A pokolba veletek!

Eve javaslatára az Árvaház felé indultam. A bejárathoz vízen lebegő faroncsokon ugrálva jutottam el -- óvatosnak kellett lennem, elég egy ügyetlen lépés és a vízbe csúszok. Ami pedig odabent várt rám, az maga volt az iszonyat! A játékkockák és színes labdák idilli képét hamar megtörte a rám támadó gyerekek látványa -- de édes Istenem, milyen gyerekek?! Torzak, rettentőek, és a bőrük lángolt! Mi történhetett velük? Nem gondolkodhattam sokat, a kezdetben nálam lévő, már ismert forgópengés fegyvert hamar felváltotta a puska és a cöveklövő, én pedig szaggattam a kis testeket. Az egyik teremben iszonytató hájas alak rontott rám, kezében bárddal. Vele csak akkor végezhettem, amikor mindenki mást már a túlvilágra (vagy akárhova is kerülnek...) küldtem, a pincében rejtőző, tűzlabdákat hajigáló szellem ellen pedig a lángszóró bizonyult hatásosnak.

Utam a vidámpark felé vitt. Fiatal koromban nagyon szívesen jártam ide, nem is olyan régen pedig szerelmemmel is elmentünk -- vattacukrot ettünk és felültünk az óriáskerékre. De amit most éreztem, az távolról sem emlékeztetett jókedvre és mókára: bármerre néztem, mindenütt a halál látványa fogadott. Marionettbábuk, bizarr bohócok tűntek elő a semmiből és törtek életemre. A tréfamesterek arcára ezúttal ráfagyott a mosoly… Utoljára a hullámvasútra ültem fel, mely gyomorforgató élmény volt: utaztam és pörögtem, miközben mindenfelől támadtak rám.

A laboratóriumban rögtön új fegyvert találtam: több karót tudtam kilőni vele egyszerre, amivel odaszegezhettem a rémeket a falhoz, ezen kívül távolabbról is rázoomolhattam az ellenségre, másodsorban pedig kis bombákat szórt. Veszélyes egy harci eszköz, annyi szent -- ám szükség volt rá, mert a labor elképesztő lényeknek adott otthont: piros sisakba bújt katonák lőttek rám és nővérkék, akik injekciós tűvel próbáltak mérget fecskendezni belém. Lent, a csatornában deformálódott vízi lények laktak; tűéles foguk harapása ellen a benzines hordók felrobbantásával védekeztem. Az irgalom és a kegyelem ekkorra már távol állt tőlem. Víztől és vértől ázottan másztam vissza a létrán a felszínre, hogy aztán a városban kössek ki.


Annak idején láttam egy filmet, ami arról szólt, hogy egy egész várost zombik leptek el, roncsokat és pusztulást hagyva maguk után -- most személyesen is átérezhettem, milyen is egy szem túlélőként megtisztítani az utcákat a mocsoktól. Élőholtak másztak elő a csatornákból, és egy gigantikus pókszerű rém markolászott felém a csápjaival. Arzenálom a már ismert golyószórós/rakétavetős fegyverrel bővült -- az egyik kedvencem lett, kár, hogy hamar kiürült a tár.

Ezután a második világháború sújtotta Leningrádba érkeztem, ahol a romok között tankok és német katonák fogadtak, kiknek beteg felettesük valószínűleg elfelejtett szólni, hogy a háború már véget ért. Az utcákat vér szennyezte be, miközben fülemben az orosz himnusz dicső szólama zengett.

Tér- és időváltás következett: az ókori Rómába vitt vérrel és belekkel szegélyezett utam. Az ereklyék széttörésével tetemes aranyra tettem szert, melyeket a régóta használt tarotkártyáim bővítésére fordítottam. Az ellenfél nem fogyott: kettőt megöltem, öt jött helyettük -- több száz hullát hagytam magam mögött. A Colosseum alja iszonytató csapdákat rejtett: árkok, melyekben hegyes karók meredtek felfelé vagy éppen lángok csaptak föl. Megfigyeltem, hogy ha kettőt ugrom gyorsan egymás után, könnyedén át tudok huppanni felettük. Az amfiteátrumban aztán, ahol réges-régen állat- és gladiátorviadalok zajlottak, most én küzdöttem az életben maradásért. A kolosszális méretű monstrum ellen cselt kellett bevetnem: ő csak az aréna közepén álló keresztek aljának szétlövésével vált sebezhetővé. Számos rakéta tépázta testét, majd elgyengülve hiába fohászkodott életéért, az üres nézőtéren senki nem volt, ki felemelt tenyérrel kegyelmet szavazott volna neki. Elbukott, akár a többiek.

„Hiába keresel, nyugalmat nem találsz. Se a halálon innen, se túl az életen.”

Éreztem, hogy már nem lehetek messze a célomtól, csupán pár lépés választott el Alastortól. Köztünk volt még egy bánya, melynek mélyén, egy csillén utazva szórtam a golyót azokra, akik megérdemelték. Földet érve a bánya legalsó szintjéről kellett felküzdenem magam a felszínre; szédítő magasan volt, nem egyszer fenyegetett a veszély, hogy egy óvatlan lépés következtében visszazuhanok, és tört csontokkal heverek majd a mélyben, elfeledve mindenki által. A felszínen újabb horda várt rám, de én voltam az erősebb.

Amikor Alastorhoz érkeztem, az eső úgy szakadt, mint azon a bizonyos végzetes napon. Ellenfelem óriási volt, fekete páncélban és lángoló szemekkel. Segítségre volt szükségem, hogy legyőzzem: miután elegendő lőszert vettem magamhoz, a kis égő körökbe léptem, melyek gólemeket idéztek meg. Nélkülük soha nem sikerült volna diadalmaskodom és elvégeznem a feladatom.

De így visszatekintve… Mi is volt a rám bízott küldetés? Lehet, hogy csupán egy báb voltam a Jó és Rossz közötti harcban. Talán hiú ábránd volt, hogy valaha viszontlátom szerelmem és a Mennyben élünk majd az idők végezetéig. Ami Eve-t illeti: legbelül érzem, a legkevésbé sem vagyok csalódott amiatt, hogy már benne sem bízhatok meg. Alighanem ő is csak kihasznált.

Mindezek ellenére reménykedve tekintek a jövőbe: egyszer majd talán eljön az igazság pillanata számomra is...