Zombik. Fekete mágia, a hatalom föld alá sumákolt veszélyes hulladéka vagy Michael Jackson által a túlvilágról visszarángatott rothadó, ostoba, lassú és gyönge élőhalottak. Ki ne ábrándozott volna életében legalább egyszer arról, hogy kipróbálhassa, milyen lehet a bőrükben...? Senki, gondolom. A Wideload Games, talán a kreativitás, talán az utóbbi években reneszánszát élő zombimánia jegyében mégis úgy döntött, hogy egy ilyen lény irányítását adja a játékosok kezébe. Lám, milyen az emberi természet, képzeletünk máris szárnyalni kezd, az első hallásra mókás, ám abszurd zombilét lehetőségeit latolgatva. Büntetlenül randalírozhatunk az ártatlan lakosság között, uralmunk alá hajtva őket, támadóinkat saját testünk olyan szintű felhasználásával leckéztetjük meg, amiről a shaolin szerzetesek is csak álmodhatnak, és persze agyat zabálhatunk, amit ennyire közelről legfeljebb fura nagybácsiktól láthattunk nagy családi vacsorákon (viszont most nem a húslevesbe külön kérésre belefőzött csirkefejekről van szó). A lehetőségek számával és a terület szűziességével egyenesen arányos a buktatók száma is, úgyhogy az örömteli várakozásba némi aggodalom is vegyült, ahogy közelgett a Stubbs the Zombie megjelenése.

Egy ügynök feltámadása...

Punchbowl a jövő városa. Szolgálatkész robotok végzik a pepecs és alantas munkákat és lesik a lakók minden kívánságát, akik csodálatos lebegő autókon közlekednek. Rend van és fegyelem, a szegénység és a bűnözés pedig oda került, ahová való: a város falain kívülre. Hősünk, a játék eseményei előtt 26 évvel, rejtélyes körülmények között elhalálozott Edward Stubblefield utazó ügynök épp a város megnyitásának napját választja arra, hogy elhagyja jelöletlen sírját és bosszút álljon ismeretlen gyilkosán. Nemcsak arról nincs halvány segédfogalma sem, ami körülötte történik, de azzal sincs egyáltalán tisztában, hogy ki ő, mit keres itt és miért támadt kielégíthetetlen étvágya a bosszúra és az emberi agyvelőre. A játék előrehaladtával ezek közül számos dologra fény derül majd, ám a kelleténél kicsit gyakrabban osztozunk Stubbs zavarodottságában, tekintve, hogy a fejlesztők igen szűkszavúak, ha történetmesélésről van szó. Sőt az is előfordul, hogy míg élőhalott barátunk boldogan vonszolja oszladozó testét a pályákon, mi hiába figyeljük az átvezető animációkat, fogalmunk sincs róla, mit kellene keresnünk, hogy a következő helyszínre jussunk.

A vidámság tárgya zombink esetében nyilvánvalóan az, hogy a bárgyú birkaként fel-alá sétáló, védtelen polgárok testének csomagolása minden erőfeszítés nélkül megszabadítható ízletes és energiadús tartalmától. A mosoly még szélesebbre szalad, amikor kiderül, hogy az agyuktól megszabadított áldozatok nem nyugszanak békében, nem támadójukon kérik számon létfontosságú szervük hiányát, hanem a szép közösségi szokást követve szomszédaikhoz fordulnak, hogy hiányukat pótolják - optimális esetben láncreakciót indítva el ezzel.



...fegyverei...

Eme tevékenységünk természetesen az (egyelőre) élő lakókban nem vált ki olyan önfeledt örömet, mint a főhősben, és a pániktól eszüket vesztett civileken túl hamarosan a rend őrei is felbukkannak, hogy pisztolyaikkal és sokkolóikkal elejét vegyék a további rendbontásnak. Ennek az lesz a vége, hogy ők maguk is a káosz részeseivé válnak - de ennyire ne szaladjunk előre. Mint ahogy azt a játék első felében egy készséges robotkalauztól megtudjuk, az agyevés Stubbs számára nem csak gasztronómiai élvezetet jelent, de életerejét is így nyeri vissza, sőt a támadáshoz felhasznált szerveinek és energiájának pótlását is ezzel oldja meg.

Nem csak az általunk létrehozott zombiseregre támaszkodhatunk ugyanis, de Stubbs a föld alatt töltött idő alatt alaposan megváltozott teste is rendelkezésünkre áll a pánikkeltésben - ráadásul nem csak az agyuktól megfosztottak, de mindenki a seregünkbe áll, aki kezünk által hal. Belső szerveink a gránát szerepét töltik be, mely működésében nem túl távoli rokonságban áll a motor (Halo engine) által eredetileg hajtott játékban látottal: biztos kézben jelentősen megnő a hatékonysága, amennyiben ellenfeleinkre vagy azok járműveire tapasztjuk a belsőséget. A fejvesztve rohangáló emberek, de tankjaik és dzsipjeik is jó eséllyel a saját térfelükön maradnak, így a robbanás ereje hatványozódik, hiszen garantált, hogy jó néhányan a detonáció sugarában lesznek. Ha nem szeretnénk másra bízni a szállítást, magunk is eljuttathatjuk a túlvilági robbanóanyagot rendeltetési helyére, Ed barátunk ugyanis egy gombnyomásra lecsavarja a saját fejét, melyet aztán a megfelelő helyre irányítva távolról robbant fel...

A jövő városát kétségbeesetten oltalmazó erők nem mindig maradnak a számunkra kényelmes távolságban, de a jó zombinak ilyen helyzetekre is megvan a megfelelő fegyvere. Kevés támadó képes ellenállni egy élőhalott kar erejének - különösen, ha az ellenfelei letépett karját lengeti -, ám a sok lúd disznót győz elv ebben a játékban is érvényesül... azaz érvényesülne, ha a disznó nem készülne fel erre a helyzetre is. Márpedig ha lehengerlővé válik a túlerő, Stubbs éppen egy sertéshez méltó megoldással képes a helyzeten felülkerekedni: szellentéssel kábítja el a közelébe merészkedőket, akik a gáztámadástól fuldokolva ragyogó célpontot nyújtanak az éhes zombiknak.

Van azonban olyan szituáció is, amelyben egy zombi meggyötört teste által termelt minden gáz is kevésnek bizonyul, és ilyenkor jön jól jobb kezünk, ami gazdájától egy határozott rántással megszabadítva önjáróvá lesz, és képes bárki testét hatalmába keríteni, aki nem védi koponyáját arra alkalmas tökfedővel. Észrevétlenül elvegyülni ugyan nem tudunk ellenfeleink között (egy leszakított kézzel a fején tántorgó bajtárs mindenkinek gyanús), de így a fegyvertárunk kibővül különböző pisztolyokkal és puskákkal, melyek sok helyzetben igen hatékonynak bizonyulnak. Ráadásképp bábjaink fájdalma nem továbbítódik a Stubbhoz, úgyhogy bátran alkalmazhatjuk a kamikaze taktikáját ellenfeleink ritkításához, hogy játékszerünk elhulltával magunk gyűjtsük be a dicsőséget és a megmaradt agyvelőket.

...és kalandjai

A játék során fokozatosan megtanult képességek megfelelő alkalmazására szükség is lesz, hiszen míg a helyi rendőrséget vagy az indokoltnál harciasabb tudósokat a jó öreg cséphadaró technikával is le lehet győzni, a későbbiekben felbukkanó ellenfelek már komoly fejtörést okozhatnak. Alkalmanként némi rafinériára, sőt a rothadó lábak minden ügyességére is szüksége van a főhősnek, különösen a hébe-hóba felbukkanó főellenségek ellen. Hiába parancsolunk egy egész zombihadseregnek, ha például a helyi rendőrfőnököt csak egy diszkótánc-párbaj keretében lehet félreállítani az útból. Ráadásul a sokat emlegetett hadsereg használhatósága is kifogásolható, legalábbis amíg tevékenységünk nyomán el nem éri a kritikus szintet az élőhalottak száma a városban - akkor pedig sokkal gyakrabban találjuk magunkat négy fal közé zárva, mint szeretnénk. Ugyan egy csapat hullának nehezen róható fel, de nem ártott volna a játéknak, ha kissé sokrétűbb lenne alattvalóink felhasználhatósága, akik a golyófogóén kívül más feladatra nemigen alkalmasak. Ebben talán a velük való interakció korlátozottsága is szerepet játszik, hiszen parancsaink az elkószált zombik magunkhoz füttyentésében és az utunkba tántorgók félrelökdösésében ki is merülnek.

Csatlósaink számának növekedése nemcsak a játék menetére, de annak hangulatára is nagy hatással van. Ugyan a helyi víztározó zombi-stílusban történő megmérgezésén és a néhány felfalt agyvelőn túl nem sokszor érezhetjük magunkénak a káosz diadalát, mindenképpen kellemes látvány a zombiszemnek a várost eluraló fejetlenség. Ez azonban nem kívánatos elemeket is magával vonz: az eleinte szinte észrevétlen Stubbs közellenséggé válik, és az ügyefogyott helyi zsaruk után először a városszéli vörösnyakúak hoznak bajt a nyakunkra flintáikkal és zombiirtó osztagaikkal, aztán a hadsereg is megjelenik Punchbowlban.

Jóllehet, az irányításhoz szükséges billentyűparancsokat gyakran a szituációnak megfelelően elénk tárja a játék, a Wideload csapatának minden jóindulata sem menti meg a konzol-átoktól: a Stubbs irányítása sajnos a rosszabb átiratokét idézi. A tévé alatt bujkáló játékgépek kontrollerét markolva praktikus lehet, ha minden parancsot külön gombbal érünk el, de ahogy a konzolosoktól nem várja el senki billentyűzet és egér beszerzését, talán a PC-sek is megérdemelnék, hogy a már meglévő eszközökkel is megoldható legyen egy játék kényelmes vezérlése. Amikor pedig így döntenek a fejlesztők, a kivitelezéssel akadnak gondok: az egérrel történő járművezetést ugyanis a számtalan eddigi próbálkozás során még mindig nem sikerült használhatóra csiszolni. Ugyan a mesterséges intelligencia hajmeresztő szerencsétlenségeit legfeljebb szándékosan tudjuk reprodukálni, a járgányok vezérlése is távol áll a tökéletestől.

A manuális mentés hiánya szintén ismétlődő motívuma konzolátiratokról szóló cikkeknek, ezúttal azonban némi öröm is vegyül az ürömbe, az automata mentés ritmusa ugyanis (ha nem is olyan kísértetiesen jósolja meg a játékos szándékait, mint a F.E.A.R. esetében, ahol számtalanszor előfordult, hogy alig néhány lépésnyire a checkpointtól nyúltam a gyorsmentés gombért), határozottan a jobb megoldások közé tartozik.



Summák

Aki idáig eljutott a cikkben, joggal lehet kissé zavaradott. Igazán nehéz ítéletet mondani a Stubbsról, ugyanis kettősség jellemzi a játékot minden elemében. Lehet panaszkodni arra, hogy bár létezik egy vezérszál, a pályák köszönőviszonyban sincsenek egymással, mintha egymástól teljesen elszigetelt helyeken készítették volna őket. Ha zavaró is a sok ritmusváltás, külön-külön nagyon is értékelhetőek a jelenetek. Kusza és nehezen követhető a történet, de a végére egyszer csak minden kiderül, beleértve azt is, hogy mi közünk van a várost alapító unatkozó playboyhoz és a lézerfegyverrel és rakétákkal felszerelt barbershop-énekesek által hősiesen védett helyi dívához - az így összeállt kép ismeretében pedig az újrajátszás lehetősége is kínálja magát. Az elvárhatónál kissé jobban rá vagyunk kényszerítve az előre kijelölt út követésére, de mindig van lehetőség saját tempóban és módszerrel való előrehaladásra, még ha nem is az a legegyszerűbb. A zenék elég semmitmondók, a licencelt dalok pedig csak egy-egy jelenetben emelik a hangulatot, de a hangok a főhős morgásától a bélgránát sziszegésén át egészen az áldozataink méltatlankodásáig egytől egyig telitalálatok. A mesterséges intelligencia ritkán csillogtatja meg képességeit, és a legprofibb ellenfél is agyonverhető a saját karjával, de nem lehet nem elmosolyodni élőhalott hordánkon és büszke szülőként figyelni, ahogy lerohanják az élőket. A grafika még a shaderek használata mellett, és a teljes képernyős régifilm-effekt jótékony leple alatt is gyakran tűnt elmaradottnak, de az egész játékból sugárzik a stílus, az animációk pedig egészen kivételesek (eltekintve az ugrás, és a Stubbs szájában állandóan ott lifegő blázt figyelmen kívül hagyó szájtörlés egészen nevetséges látványától).

Írta: Jatfield