Újabb kultikus mozifilm kapta meg évtizedekkel később a maga modernebb videójátékos feldolgozását, a Terminator után pedig bőven volt benne bizodalmunk. Merthogy míg a Rambo: The Video Game egy egyszerű, de azért hangulatos rail shooter volt, addig a Resistance már komolyabban magában hordozta a Skynet által elpusztított világ lenyomatát és hangulatát. Paul Verhoeven 1987-es mozifilmje esélyesen mindenkire hatással volt, aki a nyolcvanas években már nézte és élvezte a filmeket és akciófilmeket, hiszen az Alex Murphyből lett Robotzsaru nemcsak a Terminatorhoz és Kobrához hasonló ikonná vált, de egyben a korszak bűnös lenyomatává is. Peter Weller karrierjének a film legalább olyan jót tett, mint az Eredete ismeretlen, Paul Verhoeven pedig megalapozta a hírnevét, melyet később Az emlékmással és az Elemi ösztönnel öregbített. A karakter maga a nosztalgiától és az eredeti Robotzsaru érdemeitől elvonatkoztatva is meglehetősen fontos, nem hiába készült számos képregény, figura és egyéb termék, miközben a videójátékos adaptációk közé most, 36 évvel később, egy újabb és minden eddiginél erőteljesebb feldolgozás is érkezett.
Old Detroit a régi
A Robotzsaru-filmekben Detroit nem egy barátságos hely, és ez a játékra sem változik, ahol az Alex Murphyből lett Robotzsarunak és partnerének, Anne Lewisnak (Nancy Allen) számtalan veszéllyel kell szembenéznie. Egyből egy túszejtésbe csöppenünk a játék elején, ahol Robotzsarut ideiglenes üzemzavar hatástalanítja egy rövid időre, ami akár tragédiát is okozhatna, ha Anne nem lép közbe időben. Erre persze lecsap a média, mintha a rendőrségnek nem lenne elég gondja, az OCP meg szokás szerint rátesz egy lapáttal a helyzetre.
A helyzetre, ami egyébként sem rózsás: a semmiből jelenik meg egy új alvilági vezér, aki rengeteg pénzt mozgatva és feláldozva fogja össze Detroit bandáit, akik droggal, erőszakkal és halállal árasztják el a város utcáit, miközben láthatóan a politika és a média is a maga pecsenyéjét sütögeti. Alex Murphy eközben egyre inkább kezd felszínre kerülni a Robotzsaru fémváza alól, amikor pedig Anne kórházba jut, és egy rendőrnek már csak a hullája kerül elő, igen gyorsan eszkalálódik a helyzet, amely a végjátékhoz vezet.
A Baldur’s Gate és a Spider-Man farvízén evezve
Igyekszem a rajongót teljesen elnyomva a lehető legobjektívabb szemmel nézni a Teyon játékát, pláne egy olyan évben, mikor a Diablo 4 mellett a Marvel's Spider-Man 2 és a Baldur's Gate 3 is megjelent, de a Robocop: Rogue City olyan szinten szolgálja ki a fanservice-t, hogy a lehető legnehezebb nem a teljes szubjektivitás csapdájába esni. A Naconnál megjelent feldolgozás ugyanis egy szerelmeslevél a témához, a korszakhoz, valamint magához a korai filmhez és folytatásaihoz, mindezt olyan minőségbe csomagolva, ami a stúdiónál eleddig egyértelműen a legmagasabb szinten tartózkodik. A Terminator, bár nagyon hozta az univerzumot és annak élvezetes apróságait, számos sebből vérzett, rengeteg helyen bele lehetett kötni, a Rogue City viszont már egy egészen más ligában játszik, és ezt az első pillanatokban észre lehet venni.
Detroit utcáira lépve hatalmas ugrást tapasztalhatunk a látványvilág terén, itt-ott szinte már fotorealisztikus eredményt prezentálva, miközben a fények, a víztócsák csak tovább erősítik az érzetet, hogy most valóban a Robotzsaru világát járjuk. És ugyan a házakban és gyártelepeken eszembe jutott, hogy talán csak a Terminator alapjai lettek felújítva, illetve ezeken a zártabb terepeken valahogy felületesebb az összkép, lényegében még itt is előrelépés tapasztalható. A karakterek a párbeszédeknél egy-két évvel még le vannak maradva, de messze nem borzalmasak, az átlag felett állnak, valamint a feladatok is ismétlődnek, így egy kissé teret engedve a repetitív tartalomnak. De ha azt vesszük, hogy a Robocop közel 20 órás játékidőt biztosít, egy light-RPG köntösben, akkor ez egyáltalán nem csoda.
Az utcákat és épületeket járva NPC-kkel állhatunk szóba, időnként extra küldetéseket kapunk a fő kampányon felül, valamint fejlesztésekre és különböző gyűjtgetésre is lehetőségünk van. Márpedig nem mindegy, hogy a technikai tudásunkat, a meggyőző erőnket, a tűzerőnket vagy a védelmünket fejlesztjük, esetleg valami mást, mert egy-egy helyszínen vagy helyzetben ez is nagyon számít. Maga a gunplay pedig olyan szinten élvezetes, hogy még a sokadik tűzharcot sem untam, mindig feldobtam valamivel, amihez hozzátartozik az is, hogy az ellenfelek által leejtett fegyvereken felül a tereptárgyakat is felkaphatjuk és bedobhatjuk a buliba – szó szerint, elvégre egy monitor vagy egy konténer éppen úgy fegyverré válhat a Robotzsaru kezében, mint egy élesített akna, vagy egy Harley-Davidson. És vannak kifejezetten emlékezetes helyszínek (pl. börtön), ahogy missziók is.
Igen, persze, a Robocop: Rogue Cityn így is látszik, hogy nem AAA-s játék, valakinek unalmassá is válhat, sőt vannak olyan harcok, amiknél azért eléggé elgurult a gyógyszer. Sőt, fura a vágásoknál a képhiba, amit talán javítanak a megjelenésre, talán nem, mégis, nehéz olyat mondani a játékról, ami miatt nem ajánlhatom a megvásárlását. Maximum azt, hogy ha semmiféle emléked és érzelmi kötődésed nincs a franchise kapcsán, akkor előbb nézz róla videókat vagy próbáld ki. Ha azonban valakinek tetszik a Robotzsaru-világ, ami itt 100 százalékosan visszaköszön, vagy kifejezetten rajongója a témának, akkor a Teyon adaptációja minden hibája ellenére nemcsak kötelező, de a személyes listán akár az év játékai közé is bekerülhet. Nálam mindenképpen így lesz.
