A márciusban megjelent indie-programot jegyző „stúdió” voltaképp egyetlen embert takar. Jasper „Superflat” Byrne több mint négy évig dolgozott azon, hogy rémálmait játszható formába öntse, maga végezve a programozást, a grafikai tervezést és a zene komponálását is. Amellett, hogy amolyan játékipari polihisztor, Jasper híresen rajong a Silent Hill sorozatért, melyet már korábbi munkái során sem szégyellt ihletforrásként használni (elég az árulkodó című Soundless Mountain II-re gondolnunk). De vajon képes-e legújabb szüleménye, a Magányos Túlélő kilépni az örök zsáner árnyékából?

Klisék túlélése?

A játék alaptörténete talán nem is igazodhatna jobban az utóbbi évek horror-trendjeihez: adott egy rejtélyes vírus, mely nem csak megtizedeli, de primitív, vérszomjas lényekké (jelen esetben kifordított mutánsokká) változtatja a lakosságot, ám az izgalom kedvéért megkímél néhány „szerencsés” hősjelöltet. Névtelen főszereplőnk az utóbbi csoportba tartozik, sőt legjobb tudomása szerint ő az utolsó emberi túlélő, hiszen a járvány kitörésekor jól magára zárta emeleti lakása ajtaját. A sütis dobozok azonban előbb-utóbb kiürülnek, a hűtő már messziről bűzlik, és a gázpalack is kifogy -- vége tehát a paplan alatti kucorgásnak, és (orvosi) maszkos hősünk útra kel, hogy felfedezze a megváltozott világot. 

Utóbbi jelen esetben egy szintén névtelen várost jelent, amiben kiemelt szerepet kap korábbi otthonunk (egy méretes társasház), mely a játék kezdetén inkább tűnik börtönnek, mint álomingatlannak. A falakat a közelmúltban vérrel, inakkal, és lüktető démoni szervekkel varázsolták élettelibbé, a felesleges lépcsőket lebontották, a lakóközösség tagjai pedig valamiért kifejezetten megharagudtak ránk, hiszen szörcsögve-hörögve törnek az életünkre, amint csak megpillantanak a folyosón. Nem csoda tehát, hogy kiruccanásainkat éjszakára időzítjük majd, bár a sötétség nem mindig a barátunk...

A nehezen fellelhető élelmiszerek mellett ugyanis pislákoló lámpánk elemeivel sem árt spórolnunk. Vannak olyan zugok, ahová még a holdfény sem mer bemerészkedni, mi azonban általában ilyen helyeken keressük majd továbbjutásunk és menekülésünk eszközeit, eközben pedig az arctalan szomszédok karjaiba sem szeretnénk belesétálni. Ha mégis beléjük botlunk, lopakodással vagy figyelmük elterelésével kerülhetjük el a konfrontációt, hisz az kellemetlenül feltűnő fegyverdörgéssel, és szintén szűkös muníciónk megfogyatkozásával jár. 

A mutánsok által megszállt városból való kijutás mellett tehát a folyamatos gyűjtögetés a játék központi eleme, túlélésünk azonban nem csak egy kiadós vacsorán, hanem főszereplőnk szellemi épségének megőrzésén is múlik majd. Ha a kelleténél több kifröccsenő agyvelőt látunk, nem alszunk eleget, vagy főtt hús helyett gyógyszerekkel tömjük magunkat, egyre több fura látomásban és álomban lesz részünk, a valóság és képzelgés közötti határ pedig veszélyesen elmosódik.

Magányos úttörő?

Aki valaha is játszott már túlélőhorrorral, bizonyára rezzenéstelen arccal olvasta végig a fenti bekezdéseket. Sehol egy eredeti ötlet vagy játékelem, ez még az indie kategóriában is kevés -- gondolhatnánk. Bármennyire ellentmondásosnak is hangzik azonban, a Lone Survivor éppen azért új, mert ennyire „régi”. Jasper Byrne zsenialitása abban rejlik, hogy a jól működő, de unalomig ismert kliséket átültette egy olyan grafikai világba, melyben azok nem csak frissnek, de talán még ijesztőbbnek is hatnak. Bár a nyolcbites, oldalra görgetős koncepció elsőre idejét múltnak tűnik, amint szemünk megszokja a puritán környezetet, képzeletünk a borzongató hangok segítségével elvégzi egy irodányi programozó munkáját. Mivel egyszerre csak közvetlen környezetünk jelenik meg a képernyőn, a vaksötétben világítva pedig még inkább beszűkül látóterünk, ez a sejtelmes látvány egyfajta bezártságérzettel is párosul. Ráadásul pisztolyunkat szorongatva sem érezhetjük magunkat biztonságban, hiszen a szándékosan elnagyolt célzórendszer könnyen fejetlenné, pánikszerűvé teheti a váratlan harcokat. Ha pedig éppen nincs a közelben egy ellenfél sem, az éhhalál és a végkimerülés veszélye lebeg felettünk, folyamatosan új, ismeretlen helyszínekre hajszolva. 

Ugyan a Lone Survivor végigjátszása mindössze négy-öt órát vesz igénybe, a későbbi alvászavarok elkerülése végett (legalább első nekifutásra) ajánlott több szünetet is tartani. A történet egyszerűsége ellenére lebilincselő, a rengeteg utalás, az őrületbe hajlóan zavaros narratíva és a három lehetséges befejezés miatt pedig szinte kötelező az újrakezdés. Byrne játéka nem rengeti meg a műfaj alapjait, mégis sokkal több egy személyes főhajtásnál annak nagyjai előtt. Magányos túlélőhorror magányos estékre, szigorúan fejhallgató és egy tetszőleges plüssállat mellett.