2004-ben a People Can Fly formáció egy Doom-remake-nek is felfogható, szaftos, amolyan irts, amíg bírsz FPS-t adott közre. A Painkillerben aztán az is kiderült, hogy van élet a halál után. A műfaj korlátait minimálisan feszegető játék ugyanis hozta a formáját, és dacára, hogy csupán a reflexek lettek megdolgoztatva, a sírból kikelő főhős, és a megváltás ígéretében véghezvitt mészárlás komoly technológiai háttérrel (házon belül fejlesztett Pain engine és Havoc fizika) felvértezve, megtalálta az utat a szívekhez – különösen a cölöpvetővel…

Painkiller: OverdosePainkiller: OverdosePainkiller: Overdose

Most átugorjuk a szokásos flikflakkot, és rögtön az elején lelövöm a poént, nevezetesen hogy az Overdose-ra egy lyukas garast sem tennék, mert ez bizony nemhogy befutó, de még sereghajtóként is karcsú az eredeti Painkiller palettán. Mint tudjuk, az ominózus mű modifikációként kezdte a pályafutását, így a grafikát, fizikát és a kezelőfelületet halvány tuninggal illette csak az alkotói kéz. Miközben tehát álmélkodva toljuk magasabbra a felbontást, és tér vissza a közepes konfigokba vetett hit, azért jegyezzük meg, hogy a két évvel ezelőtti színvonalat még megbocsátanánk, de a töltögetéssel járó hosszú pauzát már nem. Ha mégis, akkor íme a történet zanzásítva: a menny és pokol időtlen harcából egy fél-démon fél-angyal szerzet emelkedik ki, aki csúnyán megorrolt némi bebörtönzés, és holmi kínzás miatt, így újfent magunk alá gyűrjük a pokol seregeit.
 
Belial, amolyan Duke-os figura, cinikus, jópofa kommentárokkal (az épp begyűjtött lelkek ízét minősíti többek között), ezt mindenképp írjuk a javára. A recept pedig a megszokott: arénaszerű helyszínek láncolatán haladsz végig, miközben BANG – lezáródnak a kapuk, a zenekar belecsap a húrokba, aztán minden irányból megindul a szörnyek áradata, és irtás. Ahogy a Painkillerben, úgy itt is, 66 darab lélek begyűjtése után kvázi überdémonként szaggathatsz néhány másodpercig, továbbá minden fejezetet egy epikus méretű szörny, gépóriás vagy a szakasz stílusához passzoló entitás zár, ahol köldökig fel kell kötni azt a bizonyos gatyát. Aztán ha hajlandó vagy olyan ötletes kihívásokat teljesíteni, mint például páncél nélkül, esetleg csak egyetlen fegyvert használva kijátszani az adott pályát, akkor az ismerős Black Tarrot kártyákhoz juthatsz.



Sajnos nincs zúzós zene, pedig kéne, a környezet sem igazán borzongtató, így végül egyedüli mentsvárunk a szörnyek, hogy a kötelező lelki sérüléseket beszerezhessük. Van belőlük fél-, és felfordított fejű, aztán zombitól a kohászig szinte minden, persze kellemesen elferdítve, lefűrészelve, megcsonkítva – illesse hát dicséret. Egyébként a daraboláshoz felsorakozó fegyverkészlet nagyobbik fele a Painkillerre hajaz, míg a maradék – letépett démonfej, az alap, trancsírozó Cube, ill. a bumerángként használható kés – már egész ötletes.

Végezetül elmondanám, hogy ez a pokol, purgatórium, lávafolyamok, és ókori motívumokkal átszőtt kezdeti bolyongás annyira lemerített téma, hogy szinte unottan leragaszthatnánk a tűzgombot, de néhány felvonás, mint Japán, vagy a viking éra, illetve említhetném a polgárháborús közeget, ideig-óráig átnyomorgatnak az unalmas tömegen. Amiért viszont mindenképp érdemes lehet Overdose-olni, az a redneck (farm téma) közösség. Hentesekké változott szarvasmarhák, tyúkrakétákat köpködő ólak, egyszóval eszement ötletek, miközben mérget vennék rá, hogy a Mindware-nál ezt halálosan komolyan gondolták...