Még annak ellenére is, hogy mindenféle jóindulat nélkül indítottam el a bukaresti csapat első önálló játékát. Hiába szerettem volna mindig is sörhasig érő szakállat, és öltem hosszú órákat puzzle-alapú agytornákba, a beharangozó képek és videók normális esetben egy unott sarokbaklikkelést váltottak volna ki belőlem, hogy aztán fél percen belül elfelejtsem a látottakat. Ehelyett azonban csalódnom kellett, de legalább kellemesen.

Égszakadás

Bár a játékmenetet majdhogynem felesleges prózai kontextusba helyezni (ezt a készítők is érezhették, mert az intrót a menüben bújtatták el), a korrektség kedvéért mégis ismertetem a „történetet”. Eszerint a hairyk szőrös népsége boldog semmittevésben él a felhők közt lebegő szigetvilágban, de bizony az ő naptárukban is van egy 2012, a világvége pedig néhány rusnya szörny és a földet felemésztő romlás képében üt be. Még sincs minden veszve, hiszen a rongyos manók szerencséjére a folyamat mágikus kövek segítségével visszafordítható, ezeket pedig elég egyszerűen a fertőzött területek közelébe cipelni, és máris teljes a boldogság. Az egyetlen probléma az, hogy a szőrmókok nem voltak ott, amikor az észt osztották...

Földindulás

Ezért van szükség ránk, azaz a láthatatlan, isteni jótevőre, aki egyengeti útjukat a túlélés felé. Ez az út pedig sosem lesz könnyű és egyenes, hiszen a szigetek hatszögalapú földtömbjeit kell majd megmozgatnunk, forgatnunk és egy pályán akár többször is átrendeznünk, hogy ügyefogyott pártfogoltjaink célba érjenek. A torzonborz hairyk nem csak a borotvát, a félelmet sem ismerik, így habozás nélkül ugranak majd a mélybe vagy a szörnyek karmai közé, ha nem pakolunk eléjük biztos terepet. Szerencsére mi dönthetjük el, hogy mikor lóduljanak neki a pályának, így mindig bőven lesz időnk a tervezésre.

Bár a cél minden szinten ugyanaz (felkapni a varázskövet és elrohanni egy portálig), az újabb és újabb földtömbök és tereptárgyak miatt a játék végig változatos marad. Kezdetben csak parlagon álló vagy nyilakkal átfestett tömböket pakolászhatunk a manók elé (utóbbiakra lépve a jelölt égtáj felé változtatnak irányt), ám néhány pálya után meg kell ismerkednünk a forgatható falakkal, a teleportkutakkal, az időzítve mozgó mezőkkel, és fegyverként használható tárgyakkal is – hogy csak a leggyakoribb példákat említsem. Mivel a tömbök jelentős része egyáltalán nem mozgatható, a távolságok pedig olykor áthidalhatatlannak tűnnek (nem tudunk összefüggő útvonalat építeni), a pálya átalakítására a hairyk halált megvető futkározása közben is szükség lesz, ez pedig gyakran gyors mérlegelést és némi ügyességet igényel.

A rengeteg kombinációs lehetőség miatt az egyes szintek többféle módon is teljesíthetők, a maximalisták pedig a magasabb pontszám érdekében összegyűjthetik az igazán szadista módon elhelyezett gombákat, és rekordidő alatt tisztíthatják meg az összes fertőzött mezőt – természetesen mindhárom élet megőrzése mellett. Ezt a pontvadászatot a rengeteg (szám szerint 72) pályán túl  egy online ranglista tehetné élvezetesebbé, ilyesmi azonban nem kapott helyet a játékban.

Fapados világvége

A Hairy Tales legnagyobb problémája ugyanakkor nem ilyen apró hiányosságokból fakad, hanem abból a tényből, hogy ez bizony egy mobilokra tervezett játék. Bár a készítők remekül ellensúlyozták az alapkoncepció egyszerűségét a már említett, szintről szintre valami újat mutató elemekkel, a prezentáció (a nyilvánvaló technikai korlátok miatt is) meglehetősen puritánra sikeredett. A grafika rajzfilmszerű és stílusos ugyan, de ez nem mentség a fájóan egyszerű megoldásokra és animációkra; hiába a színes és alakítható világ, a helyszínek sokszor sivárnak, a hátterek túlontúl statikusnak tűnnek. A helyzeten a gyakran ismétlődő zene sem segít sokat, a hangok pedig egy nehezebb fejtörő közben könnyen az őrületbe kergethetik az embert (ki kíváncsi ilyenkor a prosztó szőrmókok teátrális köpködésére és nyekergésére, vagy két aranyhal ritmikusan idegesítő csobogására?). Sajnos ezek azok a tényezők, melyek egy idő után elveszik az egyre nehezedő kihívások addiktív varázsát, és egerünket a méretes Quit gomb felé terelik.

Bár nyugodt szívvel csak azoknak ajánlom a Hairy Talest, akiknek a Jézuska az Apple-gyárból hozott ajándékot karácsonyra, az értelmi fogyatékos manók puzzle-ámokfutása PC-s játékként is megéri azt az öt eurót, amiért kínálják. Ha kedveled a logikai kihívásokat, túlélted a nullsíkot, a világvégét és a szilveszteri tűzijátékot, nyugodtan tégy vele egy próbát!