Rengeteg legendás sorozat született konzolokra, amelyekről mi, PC-sek nem túl sokat tudhatunk. A minőségi termés igen tekintélyes része származik a Capcomtól, attól a japán kiadó-fejlesztő óriástól, amely gyakorlatilag a videojátékok megszületése óta masszív szeletet vág magának a műfaj tortájából. Számítógépen azonban nem, vagy csak ritkán képviselteti magát, ráadásul a keletkező átiratok minősége zömmel nem üti meg a mércét. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy az Onimusha 3 esetében megfordult ez a trend… A PS2-n piszok élvezetes, és hangulatos játék felett alaposan eljárt már az idő, az átirat minősége pedig a tragikus színvonala miatt legendássá vált PC-s Resident Evil részeket idézi…

A programot annak idején (2004 tavaszán jelent meg a PS2-es verzió) azzal próbálták meg eladni, hogy szerződtették a Leon a profival világsztárrá vált francia színészt, Jean Renót. Szerepe szerint egy párizsi nyomozót alakít, akinek az élete egyik napról a másikra tragikus fordulatot vesz: stabilnak hitt, modern világát a legendákból és mítoszokból megismert démonok szállják meg, ráadásul hatalmas kalamajkába kerül, hiszen egyik pillanatról a másikra a középkori Japánban találja magát. A sorozatból már megismert Samanosuke Akechi most csupán második számú főszereplő, aki szintén elkerül otthonról: pont oda, ahonnan Jacques (a Reno által alakított főhős) érkezett. Az időutazásos kalamajkát mindkét karakter a maga stílusának megfelelően próbálja megoldani, azonban egy dologban egyeznek: az ellenségük közös.



Üsd, vágd!
Mi is az én problémám az Onimusha 3-al? A történet kellemes, a játékstílus igazi konzolos csihi-puhi, némi kalandelemmel nyakoncsapva - akkor mégis, mi lehet a gond? Első blikkre a grafika az, ami szemet szúr: televízión, messziről, pár esztendővel ezelőtt nézve ez a külcsín még dögös is lehetett, ám azóta évek teltek el. Hosszú-hosszú esztendők, amelyeknek hatását az átiratot készítő csapat meg sem próbálta feledtetni: a játék ronda, mint a bűn. Alacsony poligonszámú karaktermodellek, az animációkban röhejesen darabos és ködös helyszínek, egyszóval nemhogy a mai, döbbenetes grafika uralta piacon (Oblivion és társai, hogy a hónap sztárjátékát említsem), de a konzolos megjelenésekor sem állta volna meg a helyét PC-n. Hogy mi változott a PS2-es, mára már igencsak öregecske változathoz képest? Semmi az égadta egy világon! Felbontást ugyan lehet állítani, a driverből beerőltetett antialiasing pedig szinte kötelező, mivel a rusnya textúrák kiszélesített változata maga a két lábon járó tragikomédia. Az egyetlen erős pontja a megjelenítésnek a mozgásanimáció, ami már-már művészi szinte emeli a vérgőzös hentelést: hőseink, mintha egy anime-ből léptek volna ki, meg sem roppannak a világító kardok iszonytató súlya alatt, játszi könnyedséggel (és megdöbbentően látványos módon) küldik túlvilágra az ellenséget, akiből (meg lehet nyugodni) akad dögivel. Élőhalottak, sáskaszerű démonok, A gyűrűk urából szökött trollszerű képződmények mind megtalálhatóak a játékban, hogy a beléjük programozott meglehetősen csekélyke (de a nagy tömeg miatt kihívást jelentő) mesterséges intelligenciával megpróbáljanak pontot tenni életünk nem éppen sivár mondatának végére. Ha pedig meguntuk a tömegpusztítást, várnak ránk a főszörnyek, akik nem restek bármit megtenni azért, hogy minél látványosabban péppé verjenek minket.

Bár már belementem, ki kell jelenteni, hogy a játékmenet a mai napig remek kihívást jelenthet a kikapcsolódást kereső embereknek. Özönlenek az ellenfelek, pályáról pályára bővülnek az előhívható harci kombinációk, és masszívan árad az egész játékból a kőkemény hangulat. Gyerekeknek azonban - és ezt fontos leszögezni - véletlenül sem ajánlott. Már a nyitóanimációban is literszám fröcsög a vér, főhőseink pedig a világ legtermészetesebb dolgának tekintik a kegyetlen harci mozdulatokat. Azoknak, akik betöltötték a tizennyolcat, pont ez lehet csábító, az erőszak ugyanis jelen esetünkben (eltérően például a Manhunt- vagy Postal-kaliberű csodáktól) eszköz, nem pedig cél. A játék általa - és a zseniális pályadesigner munkának köszönhetően - felnőttesebb, sötétebb hangulatú és átélhetőbb lett, és a feszültség levezetésére is alkalmas. Azonban már-már tipikusan beleesik abba a hibába, hogy hiába a hangulatos csatajelenetek, az ötletes helyszínek, a nagyüzemi aprítás hamar unalmassá válik, így az Onimusha 3 nem feltétlenül az a program, aminek az ember nekifekszik, és egy éjszaka alatt végigviszi - még akkor sem, ha a játékidő amúgy maximum erre lenne elegendő.



Hol port, hol nem port
Most pedig jöjjön a tömény feketeleves! A Capcom az átirattal sajnos alaposan mellényúlt. Ki ne emlékezne a cég korábbi PC-s buktáira - kérdezném, de tudom, hogy zömmel zavart tekinteteket kapnék rá… A kiadó ugyan sír, hogy nem éri meg PC-re fejleszteni, ugyanakkor olyan tragikus minőséget kapunk tőle, amilyen szinten valóban nem kellene ezt megpróbálni… Az, hogy a grafikához nem nyúltak hozzá, már-már tradíció (sőt ahhoz képest, hogy a Konaminak a Metal Gear Solidot sikerült PC-re rondábbra varázsolniuk, mint Playstationon volt, még örülhetünk is), de ennyire összecsapott munkát azt hiszem, még tőlük sem szoktunk meg. Elsőképp az irányításról emlékeznék meg: háklisabb Windows alól akár el is lehet felejteni a dolgot. A játékos nyom vagy öt billentyűt egyszerre, az operációs rendszer vijjog, mint akit nyúznak, az egerünk pedig a sarokban porosodik, mert szerepe ez alkalommal semmi sincs, még a menüben sem használhatjuk. A játék alapjáraton egy, a felbontásnak megfelelő méretű ablakban indul el, amelynél vagy működik a teljes képernyős megjelenítést eredményező Alt+Enter varázslat, vagy nem - ez a program pillanatnyi alaphangulatától függ. Ha a mágia csődöt mond, jöhet a restart, mert az aktuális rendszerben már nem is fogod tudni átimádkozni teljes képernyőre holmi ki-belépéssel; ablakban viszont a játék nem túl élvezetes. Összhatásában csodásan igénytelen szintet kapunk, ami olyannyira zavarja a játékélményt, hogy ez egymagában távol tarthatja a játékos tömegeket az Onimusha 3 megismerésétől.

Írta: NightBagoly