Hogy mi is ez a Pirates of Black Cove? Nos, nyers megfogalmazásban a Sid Meier-féle Pirates! kiherélt változata. Alapvetően tehát egy kalózos stratégiai játék, ahol a három választható hős egyikével különféle küldetéseket oldasz meg, csatázol szárazföldön és vízen, ezáltal pénzre és tapasztalati pontokra teszel szert, előbbiből vásárolhatsz hajókat és fejlesztéseket, utóbbiból tápolhatod karakteredet. Nem ez az első játék, amely megpróbálja lemásolni a zseniális alapművet, vagy legalábbis elemeket átvenni belőle, és ahogy már oly sokszor, most is bebizonyosodott, hogy nem elég a hozzávalókat beledobálni a fazékba, nem árt némi szakácstudomány és ügyes fűszerezés sem ahhoz, hogy ízletes, hovatovább fogyasztható ételt főzzünk.
Azt gondolhatnánk, hogy egy hajózós témában otthon lévő csapatnak nem okoz gondot egy ilyen projekt, ám a srácok úgy döntöttek, hogy egy arcade mókát hoznak össze, megpróbálván megszólítani a könnyedebb szórakozásra vágyó, urambocsá casual réteget – és itt követték el az első hibát. A műfaj egyik alapvetésének számító vízi ütközetek ugyanis teljesen élvezhetetlenek, hiszen semmiféle taktikázásra nincs lehetőséged, nincsenek különféle ágyúgolyó-típusok, nem lehet megcsáklyázni az ellent és a fedélzeten harcolni, egyszerűen oldalba kell kapnod az ellent és megsoroznod – persze, ha utol tudod érni őt. Sajnos a szigeteken zajló összecsapások hasonlóan primitívek: egy hős három egységet vezényelhet, ezeket az RTS-ek szokott metódusait használva kijelölheted és az ellenfélre küldheted – miután a véderő legtöbbször egyedül vagy két-három emberrel támad, és az MI sincs a helyzet magaslatán, a „sok lúd disznót győz” elv érvényesül, a jó öreg rush-stratégia a legtöbb esetben célravezető, főleg, hogy harc közben egyetlen gombnyomással meg tudod gyógyítani a teljes hadseregedet (érvényes ez amúgy a hajókra is). A kampány ugyancsak egyszerű elvet követ: három kalózkompánia küldetéssorát kell végrehajtanod, ezek közül a kezdetekkor csak egy érhető el, itt megfelelő számú missziót kell teljesítened, hogy beköszönjön a második banda, majd ezektől hasonló módon juthatsz el a harmadikhoz. Az emlegetett feladatok 90%-a „süllyessz el egy adott hajót” és a „fogj el valakit / pusztíts el valamit egy szigeten” típusú, néha van csak egy-egy üdítő kivétel.
A legidegőrlőbb és legunalmasabb azonban mégiscsak a két földdarab közötti csalinkázás (szerencsére a kolóniákra bármikor visszateleportálhatsz, feltéve, ha begyűjtötted ott a megfelelő „szélamulettet”, így csak az odafelé utat kell kibírnod élve/ébren), bár ezt megpróbálták a készítők feldobni azzal, hogy a főhadiszállásokon működő alkimisták különféle bónuszokat nyújtó kotyvalékainak alapanyagai a tengerben úsznak, így ezeket fel kell kutatni és begyűjteni, valamint hasonló módon elrejtve (általában hajóroncsoknál) találhatsz tervrajzokat, amikkel a dokkokban feloldhatod a fejlesztéseket és az új típusú lélekvesztőket, sőt apró bójáknak álcázva 1001 kalózvicc is lubickol a Karibi-térségben. Utóbbiakat persze csak az angol nyelvet értők fogják élvezni – már amelyiket, mert a legtöbb az „arrrrrr” indulatszóval operál (kedvenc sziget: Barrrrbados, kedvenc növény: arrrrticsóka, sok kalózhajó: arrrrmada), és úgy összességében meglehetősen izzadtságszagú. Hozzáteszem, a játék maga is a humor jegyében készült, a megjelenítés ehhez igazodóan könnyed, színes-mókás, a karakterek karikatúraszerűen eltúlzottak, a szövegek is lazák; kár, hogy az alacsony költségvetés miatt ismét a hangszínészeken kellett spórolni, a túlspilázott ripacskodás mint mindig, most is megöli az amúgy dicséretes próbálkozást, de összességében mégiscsak ez az alkotórész az, ami a legjobban sikerült – igaz, a többit annyira nem volt nehéz felülmúlni.
Még valamit meg kell említenem: az alapverzió játszhatatlan, a másfél gigás játékhoz kötelező feltenni az eddig megjelent, ugyancsak másfél gigányi (!) foltot, és még így sem szeplőtelen a cucc. A Pirates of Black Cove számomra egy újabb állatorvosi ló; bár olcsó, könnyed, humoros és látványra kellemes, mindezek nem tudják feloldani az unalmas játékmenetet és elrejteni a rengeteg tervezési hibát. Hiába, ha ilyen műfajú játékra vágysz, még mindig Sid Meier klasszikusa a legjobb választás...
Karrrrd és karrrrtács
Azt gondolhatnánk, hogy egy hajózós témában otthon lévő csapatnak nem okoz gondot egy ilyen projekt, ám a srácok úgy döntöttek, hogy egy arcade mókát hoznak össze, megpróbálván megszólítani a könnyedebb szórakozásra vágyó, urambocsá casual réteget – és itt követték el az első hibát. A műfaj egyik alapvetésének számító vízi ütközetek ugyanis teljesen élvezhetetlenek, hiszen semmiféle taktikázásra nincs lehetőséged, nincsenek különféle ágyúgolyó-típusok, nem lehet megcsáklyázni az ellent és a fedélzeten harcolni, egyszerűen oldalba kell kapnod az ellent és megsoroznod – persze, ha utol tudod érni őt. Sajnos a szigeteken zajló összecsapások hasonlóan primitívek: egy hős három egységet vezényelhet, ezeket az RTS-ek szokott metódusait használva kijelölheted és az ellenfélre küldheted – miután a véderő legtöbbször egyedül vagy két-három emberrel támad, és az MI sincs a helyzet magaslatán, a „sok lúd disznót győz” elv érvényesül, a jó öreg rush-stratégia a legtöbb esetben célravezető, főleg, hogy harc közben egyetlen gombnyomással meg tudod gyógyítani a teljes hadseregedet (érvényes ez amúgy a hajókra is). A kampány ugyancsak egyszerű elvet követ: három kalózkompánia küldetéssorát kell végrehajtanod, ezek közül a kezdetekkor csak egy érhető el, itt megfelelő számú missziót kell teljesítened, hogy beköszönjön a második banda, majd ezektől hasonló módon juthatsz el a harmadikhoz. Az emlegetett feladatok 90%-a „süllyessz el egy adott hajót” és a „fogj el valakit / pusztíts el valamit egy szigeten” típusú, néha van csak egy-egy üdítő kivétel.
A parrrrt túl messze van
A legidegőrlőbb és legunalmasabb azonban mégiscsak a két földdarab közötti csalinkázás (szerencsére a kolóniákra bármikor visszateleportálhatsz, feltéve, ha begyűjtötted ott a megfelelő „szélamulettet”, így csak az odafelé utat kell kibírnod élve/ébren), bár ezt megpróbálták a készítők feldobni azzal, hogy a főhadiszállásokon működő alkimisták különféle bónuszokat nyújtó kotyvalékainak alapanyagai a tengerben úsznak, így ezeket fel kell kutatni és begyűjteni, valamint hasonló módon elrejtve (általában hajóroncsoknál) találhatsz tervrajzokat, amikkel a dokkokban feloldhatod a fejlesztéseket és az új típusú lélekvesztőket, sőt apró bójáknak álcázva 1001 kalózvicc is lubickol a Karibi-térségben. Utóbbiakat persze csak az angol nyelvet értők fogják élvezni – már amelyiket, mert a legtöbb az „arrrrrr” indulatszóval operál (kedvenc sziget: Barrrrbados, kedvenc növény: arrrrticsóka, sok kalózhajó: arrrrmada), és úgy összességében meglehetősen izzadtságszagú. Hozzáteszem, a játék maga is a humor jegyében készült, a megjelenítés ehhez igazodóan könnyed, színes-mókás, a karakterek karikatúraszerűen eltúlzottak, a szövegek is lazák; kár, hogy az alacsony költségvetés miatt ismét a hangszínészeken kellett spórolni, a túlspilázott ripacskodás mint mindig, most is megöli az amúgy dicséretes próbálkozást, de összességében mégiscsak ez az alkotórész az, ami a legjobban sikerült – igaz, a többit annyira nem volt nehéz felülmúlni.
Katarrrrzis nélkül
Még valamit meg kell említenem: az alapverzió játszhatatlan, a másfél gigás játékhoz kötelező feltenni az eddig megjelent, ugyancsak másfél gigányi (!) foltot, és még így sem szeplőtelen a cucc. A Pirates of Black Cove számomra egy újabb állatorvosi ló; bár olcsó, könnyed, humoros és látványra kellemes, mindezek nem tudják feloldani az unalmas játékmenetet és elrejteni a rengeteg tervezési hibát. Hiába, ha ilyen műfajú játékra vágysz, még mindig Sid Meier klasszikusa a legjobb választás...
