Ki sem merem mondani, de lassan 7 éve, hogy egy valamirevaló South Park-játékot kaptunk kézhez és a sorozat évadai, esetleg speciális epizódjai is egyre kaotikusabb módon, illetve ütemben érkeznek. Ezek minősége is kérdéses lehet, de az fix, hogy nagyon kellett már valami South Park tematikájú kis “kedves” történet. Örültem volna, ha a Ubisoft gondozásában készült The Stick of Truth, illetve The Fractured But Whole után közvetlen folytatásként érkezik egy újabb körökre osztott trágárkodás, mondjuk ezúttal a multiverzum tematikában (hiszen manapság ez az a téma, amire rá lehet kapaszkodni, ahogy azt az előző két játék is tette). Ehelyett Matt és Trey gondoltak egy merészet, és csináltak egy kooperatív akció-darálást, kártyahúzogatós elemekkel megspékelve – ha valamit, hát EZT pont nem láttam jönni!
Egy kicsit túl fagyos lett a hangulat
South Park jól ismert kisvárosára az évszázad havazása csap le, az utcák közlekedhetetlenné válnak, tucatnyi embert ér a fagyhalál, és Eric Cartman tűkön ülve várja, hogy bejelentsék: az iskola határozatlan időre bezár! Ez a történetünk alapfelvetése, és a rövidke, de annál “southparkosabb“ jelenetsorok után az Új Srác bőrébe bújva indulunk neki a hó által betemetett városka felfedezésének... már ha mozoghatnánk egyáltalán szabadon, de erről később. Egy rövidke kosztümizáció után bele is csöppenünk egy szerepjátékba, ami lényegében továbbviszi a The Stick of Truth-, illetve annak folytatása, a The Fractured But Whole-játékok történetét. Túlzó ez a kijelentés, mivel csak annyiról van szó, hogy utalás szintjén előjön, hogy az előző két játékot is mi cs*sztük szét azáltal, hogy karakterünk olyan szintet ért el, aminek köszönhetően mindenkit a földbe gyalultunk, de lényegében kánonként emlegetik az ott történteket. Ennek köszönhető az, hogy Cartmenék új játékszabályokat állítottak fel az unfair előnyünk leküzdése miatt: ezek között van a teljesen új, valós idejű harcrendszer, a kártyahúzogatós mechanika és a kooperatív játékélmény.
Szóval az enyhe átívelésen túl semmit nem tartalmaz a Snow Day!, amit a két modernkori (és mesteri) South Park-játék tartalmazott, amit pontosan tudtunk előre, ám mégis csalódásként hat, mert történetileg teljesen rendben van a cucc. A humor és a tipikus “szószparkos” dolgok is jól működnek (ha vevő erre a játékos, bár miért játszana ezzel az, aki nem?), Trey és Matt kézjegye egyértelmű és a szokásos minőséget képviseli. Csak sajnos nagyon kevés, és mintha visszafogták volna magukat a kedves készítők ezen a téren is, mivel nem igazán vittek el poénokat a szélsőségekig, a káromkodásnál pedig meg is áll az alpáriság. Sajnos itt nincsenek extrém-beteg szituációkba ágyazott valid mondanivalók és gondolatok. Az alapvető poénok működnek, de ha csak arra gondolok, hogy a fő gyűjtenivaló erőforrás a WC-papír, elfog egyfajta keserédes nevetés. Keserédes, mivel szinte azonnal rájön az ember, hogy itt bizony vannak problémák – és nem is kevés.
Sok hű HÓ semmiért
Már a tutorial-szekció során érezhető, hogy a harcrendszer egy tragédia. A lockolás nem léte nagyjából alapjaiban teszi tönkre ezt a hack n’ slash érdektelenséget, és az egyik első gondolatom az volt: “Miért nem csináltak ebből egy soulslike játékot?” És tudom, sokaknak tele a mindene azzal, hogy manapság mindenből megpróbálnak azt csinálni, de képzeljetek el egy, a South Park stílusában, humorával, beteg momentumok tucatjaival telepakolt soulslike-ot, ami darabjaira szedi a teljes zsánert, ott parodizálja ki, ahol éri, és közben letesz egy maradandó alkotást az asztalra – ahogy tették ezt a körökre osztott stílussal a Ubisoftnál. Ez így, mint játékmenet, nagyon közel áll Kula bácsi állagához. Ezen pedig az sem segít egy picit sem, hogy négyfős co-op-ra van kihegyezve, mert hiába tudtok jót vigyorogni a nagyjából 5 (!!!) óra alatt végigvihető történeten, attól még maga a játék élvezhetősége és játszhatósága nem létező fogalom. Grafikailag rendben van, elsőre talán fura a 3D-ben mocorgó karakterek látványa, de megszokható, a szinkronmunka pedig első osztályú, habár tartalmaz olyan egysorosokat, amiket szerintem legalább ötvenszer hallottam a random ellenfelektől.
Hámuszat sem ér
A kártyás játékmechanika még jó is lenne, főleg mikor előjönnek a Bullshit-kártyák, de eléggé alulhasznált és jellegtelenre sikeredett. A Bullshitet az ellenfél is bedobhatja, ez pedig általában, ahogy a neve is jelzi, légből kapott baromságokat jelent. Valamilyen oknál fogva az ellenfelek vámpírrá változnak és ötször olyan erősek! De van jópár ezekből, amiken egyszer elmosolyodik az ember, majd ugyanúgy gyak tovább. Fegyverekből összesen hat fajta van, három közelharci és három távolsági, amikből egyszerre egy-egy lehet nálad. Vannak speckó képességek, mint például a szokásos szellentés, amivel jó tízméteres magasságba lövi ki magát a karakter – vagy épp előre, bele a tömegbe, sebezve ezzel mindent, amit ér –, de ezek többnyire se nem elég kreatívak, se nem elég hasznosak. A játékmenet mellett az egyik legnagyobb kritika a kontent abszolút hiánya.
Az, hogy nem open-world, még érthető is lenne, de az hogy egy félutcányi szakaszon túl MINDEN helyszín egy kötött, lineáris dungeon szintjén mozog, az nagyon rontja az élményt. Olyan ez az egész, mintha kivágták volna a lényeget és benne hagyták az extra, mellékes tartalmat a játékból. Szinte semmi felfedeznivaló, maximum egy-két nyersanyagot lehet itt-ott fellelni, de nincs okod semmire sem költeni. Lehet fejlesztgetni ezt-azt, lehet vásárolni ruhadarabokat, de nagyjából értelmetlen az egész. Jóval több teendő kellett volna ide, hogy az ember el tudjon merülni a témában, már ha egyáltalán el akarna ilyen játékmenet mellett. Nagyon sajnálom, hogy ez lett a végeredmény, mert láttam benne potenciált és talán egy tapasztaltabb, hozzáértőbb csapattal lehetett volna a Snow Day!-ből egy jó kis parti-játék is, de a végeredmény ebben a formában konkrétan értelmetlen.
