Elöljáróban leszögezném, hogy a forradalom címke nem a megszokott árkád csapásirány drasztikus megváltoztatását takarja, így aki szimulátoros örömökre, kiizzadott szakaszgyőzelmekre, törésmodellre vágyik, az porolja le a Richard Burns-ét, és lapozzon, mert ez a játék nem az. A klasszikus, s egyben nagy népszerűségnek örvendő elődök után érdeklődve vártam, az új alkotók mennyire állnak helyt a nagy elvárások közepette, s mivel kívánják öregbíteni a neves szériát.

Ahogy azt már pár lapszámmal ezelőtti bemutatónkban kifejtettem, a Sega Rally (kvázi 3) legfőbb újítása a talaj deformációja, s annak kihatása az autó menetteljesítményére. Az akkor még nehezebben körülírható elem a teszt után sokkalta egyszerűbb, mint azt az emberfia remélte. A víztócsák lelassítanak, ahogy nekik kell, a nagyon szűz talajon nehézkesebben fordul (de épp, hogy csak hangyányival) az autó, a kijárt szakaszon egy parányit jobban tapadunk, – látványnak bitang mód jó, de ennyit takar az egész. Az ötlet persze nem elhanyagolandó, sőt követendő példának titulálnám, csupán az ilyen eszeveszett ámokfutásban nem igazán számít sokat. Szerencsére emellett az előzetes fotók a látványvilág aspektusában nem voltak csalókák, csupán elég, ha köszönőviszonyba kerül a gépünk az ajánlott konfiggal, és máris megelevenednek az itt látható képkockák. Meg merem kockáztatni: nagyjából hozza a Dirt színvonalát, sőt a pályákba itt sokkalta több kreativitást véltem felfedezni. A színvilág már másik asztal, mert amíg a Dirtben kissé kopottasnak hatott az összkép, addig az SR olyan harsány palettával dolgozik, hogy jó hogy nem dalra fakadnak az út menti pálmák. Játszunk…

A menü a szokásos kínálatot dobja orcánkba, bajnokság, gyorsmenet (jó is az), időfutam és multiplayer. Ez utóbbi akár hat fő összecsapására ad lehetőséget, mely dicséretes, főként a már párhuzamként sokszor felemlegetett Dirthöz képest. Ezen túl a két játéknak vajmi kevés köze van egymáshoz, mielőtt bárki félreértené. A fő vonalat a bajnokság képezi, melyet a következő mesebeli hármas jár át: három fő bajnokság (Premier, Modified, Masters), három fokozatának (Amateur, Professional, Expert) három apróbb rally bajnokságáig, eseményenként három szakasszal. Mindegyik osztályt egy aljas Final bajnoki zár, erről később. Csak, hogy kilógjon a sorból, minden verseny három körből áll, hogy azért mégis. A fő kategóriák a használható autók típusában különböznek, ezekről keretes írás foglalkozik valahol erre, csak úgy, mint az öt más és más világtájjal operáló pályatípussal. Minden hármas versenysorozat előtt választhatunk gumitípust, viszont ezt sajnos nem pályánként tehetjük meg. A két keverék megtévesztő lehet, a Road itt nem az aszfaltra javasolt abroncsot takarja, hanem egy a kanyarokban rosszabbul viselkedő, ám nagyobb gyorsulást és végsebességet biztosító variánst. Ebből következően az Off-Road jobban tapad a betonon, de gyengébb a kigyorsításokkor. 

ÁRKÁDOK ÁRKÁDIÁJA

Tény, senki nem gondolta, hogy letaglózó élethűséggel fogja magát szembetalálni, de számomra az első benyomások a túlságosan idióta fizikát sugallták. Az autót billentyűzettel nehéz egyenesben tartani, a joy mondjuk segített, sőt utólag megszokható, de elsőre ijesztő. Nem tetszett továbbá az sem, hogy a láthatatlan fal mintegy segédként nagy sebességgel visszaterel a helyes irányba, ami főleg egy apró tíz centi magas nádacska kerítésnél tud igazán illúzióromboló lenni. Mondanom sem kell, a dodgemezés se töréssel, se pozícióvesztéssel nem jár. Ellenben megvan a maga esszenciája, s kitartó hozzáállással rájöhetünk a fejlesztők szándékéra. Magyarán, a pályák kialakítása egy, és kizárólagosan egy ideális ívhez van hangolva, s azt „betanulva” az autónk viselkedésével egyetemben látványos, erőcsúsztatós örömvezetésben lehet részünk, ahol már a falat sem kell segédnek használnunk, sőt. Kitűnően példázza fejlődésünket a Safari 1 fantázianevű kör, melyet ha padlógázzal (van benne két vad kanyar), azaz azt egyszer sem felengedve tudunk teljesíteni, akkor már nagyjából ráéreztünk a sajátos vezetési törvényekre Segáék felé.

M.I., TE RAFINÁLT…

Amennyiben célul tűztük ki magunk elé az összes pont begyűjtését, a pályák pontos betanulására szükségünk lesz, nem kicsit. Igaz ez csak kevés helyen válik szükségessé, de akkor nagyon. Az ellenfelek mesterséges intelligenciája valami eszméletlen módon agyon van szkriptelve, tehát, ahol könnyedén kell nyernünk, ott, ha csak nem tolatunk, nyerni fogunk. Nagyjából a győzelmeink mindaddig kitartanak, amíg el nem érkezünk a már említett Final megmérettetésekig. Itt aztán olyan elemi erővel megindított pofont kever le nekünk a CPU, hogy az már-már regénybe illő. Ekkor válik szükségessé a kvázi perfekt száguldás, a fal nem játszik, ugyanis elég csupán pár leheletfinom érintőt vennünk, s máris búcsút mondhatunk nemhogy a győzelemnek, de a dobogó legalsó fokának is. Értelemszerűen nem a kihívás itt a legnagyobb probléma, hanem az aránytalanul nagy ugrás, s a gép kristálytisztán látható előre letárolt álommenetelése a drasztikus.

Mielőtt kiszaladok a helyből, és summáznám a végítéletet, nem tudom szó nélkül hagyni az aláfestésként bepakolt zenék minősítését. Nos, végtelenül gagyi szinti nóták duruzsolnak végig, mint valami B kategóriás akciófilm alatt, tény, hogy szubjektív dolog a zenei ízlés, de a lenémítása érzésem szerint sokat dob az összképen. Az összképen, ami mint mondottam vegyes. Kategóriájában jó játék, szép, és kellő tartalom van belerakva. De ezt a földtől teljesen elrugaszkodott fizikát, az autók műanyag doboz érzését, s az idővel irreálisan csaló ellenfelek viselkedését nem igazán tudom úgy lenyelni, ahogy teszem azt a külföldi sajtó tette. Az elődökben érzésem szerint jobban eltalálták az élményautózás/realitás hányadost. Tehát számomra Game Over, YEAH!