Tesztalanyunk egy önállóan futtatható kiegészítő dzsungellel, rókalyukakkal és a háború minden szörnyűségét közös olvasztótégelybe sűrítő játékmenettel. A Vietnam azonban a kulisszák mögött nem sokban különbözik a Men of War korábbi, Red Tide címen futó kiegészítőjétől, és úgy általában a szériától. A sorozat rajongóiról – szerintem csupa kis mazohista egérvirtuóz - egyébként jó lenne egy lista, mert a stáb a skrimish-módot erősítő Assault Squad után állítólag ezen közösség nyomására közelítette a pakkot a Red Tide-hoz, amiért kijárna nekik pár tockos. A végeredmény ugyanis egyszerre szörnyű és gyönyörű. A történet a néhány fős gyalogságra koncentrál, ráadásul kötelező végigküzdeni magunkat a kommunista oldalon, hogy megkapjuk az amerikait.
1968-ban orosz tanácsadók érkeznek a délkelet-ázsiai országba, hogy Vietnam békeszerető népét az automata kézifegyverek rejtelmeire okítsák, ám a konvojon rajtaüt néhány rakétavetővel felszerelt Huey (igen, lesznek helikopterek…). A támadást mindössze két orosz tanácsadó és két vietnami éli túl, olyan kezdeti problémákkal szembesülve, hogy se járművük nincs a biztonságos észak-vietnami területre való visszatéréshez, sem pedig rádiójuk, amivel a kommunista elvtársak segítségét kérhetnék. A négy harcos mindegyike specialista, Kazakov például remek szabotőr, és eme tevékenységhez optikával, illetve hangtompítóval ellátott AK-47-ese van, a mesterlövész Morozov pedig egy Dragunovval üt nagy távolságból kicsiny lyukakat mások fején. A két vietnamit se hagyjuk lógva, ők az osztagban a géppuskás és az assault szerepét töltik be. A küldetéssorozat öt fejezete egy-egy pokolbéli kihívás, amelyek olyan látszólag triviális feladatokkal indulnak, mint hogy szerezzünk egy hajót. Igen ám, de előtte a légi bázis helikoptereit vagy pilótáit iktassuk ki – itt ízlés szerint lehet választani, aztán teszem azt épp felmálháznánk a csónakázáshoz, mikor egy iszonytató vietnami akcentus benyögi, nincs benzin. Ezek után talán nem meglepő, hogy üzemanyag csakis egy ellenségekkel sűrűn megszórt templom romjainál vételezhető. Egy másik pályán végre földművesek rizsföldjein áll meg a célokat jelző mutató, ahol aztán öt békés másodperc után kiderül, hogy csapdába futottunk. A térképeken mindig újabb és újabb területek nyílnak meg, még több ellenséggel, és olyan öngyilkos szituációkkal, amelyek után Odüsszeusz bolyongása csupán kétutcányi sétának tűnik.
Persze az amerikai oldal sem könnyebb, a Spec. Op. különítménye ugyan ötfős, és néha kiegészül dél-vietnami vagy a US Army-hoz tartozó segítőkkel, ám katonáink ugyanazokkal az akadályokkal szembesülnek, mint négy évtizede valódi honfitársaik. A falvakban vietkong szimpatizánsok bujkálnak, a dzsungelben pedig csapdák és mesterlövészek várják őket. A script írók ráadásul jól érzékelhető szadista célzattal osztottak ki olyan időlimites mellékfeladatokat, mint a Ho Shi Minh-ösvényen érkező utánpótlás konvojok szétzúzása, vagy a lelőtt gép pilótájáért indított versenyfutás, amelyben a vietnami keresőosztagokkal párhuzamosan nyargalunk a helyszínre.
A játékmenet amúgy maradt annál a jól bevált zsánernél, amelyet már a Soldiers: Heroes of WWII óta görget maga előtt a fejlesztőcsapat. Elvileg ez egy valós idejű stratégia, gyakorlatilag meg csak egy nyúlfarknyi távolság választja el a szerepjátékoktól. A nyúlfarok mint mértékegység persze nem kifejezetten egzakt, de gondoljunk csak bele, a harcosoknak neve és beosztása van, ráadásul mindenki egyéni jártassági szintet képvisel bizonyos fegyverek kezelésében. A lőszerkészlettől a sisakig mindent a saját hátizsákjukban szállítanak, és magától értetődően markolják fel az elesettek fegyvereit, cuccait. A terepen fedezékek mögé terelhetők, no meg van Direct Control, azaz kurzorgombokkal mozgatható bármelyik egység, miközben pontszerűen célozhatunk az egérrel. A nehézfegyverek, járművek megszállhatók, lehet aknát telepíteni — a Claymore különösen hatékony e téren, és a C4 sem véletlenül került a hátizsákokba. A vietnami oldalon egyébként a gerilla taktika lesz a nyerő, belopakodunk a vonalak mögé, aztán késsel, hangtompítós fegyverrel lezúzzuk a védelmet, és mindent felrobbantunk. A kooperatív mód (2-4 játékos) sok esetben megmenthet egy-egy húzósabb szituáció kikockázásától, például ha két rádióst vagy egymás látóterébe eső őröket kell szimultán megkéselni. A jenkiknél a siker titka az összehangolt támadás és a tűzerő koncentrálása, ez ugyancsak a jól eltalált kooperatív módban a könnyebb. Az élvezetet a borzasztó karakterhangok és a közepes minőségű zene ugyan nem támogatják, de hál’ istennek előbbiek ritkán szólalnak meg, utóbbi pedig simán kikapcsolható.
A vietnami háborúról él egy jól körülírható kép a fejekben a Mekong deltája felett dübörgő helikopterekkel és a rizsföldeken dolgozó szalmakalapos parasztokkal, akik két pillanat alatt átvedlenek vietkonggá. Ebben nincs is hiba, sőt a szokásos alapossággal osztották ki a kor fegyverzetét és egyenruháit, ám az illúzió néhány ponton igencsak döcögős. A dzsungel például gyönyörű, mi több a vegetáció kifejezetten életszerű és sűrű, ám az élvezeti faktoron jelentősen ront, hogy nem átlátszó, tehát ha a karakterek kiemelését nem kapcsoljuk be (borzasztó kék és vörös színekben), akkor a fák között csak találgatni lehet, hogy ki, mi, hol és merre. A játék leginkább a kiépített védelemben, a nyílt terepen van az elemében, káprázatos például az éjszakai bázisok képe, mikor a világító rakéták felröppennek. Továbbá mindkét oldal felvonultat egy-két nagyszabású támadást is, és önmagában már ez a néhány fejezet is olyat nyújt, amit az RTS műfajban nehéz ismételni. Az egyik vietnami például a testére erősített bombával szaladt be a szomszédos bunkerba, miközben a többiek csak úgy özönlöttek az általunk előzetesen kiiktatott aknazáron át. Amerikai oldalon pedig egy felfegyverzett Phantomot és támadó helikoptereket lehetett behívni a védelem áttöréséhez. Apropó helikopterek, ezekből látunk majd néhány nem is csúnyát, többnyire célpontként vagy veszélyforrásként megjelölve, de egyik sem irányítható közvetlenül. A páncélosoknak csak epizódszerep jutott, viszont így is volt számtalan alkalom az RPG-k és rakétavetők komolyabb tesztelésére. A fegyverek tekintetében egyébként a kínálat bőséges, a ballisztika tökéletes, bár nem is számítottunk másra.
A Vietnam nem több, mint egy új, önállóan futtatható kiegészítő, mégis precedens értékű, hisz lám a játékmenet korrektül eladható más közegben is, nem kell feltétlenül csak a 2. világháborút ismételni. Személy szerint egy arab-izraeli vagy koreai pakkot is el tudnék képzelni, habár a Red Tide-tól el kellene szakadni, és inkább a nyitódarab játékmenetét ismételni, több egységgel, kicsit lágyabb nehézségi fokozatokkal. Ettől függetlenül, aki a műfajt szereti, ne hagyja ki, de a nyugtató pirulákat tessék előkészíteni.
Itt a Vörös Hadsereg (de nem az egész)!
1968-ban orosz tanácsadók érkeznek a délkelet-ázsiai országba, hogy Vietnam békeszerető népét az automata kézifegyverek rejtelmeire okítsák, ám a konvojon rajtaüt néhány rakétavetővel felszerelt Huey (igen, lesznek helikopterek…). A támadást mindössze két orosz tanácsadó és két vietnami éli túl, olyan kezdeti problémákkal szembesülve, hogy se járművük nincs a biztonságos észak-vietnami területre való visszatéréshez, sem pedig rádiójuk, amivel a kommunista elvtársak segítségét kérhetnék. A négy harcos mindegyike specialista, Kazakov például remek szabotőr, és eme tevékenységhez optikával, illetve hangtompítóval ellátott AK-47-ese van, a mesterlövész Morozov pedig egy Dragunovval üt nagy távolságból kicsiny lyukakat mások fején. A két vietnamit se hagyjuk lógva, ők az osztagban a géppuskás és az assault szerepét töltik be. A küldetéssorozat öt fejezete egy-egy pokolbéli kihívás, amelyek olyan látszólag triviális feladatokkal indulnak, mint hogy szerezzünk egy hajót. Igen ám, de előtte a légi bázis helikoptereit vagy pilótáit iktassuk ki – itt ízlés szerint lehet választani, aztán teszem azt épp felmálháznánk a csónakázáshoz, mikor egy iszonytató vietnami akcentus benyögi, nincs benzin. Ezek után talán nem meglepő, hogy üzemanyag csakis egy ellenségekkel sűrűn megszórt templom romjainál vételezhető. Egy másik pályán végre földművesek rizsföldjein áll meg a célokat jelző mutató, ahol aztán öt békés másodperc után kiderül, hogy csapdába futottunk. A térképeken mindig újabb és újabb területek nyílnak meg, még több ellenséggel, és olyan öngyilkos szituációkkal, amelyek után Odüsszeusz bolyongása csupán kétutcányi sétának tűnik.
Persze az amerikai oldal sem könnyebb, a Spec. Op. különítménye ugyan ötfős, és néha kiegészül dél-vietnami vagy a US Army-hoz tartozó segítőkkel, ám katonáink ugyanazokkal az akadályokkal szembesülnek, mint négy évtizede valódi honfitársaik. A falvakban vietkong szimpatizánsok bujkálnak, a dzsungelben pedig csapdák és mesterlövészek várják őket. A script írók ráadásul jól érzékelhető szadista célzattal osztottak ki olyan időlimites mellékfeladatokat, mint a Ho Shi Minh-ösvényen érkező utánpótlás konvojok szétzúzása, vagy a lelőtt gép pilótájáért indított versenyfutás, amelyben a vietnami keresőosztagokkal párhuzamosan nyargalunk a helyszínre.
Ne fuss, Forrest!
A játékmenet amúgy maradt annál a jól bevált zsánernél, amelyet már a Soldiers: Heroes of WWII óta görget maga előtt a fejlesztőcsapat. Elvileg ez egy valós idejű stratégia, gyakorlatilag meg csak egy nyúlfarknyi távolság választja el a szerepjátékoktól. A nyúlfarok mint mértékegység persze nem kifejezetten egzakt, de gondoljunk csak bele, a harcosoknak neve és beosztása van, ráadásul mindenki egyéni jártassági szintet képvisel bizonyos fegyverek kezelésében. A lőszerkészlettől a sisakig mindent a saját hátizsákjukban szállítanak, és magától értetődően markolják fel az elesettek fegyvereit, cuccait. A terepen fedezékek mögé terelhetők, no meg van Direct Control, azaz kurzorgombokkal mozgatható bármelyik egység, miközben pontszerűen célozhatunk az egérrel. A nehézfegyverek, járművek megszállhatók, lehet aknát telepíteni — a Claymore különösen hatékony e téren, és a C4 sem véletlenül került a hátizsákokba. A vietnami oldalon egyébként a gerilla taktika lesz a nyerő, belopakodunk a vonalak mögé, aztán késsel, hangtompítós fegyverrel lezúzzuk a védelmet, és mindent felrobbantunk. A kooperatív mód (2-4 játékos) sok esetben megmenthet egy-egy húzósabb szituáció kikockázásától, például ha két rádióst vagy egymás látóterébe eső őröket kell szimultán megkéselni. A jenkiknél a siker titka az összehangolt támadás és a tűzerő koncentrálása, ez ugyancsak a jól eltalált kooperatív módban a könnyebb. Az élvezetet a borzasztó karakterhangok és a közepes minőségű zene ugyan nem támogatják, de hál’ istennek előbbiek ritkán szólalnak meg, utóbbi pedig simán kikapcsolható.
A vietnami háborúról él egy jól körülírható kép a fejekben a Mekong deltája felett dübörgő helikopterekkel és a rizsföldeken dolgozó szalmakalapos parasztokkal, akik két pillanat alatt átvedlenek vietkonggá. Ebben nincs is hiba, sőt a szokásos alapossággal osztották ki a kor fegyverzetét és egyenruháit, ám az illúzió néhány ponton igencsak döcögős. A dzsungel például gyönyörű, mi több a vegetáció kifejezetten életszerű és sűrű, ám az élvezeti faktoron jelentősen ront, hogy nem átlátszó, tehát ha a karakterek kiemelését nem kapcsoljuk be (borzasztó kék és vörös színekben), akkor a fák között csak találgatni lehet, hogy ki, mi, hol és merre. A játék leginkább a kiépített védelemben, a nyílt terepen van az elemében, káprázatos például az éjszakai bázisok képe, mikor a világító rakéták felröppennek. Továbbá mindkét oldal felvonultat egy-két nagyszabású támadást is, és önmagában már ez a néhány fejezet is olyat nyújt, amit az RTS műfajban nehéz ismételni. Az egyik vietnami például a testére erősített bombával szaladt be a szomszédos bunkerba, miközben a többiek csak úgy özönlöttek az általunk előzetesen kiiktatott aknazáron át. Amerikai oldalon pedig egy felfegyverzett Phantomot és támadó helikoptereket lehetett behívni a védelem áttöréséhez. Apropó helikopterek, ezekből látunk majd néhány nem is csúnyát, többnyire célpontként vagy veszélyforrásként megjelölve, de egyik sem irányítható közvetlenül. A páncélosoknak csak epizódszerep jutott, viszont így is volt számtalan alkalom az RPG-k és rakétavetők komolyabb tesztelésére. A fegyverek tekintetében egyébként a kínálat bőséges, a ballisztika tökéletes, bár nem is számítottunk másra.
Nem piskótáknak
A Vietnam nem több, mint egy új, önállóan futtatható kiegészítő, mégis precedens értékű, hisz lám a játékmenet korrektül eladható más közegben is, nem kell feltétlenül csak a 2. világháborút ismételni. Személy szerint egy arab-izraeli vagy koreai pakkot is el tudnék képzelni, habár a Red Tide-tól el kellene szakadni, és inkább a nyitódarab játékmenetét ismételni, több egységgel, kicsit lágyabb nehézségi fokozatokkal. Ettől függetlenül, aki a műfajt szereti, ne hagyja ki, de a nyugtató pirulákat tessék előkészíteni.
