Rayman – régi kedvencem – nem az a fajta, aki csalódást okoz a rajongóinak. Ennek ékes bizonyítéka, hogy egy új Rayman hallatán az ember arca inkább kivirul, mintsem hogy kiverné az aggodalmaskodó verejték. Minden ilyen esetben sejtjük, hogy az új rész nagy valószínűséggel hozza a rá jellemző kiváló színvonalat, az utánozhatatlan humort, miközben tartogat meglepetéseket is. Jelen tesztünk alanya immáron ötödik darabja a sorozat fő irányának, eredetileg Wii U exkluzívnak szánták, ám a nyár végén (nagyon helyesen) megérkezett más platformokra is. Az élménytől immáron nincsenek megfosztva a PS3-, az X360- és a PC-tulajdonosok sem, sőt, a Rayman Legendset akár PS Vitán is beizzíthatjuk. A szélesebb körű megjelenés főleg azért dicséretes, mert egy olyan fantáziadús, ötletektől sziporkázó platformert kapunk, ami iskolapéldája lehet annak, hogyan lehet ebben a műfajban mindenfajta erőlködés nélkül kreatívat és frisset alkotni. A Legends olyan játék, amit még azok is szívesen nyüstölnek órákon keresztül, akik amúgy nem igazán szimpatizálnak ezzel a zsánerrel.
Mindenki itt van, aki számít
A Rayman Origins szinte tökéletesre csiszolt ékkőként csillog a műfaj képzeletbeli palástján (mi 92%-ra értékeltük), és az ott tapasztalt minőséget a Legends sem töri meg. Azon kívül, hogy a játékmenet terén sokban hasonlít a két rész, a negatívumokat nagyítóval kellett keresnem, hogy ne tűnjek annyira vajszívűnek. Ráadásul a Legendsben negyven feltuningolt Origins pályát nyithatunk meg lumok összegyűjtögetésével, ami ugyan igen szép szám, de még így is csak töredéke a játékban található 120 szintnek. Bőségesen el leszünk hát látva felfedezni valóval, és minimum 12 órába telhet, mire minden ránk váró feladatot elvégzünk.
Az új történetben Rayman, Globox és a teensiek éppen száz éves, szépítő alvásukat töltik, mikor a rémálmok elszaporodnak, förtelmes szörnyetegek özöne zavarja meg a békét, a dark teensiek pedig cudarul elragadják kedvesebb fajtársaikat. Az ébredést követően hőseink egy festményekkel teli mágikus sátrat fedeznek fel, melynek segítségével olyan misztikus világokba csöppennek, amelyek tele vannak sárkányokkal, szellemekkel, kastélyokkal, görög istenekkel és hasonlóan legendás, veszélyes lényekkel.
It’s so fluffy, I’m gonna die!
A játékban összesen hat világ vár ránk, ezeken belül pedig több pálya, amiket a főmenüként funkcionáló galériából választhatunk ki. Maga a játék is olyan gyönyörű, akár egy képcsarnok: az alkotók csodaszép és részletgazdag díszleteket álmodtak a képernyőre, amelyek tökéletes helyszínei az abszurd és mókás jeleneteknek. Bár hosszan beszélhetnék szuperlatívuszokban a grafikáról, talán elég csak annyit mondanom, hogy ez a legszebb platformer, amivel valaha találkoztam, és ez már az első percben nyilvánvalóvá válhat mindenki számára.
Sajátos mozgású fiatalemberünk, Rayman természetesen ezúttal is hiperaktívan ugrál, úszkál, rúg, pörög és csúszik, ám ezek az egyszerű alapmozdulatok bőven elegendőek a szórakozáshoz, hiszen az etapok, amelyeken végig kell suhannunk, mesterien komponáltak. Az egészet a megfelelő időzítés és a kicentizett futamok teszik élvezetessé: élmény átsiklani egy szakadék felett, leszakadó platformokról levetni magunkat, versenyt futni az idővel, vagy indáról csüngve megmenteni a cérnahangú lényeket. Az esetleges frusztrációt csillapítja, hogy különösebb retorzió nélkül próbálkozhatunk újra, és bár a játék nagyon trükkös kihívásokat gördít elénk, sosem megoldhatatlanul nehezeket. Ahogy a kezünk alatt megelevenedik a folyékony platformozás és átadjuk magunkat Rayman világának, a boldogsághormonok lumok módjára kezdenek nyüzsögni piciny lelkünkben: a hangulat ezúttal is csillagos ötös.
A hangok és a háttérzenék remekül válnak az egész részévé, a szinkron pedig hihetetlenül aranyos. Bár ebben a világban már önmagában is élmény létezni, folyamatosan újabb szituációk gondoskodnak arról, hogy ne unjunk rá a pályákra, a meglepetések pedig garantáltak és cseppet sem kiszámíthatók. Megesik, hogy a sütifalakból álló pályát átrágó kukacoktól kell tartanunk, apróvá zsugorodva kell beférkőzni egy dinnyébe, vagy spurira kell fognunk, mert a homok vészesen kezdi elnyelni a pályát. Az egész játék egy igazi kaland, hisz mindig történik valami új, amit mindenképpen fel kell fedeznünk, és ez a nagyszerű az egészben.
Csak a teensieket ne!
A gyűjtögetés ezúttal is fontos része a játékmenetnek, és busásan meg leszünk jutalmazva szorgalmunkért: a minél több lum és teensie begyűjtése elengedhetetlen az újabb és újabb pályák megnyitásához, de ezeken felül még extrákat is kapunk. Új lényeket, kaparós sorsjegyeket, illetve a már említett Origins pályákat, valamint játszható karaktereket, többek közt Barbarát, a harcos leányt.
Újdonság, hogy régi barátunk, Murfy immáron aktívan is kiveszi a részét a buliból: néhány pályán társként szegődik mellénk, parancsunkra platformokat mozgat, köteleket vág el, vagy csikizéssel vonja el a veszedelmesebb ellenfelek figyelmét. Míg PC-n mi ezt alapesetben a W billentyűvel tudjuk saját belátásunk szerint időzíteni, addig a Wii U-n ezt a szerepet egy barátunk is elláthatja a tabletkontroller segítségével. A kétszereplős szakaszok mellett üdítő élményt biztosítanak a ritmusjáték alapú zenei pályák, amiket csak precíz koreográfiával tudunk teljesíteni: minden kis mozdulat valamilyen hang megszólalásáért felelős, a végeredmény pedig egy jól ismert, pörgős sláger. Rayman ezeken a szakaszokon igazi oldalra szaladós, speedrunner metálarccá avanzsál, az embernek pedig tátva marad a szája, miközben egyre nehezebb helyzetek közepette csusszan végig a dallamfolyamokon.
A boss-harcok kaptak egy extra dimenziót, így ezúttal 3D-ben kell elpusztítanunk a cukiságellenes kegyetlenség éppen aktuális prezentálóját, és ez a megoldás minden esetben gyönyörű vizuális show-műsort eredményez. Ha pedig mindez nem lenne elég, akkor az Invaded verzióban már időre kell pályákat teljesítenünk, és ezen felül sokszor még minijátékokat is meg kell oldanunk, hogy hősévé válhassunk egy elragadott teensie-nek. Szóval hosszú a kihívások sora, és a pályatípusok remekül váltogatják egymást, gondoskodva arról, hogy egy percig se unatkozzunk.
Már megint hol vagyok?
A Legends (elődjéhez hasonlóan) többjátékos élményt is kínál, és a közös időtöltést több opció biztosítja: van online challenge és Kung Footnak nevezett focis minijáték is. A történetszálat kooperatív módban legfeljebb három társunkkal tolhatjuk PC-n, ami bőven sok is, hiszen minden játékos egy képernyőn osztozik. Persze ehhez a billentyűzetünk mellé szükségünk lesz minimum egy kontrollerre (ez egyébként az egyjátékos módban is jó szolgálatot tehet), de a kérdés ugyanaz, mint az Origins esetében: mennyire kényelmes ennyi embernek egy monitor elé zsúfolódni? Gondot jelenthet továbbá, hogy hasonló tempót tartsunk a társainkkal, miközben a képernyő scrollozását is figyelembe vesszük – kooperatívban egyáltalán nem nehéz hátramaradni és buborékká válni. Bár ebben a módban különböző figurákkal lehet ugrándozni, a négy lény láttán könnyen összezavarodhatunk, és szem elől veszthetjük saját magunkat a kavalkádban, főleg mikor kisméretűre zsugorodunk – a játék ezen része az egyetlen, amit még egy kicsit finomhangolhatna a Ubisoft Montpellier gárdája.
Összességében azonban Michel Ancel és csapata bőségesen elkényeztetett minket, így minden okunk meg van rá, hogy Rayman legújabb kalandját válasszuk könnyed délutáni programnak, egy bögre teával a gép elé kucorodva. Biztosra veszem, hogy a hideg hónapok kezdetén hamar felmelegíti majd a szíveket.
