Általánosítani, főleg egy népről nem éppen szép dolog, azzal viszont kevesen vitatkozhatnak, hogy a japán kultúra európai, nyugati és tulajdonképpen bármilyen szemmel nézve is... furcsa. Ez az az ország, ahol komplett áruházak vannak férfiaknak készült női ruhákból, ahol a televíziózás gigantikus feliratokkal, oda nem illő hanghatásokkal és a teljes színskálát felvonultató díszletekkel zajlik, a játékkészítés pedig nemigen ismer határokat - elég csak megnézni egy-egy szaküzletet, ahol külön polc van a kizárólag a szexről szóló interaktív mangáknak. Suda 51 zsenialitása nem csak abban rejlik, hogy ezeket a nyugat számára is eladhatóvá tudta tenni, hanem abban is, hogy olyan játékokat készít, amiknek sem Japán határain kívül, sem azon belül nincs párja. Miniszoknyás, szőke, amerikai cheerleader kislánnyal például még soha senki sem kaszabolt zombikat.

Ms. Pink

Juliet Starling napja egészen jól indult. Két copfba fűzte a haját, felvette a cheerleader jelmezét, aztán elindult a helyi gimibe, hogy egy nagy, cuppanós puszit nyomjon új barátja arcára. Nick aznap este még a Starling család többi tagjával is találkozna, csakhogy az iskolakapunál élőholtak, az épületben és a környező vidéken pedig áldozatok fogadják. Még szerencse, hogy a Starling famíliában apu, anyu és a három lánytestvér is vérbeli zombivadász. Van, aki gépfegyverrel, más pusztakézzel, Juliet viszont rózsaszín, szívmintás láncfűrésszel aprítja a szerencsétleneket. 

Ha a kellően bugyuta és őrült alaphelyzet nem riasztott el, akkor nagy eséllyel az alig négy és fél, maximum hat órás történetet végig élvezni fogod, hiszen marad ezen a szinten. Suda 51 és a sztoriba besegítő humorista, James Gunn ezúttal egyáltalán nem erőltette meg magát, hiszen fordulat, pláne váratlan nincs egy szál se, káromkodásból, perverz és polgárpukkasztó jelenetből viszont annál több akad. Az teljesen biztosra vehető, hogy az angol argó minden fontosabb szava előkerül, de még olyan újak is felbukkannak, amiket talán még az angol anyanyelvűek se hallottak soha. És akkor az olyan jelenetekről már ne is beszéljünk, mikor Juliet kungfu mestere egyenesen a lány mellei közé esik, egymás után kétszer. Vagy hogy külön achievement/trófea jár azért, ha sikerül a szoknyája alá nézni.

Mr. White


Az abszurditási skálán maga a világ és annak karakterei is kiemelten magas pontszámot érnek, különösen Juliet pasijával és játékbéli társával, Nickkel, akit már a prológusban megharap egy zombi, de sikerül ellenszert találni: Juliet egy királynői vágással leválasztja róla a testét, így Nickből kizárólag a feje marad meg, végig Juliet övén csüngve. A kettejük közötti élcelődés egyértelműen a Lollipop Chainsaw és az írói gárda teljesítményének csúcspontja, ezernyi popkulturális utalással és kellő pajkossággal olyan témákról, mint a francia csók vagy a hatékony nyelvmunka. A játék elsősorban viszont nem erről, hanem a zombik levágásáról szól, ráadásul ipari mennyiségben. Az iskola goth rajongója által elszabadított vírus, illetve az azt kiszolgáló, zenei irányzatokról mintázott főbossok úton-útfélén megkeserítik a páros dolgát, akik kizárólag nyers erővel tudnak előrehaladni, megmenteni azt a maroknyi diákot, akit még nem haraptak meg. A Lollipop Chainsaw ezt klasszikus beat'em upként képzeli el, csak épp nem puszta kézzel, hanem pomponnal és láncfűrésszel harcolva. A kaszabolás mégse lett túl élvezetes: mozdulatból ugyan nem kevés van, de a kétgombos harcrendszer nem tartogat sem meglepetéseket, sem igazán hatékony csapásokat. Az egy dolog, hogy az izmosabb, összetettebb technikákat be kell tanulni, az pedig már egy másik, hogy ezeket kivitelezni roppant nehéz, hiszen egyetlen ütés is elég ahhoz, hogy megtörjön a ritmus. 

A helyzetet csak súlyosbítja, hogy ellenféltípusból rettentő kevés van, a kezdetben vicces csonkolás pedig idővel teljesen unalmassá és kiszámíthatóvá válik. Ezen nem segít az alig hat pálya sem: mindegyik falakkal körbevett, ultrastatikus, igazi csőszerű képződmény, ahol egy-két pad széttörésén túl még csak nyomokban sincs lehetőség kihatással lenni a világra. Ugyan a témák - az étkezde, a farm, a stadion, az árkád - kifejezetten ötletesek, ráadásul mindegyik szinten van egy-egy kifejezetten pazar minijáték vagy stílusjegy, de ezeket is sikerül elnyűni. A kombájnos zombi aratás elsőre rettentően vicces és egyedi dolog, de mikor 3, majd 5 perccel később újra vissza kell pattanni a gépbe, megtörik a varázslat és a hangulat. 

A kihagyott ziccerek és a slendriánság játéka ez: a mérhetetlenül középszerű harcrendszert, a silány, sovány tartalmat még Juliet észveszejtően dögös teste, na meg Suda és Gunn kellően beteg humora se tudja kompenzálni - pedig ilyen fenékkel, ilyen dekoltázzsal birodalmakat lehetne meghódítani!