... és ezúttal sikerült is neki. Legalábbis jobban sikerült neki, mint 2006-ban, amikor a sorozat első része csúnyán megbukott. Főleg játékmenet szempontjából volt silány az első Just Cause: unalmas és gyenge történet, még unalmasabb küldetések, bugok, és botrányos mesterséges intelligencia jellemezték az elődöt. Négy évvel később az Avalanche Studios (ezúttal a Square Enix által felkarolva) ismét megpróbált valami maradandóval előrukkolni, kijavítani az első rész hibáit és hiányosságait. A Just Cause második része végül 2010 tavaszán jött, látott, és... vajon győzött?

Amerikából jöttem...

Főhősünk, Rico Rodriguez egy (latinos neve ellenére) amerikai titkos ügynök, aki azért érkezik Panau szigetére, hogy az újdonsült diktátort, „Baby” Panay-t félreállítsa, mivel a földdarab új zsarnoka apjával ellentétben nem úgy táncol, ahogy Uncle Sam fütyül. Az akcióban Rico segítségére lesz három kormányellenes csoportosulás is: a kommunista Reaper;, a szervezett bűnözés szindikátusa, a Roaches; valamint a rendkívül bizarr törzsi frakció, az Ular Boys. Ha ez rendkívül banálisnak és klisésnek tűnik, az nem véletlen. Látszik, hogy az Avalanche Studios nem a forgatókönyvbe fektette az energiáját, a történet most (az előző részhez hasonlóan) sem sikerült olyanra, ami hosszabb időre le tudná kötni az embert. Aki a történet miatt ül le a Just Cause 2 elé játszani, az nagyon eltévesztette a házszámot -- de talán még a várost, az országot, esetleg a bolygót is...

A JC2 végigjátszása során a legfontosabb feladatunk a káosz szítása lesz. Ezt többféleképp tehetjük meg. Pontokkal jutalmazza a játék (ugyanis a káoszt Panauban pontokban mérik) a küldetések teljesítését, vagy különböző objektumok felrobbantását. Bizony a Just Cause 2-ben nagyon sok mindent fel lehet robbantani, a rombolható környezet nem merül ki a piros hordókban. Adótornyok, szobrok, fák, kisebb épületek mind egyenlővé tehetők a földdel. Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy a játék köszönőviszonyban sincs a realitással, hiszen egy antennát például néhány pisztolylövéssel elintézhetünk.

... mesterségem címere: az ölés

Küldetéseink azonban nem merülnek ki a rombolásban: nem meglepő módon sok embert kell eltennünk láb alól. Sajnos azonban a lövöldözés nem a Just Cause 2 erőssége: nincs fedezékharc, nincs túl sok fegyver, ráadásul még precíznek sem kell lennünk velük – ha kicsit mellélövünk, azt is találatnak érzékeli a program. Ez utóbbi alighanem a konzolosítás eredménye, aminek sosem örülünk mi, PC-s játékosok.

A konvencionális fegyverek mellett természetesen még mindig megvan a csáklyánk, amit kilőve gyorsan tehetünk meg kisebb távolságokat, vagy ellenségeinket ránthatjuk le egy szakadék széléről. Ezeken felül még őrült kaszkadőrmutatványokat is végezhetünk vele, kocsik tetején ugrálhatunk, helikopterekre és repülőkre mászhatunk segítségével. Esetleg, ha nagyon profik vagyunk, az ejtőernyőt és a csáklyát kombinálva úgynevezett „parachute climbing”-ba is kezdhetünk, aminek segítségével járművek nélkül is több kilométert tehetünk meg a levegőben. Ehhez mindössze annyi a dolgunk, hogy a talaj fölött szállva a csáklya folyamatos földbe lövésével húzzuk magukat a cél felé. Még egyszerűbb a dolgunk, ha a Black Market Arial Pack DLC-ben fellelhető szerkezet segítségével sugárhajtásúvá alakítjuk az ejtőernyőnket. Ezzel a módszerrel nem csak élvezetessé tehetjük közlekedéseinket, de még gyorssá is, ernyőnk sebessége ilyenkor ugyanis sok civil jármű sebességét túlszárnyalja.

Apropó, járművek! Szerencsére közlekedési eszközökből jóval több került a játékba, mint fegyverekből, ráadásul szép törésmodellel rendelkeznek, a legutolsó lövés is nyomot hagy rajtuk. Az autók vezetése nem tökéletes, de azért nagy élmény száguldozni (persze ennek általában az a vége, hogy felrobban a kocsi vagy lezuhan a szakadék széléről, mivel igen könnyen irányíthatatlanná válnak a Just Cause 2 verdái, ha letérünk az útról).

A légi és vízi járművek irányítása egyszerűbb, nagyobb távolságok megtételére ezek ajánlottak. Persze, ha a Far Cry 2 volt valakinek a kedvenc játéka, akkor akár körbe is autózhatja a szigetet, de ez jóval lassabb megoldás, mint mondjuk egy sugárhajtású repülőgéppel megtenni azt a pár tízezer métert (alternatívaként pedig akár el is szállíttathatjuk magunkat a feketepiaci kapcsolatunk helikopterén).

Panau, a lehetőségek tárháza

Panau szigete hatalmas. Ritkán látni olyan játékot, ami ehhez hasonló mennyiségű szabadon bejárható területet biztosítana játékosainak – emellett még a minőségével sincs baj, hiszen rendkívül változatos, hiába adott a dél-ázsiai helyszín. Panaun a dzsungeltől a sivatagon át egészen a hegyek tetején fellelhető hófödte mezőkig rengetegféle mikroklímájú tájjal találkozhatunk. A küldetések ötletesek, de nem túl változatosak, hiszen a legtöbb egy sémára épül: „lopd el X járművet, öld meg Y-t, rabold el Z-t!” Szerencsére humorosabb mellékfeladatok is várnak ránk, lehetőségünk lesz például egy elhagyatott, köddel borított szigeten Hirohito császár titkos fegyvere után kutatni, illetve meglátogathatunk egy léghajók által a levegőben tartott, ezer méterrel a föld felett lebegő bordélyházat. A játék talán leggyengébb pontjai az erődfoglalások, illetve a bossharcok; az előbbiek során gyakorlatilag mindig ugyanazokat az utasításokat kell végrehajtani, így 2-3 alkalom után már rendkívül unalmassá és irritálóvá válnak, az utóbbiak pedig végtelenül gyerekesek. Általában mind arról szól, hogy elénk dobnak egy embert, akibe öt tárat kell beleeresztenünk, hogy elpatkoljon, lepattan róla a csáklya, és rakétavetővel lövöldöz ránk. A Just Casue 2-nek amúgy sincs sok köze persze a realitáshoz, de az ilyen jelenetek a játék hangulatából is rengeteg levonnak. Ember legyen a talpán, aki néhány ilyen golyóálló szuperember után nem kaparja le a vakolatot a falról...

A grafikáról is illik írni néhány mondatot, a Just Cause 2 esetében pedig kell is, hiszen ez a játék egyik legerősebb pontja. Még mai szemmel is lehengerlő a látványvilág, Panau szigetét gyönyörűen sikerült kidolgozni. Az érzés, amikor nézed naplementét, a háttérben megbúvó hófödte hegycsúcsokat, a végtelen tengert , miközben a siklóernyőddel szeled át a hatalmas szigetet leírhatatlan. Ez az, amit nagyon kevés játékban tapasztalhatunk meg. És ez az, amiért szerintem az Avalanche Studiosnak sikerült maradandót alkotnia. Mert hiába nincsenek részletesen kidolgozva a mellékszereplők textúrái, hiába gyengécskék az animációk, hiába buta még mindig az mesterséges intelligencia, ha a játékot a hangulata elviszi a hátán. Ezt a hangulatot pedig úgy hívják: szabadság.

Galéria
Kattints a galéria megtekintéséhez!