney-fanatikus barátjuk, akit maguk mellé ültethetnek 8-10 kósza órára. Pozitívum viszont, hogy a magyar piacra honosítva jelent meg a játék PC-s változata, Nyerő páros alcímmel -- bízzunk benne, hogy ezzel a húzással a hazai terjesztő megspórolt pár korai ősz hajszálat a karácsonyfa alatt szitkozódó gyerkőcöknek.