2004 volt az az év, mikor utoljára találkozhattunk Vin Diesellel Richard B. Riddick, a kemény és kegyetlen űrkalandor szerepében. Hősünk először 2000-ben bukkant fel a filmvásznon, majd a 2004-es második rész után jelent meg a Starbreeze hasonló tematikájú játéka, amelyben egyaránt kamatoztatnunk kellett lopakodási képességeinket és FPS tudásunkat. Maga Riddick nem változott semmit az évek során, ahogy Vin Diesel sem, aki ugyan más filmekben legtöbbször meglehetősen felejthető és unalmas alakítást nyújtott, azonban Riddick figurája tényleg tökéletesen illik rá. Az Escape from Butcher Bay a férfi menekülését mutatja be egy börtönbolygóról, míg az Assault on Dark Athena ezen történet közvetlen folytatása. 

„Azt mondják, a remény a sötétségben kezdődik...
Én a sötétben csillogok...”

Ezek Riddick első mondatai, mikor meglátjuk lebegő űrhajóját. Hősünk és az örökké rá vadászó Johns a kis űrsikló hibernáló kapszuláiban fekszenek. Johns volt az a fejvadász, aki még az előző részben szállította Riddicket a butcher bay-i börtönlétesítménybe zsíros fejpénz reményében, azonban hamar rájött, hogy igencsak érdekében áll segítenie a hallgatag „furyant” (Riddick ugyanis ebbe a fajba tartozik), hacsak nem akar ő maga is fogollyá válni. A kaland kezdetén mindkettőjük balszerencséjére űrhajójukat magához láncolja és elfogja a Dark Athena, egy zsoldos űrnaszád, melynek parancsnoka Gale Revas. Az igencsak karakán és kemény amazon embereit határozott kézzel irányítja, ugyanakkor a mindenek felett álló szempontnak a minél több pénzt tekinti. 

Ebből a nézőpontból a fejvadász Johns nem képvisel túl nagy értéket számára, viszont a bűnöző Riddick annál inkább, lévén a furyan fejére továbbra is komoly fejpénz van kitűzve. Persze a párosból éppen Riddicknek sikerül még a sztori elején meglógnia és Johns marad a zsoldosok fogja. Az ő sorsa elvileg az lenne, hogy agyatlan, zombiszerű „drónt” gyártsanak belőle: messzi konzolokról irányított, öntudat és akarat nélküli bábkatonát... Revas és alvezére, Skinner, valamint embereik ilyen drónokkal veszik körbe magukat az otthonukként szolgáló óriási űrhajón. Riddicknek a játék során egyaránt meg kell küzdenie drónokkal, zsoldosokkal és az agresszív, bűnöző foglyokkal, miközben az a cél, hogy kiszabaduljon, emellett persze előjön hősünk igazságos énje is, így meg kell mentenie Lynnt, az állandóan rejtőzködő ártatlan kislányt, annak anyját, Alicia Silvermant, valamint a többi civil rabot.

Rejtőzködöm, tehát élek

Aki nem még nem rutinos Riddick irányításában, illetve egyáltalán nem játszott az előző résszel, annak mindenképpen ajánljuk, hogy először az első résszel, az Escape from Butcher Bay-jel kezdje, amelyet a fejlesztők rendkívül szimpatikus húzásként szintén felpakoltak a Dark Athena DVD-jére, méghozzá felújított grafikus motorral. A Starbreeze leginkább azért tette meg ezt a nagylelkű lépést, mert a Microsoft mind a mai napig képtelen volt az eredetileg Xbox-os Butcher Bayt kompatibilissé tenni az Xbox 360-nal, így miután a készítők ráuntak a redmondi cégóriás szerencsétlenkedésére, fogták magukat és (legnagyobb örömünkre) saját maguk frissítették fel a Butcher Bayt a legfrissebb grafikus motorral. Akik még nem játszottak az első résszel, azok számára ez hatalmas ajándék, ugyanis a Butcher Bay nemcsak érezhetően jobb játék a Dark Athenánál, de fontos előzménye a folytatásnak, továbbá a 2000-es és 2004-es filmeknek, hiszen többek között az is kiderül belőle, Riddick hogyan szerezte a híres ezüstszínt a szemén, amellyel tökéletesen lát a sötétben. A játék alapjait tehát már a Butcher Bay-ben megismerhettük, az Athena tulajdonképpen szinte semmit sem változott ebben a tekintetben. 

Riddickkel az első rész börtönbolygóján eleinte pusztán ökleinkre és alapszintű, közelharci fegyvereinkre hagyatkozhatunk. A Vin Diesel által megformált kegyetlen bűnöző nem kíméli ellenfeleit: a ránk támadó cella- és fogolytársakat, később az őröket, illetve a Dark Athena drónjait és zsoldosait a lehető legváltozatosabb és legvéresebb módszerekkel intézhetjük el, attól függően, éppen milyen fegyver van a kezünkben. Amikor például egy boxer szorul öklünkre, akkor húst szakító és csontot törő ökölcsapásokkal végezhetünk velük, ha a kör alakú, recés pengéket fogjuk, akkor nyakon szúrásokkal intézhetjük el őket, a katonai kések segítségével pedig gyilkos döfésekkel „operálhatunk”. A Butcher Bay közelharcos animációja kiváló volt a maga idejében és ez nem változott a folytatásban sem. Ráadásul a hagyományos mozdulatok mellett még speciális kivégzéseket is kivitelezhetünk, ha a sötétből, lesből (pláne hátulról) támadjuk meg az ellenséget. A harci animáció ilyenkor egyszerűen pazar: Riddick egy igazi profi gyilkos mozdulataival gyilkolja meg ellenfeleit, akik gurgulázó halálordítással dobják fel a katonai bakancsot. Éppen ezért minden fegyver felvétele és kipróbálása igazi élmény, pusztán azért is, hogy lássunk egy speciális mozdulatot, vagy gyilkos kivégzést (amiből nem voltak restek az alkotók fegyverenként többet is leanimálni, így garantáltan nem fogunk unatkozni a trancsírozás közben). 

A változatosság gyönyörködtet – de csak első alkalommal

A Butcher Bay-ben Riddick végső célja az, hogy megszökjön a börtönbolygóról, ehhez viszont különböző feladatokat kell teljesítenie a bűnözőnek, hogy mindent megszerezzen és elérjen. Tégy egy szívességet ennek a fickónak és kapsz egy fegyvert, dolgozz egy másik fószernek és el fogja neked érni, hogy bejuss a kórházrészlegbe. Első pillantásra úgy tűnik, mintha a GTA jól ismert rendszerében lennénk, vagy mondjuk egy szerepjátékban, ám itt nem pénzt, vagy tapasztalati pontokat kapunk, hanem tárgyakat és különféle lehetőségeket. A Butcher Bay-ben ezek a küldetések profin bele vannak szőve a sztoriba, azonban a Dark Athenaban ennek már nyoma sincs. A feladatok a kissé fárasztó és unalmas „hozd el ezt, hozd el azt” kategóriába tartoznak és korántsem annyira fantáziadúsak, mint a nagy elődben. Bár ezeknek köszönhetően fokozatosan ismerjük meg a karaktereket, akik tényleg érdekesek, viszont maguk a feladatok egy idő után a régi, fantáziátlanul összedobott RPG-ket és GTA-klónokat idézik. Hasonlóan a Butcher Bay javára tolódik el a játékmenet felépítése is. 

Az első részben a lopakodás, a közelharc, az FPS-részek és a mechrobottal való harc nagyszerű egyvelegét kapjuk: amikor már azt hitted, megszoktál egyfajta játékstílust, rögtön jött egy másik, és ez igencsak felpezsdítette a játékmenetet. Ráadásul az első részben kaptuk meg különleges ezüstszínű szemünket, amellyel már a sötétben is láttunk, nem kellett különféle villogó fali lámpákra hagyatkoznunk, illetve a sötétben kúsznunk-másznunk. Ahogy utaltam rá, ez a remekül kialakított játékmenet már korántsem jellemző a folytatásra. Jóval kevesebbet számít, hogy mennyit lopakodunk a sötétben, és nagyon sokszor halomra lőhetjük az ellenséget. Annyira ostoba a mesterséges intelligencia, hogy az ellenfelek nem nagyon tudnak hatékonyan együttműködni, illetve a fedezékbe vonulás, vagy egyéb – manapság már elvárt trükkök – sem jellemzik az MI-t. Erre mondhatnánk azt, hogy „persze zombiszerű drónokról van szó, mit vársz?”, azonban ugyanez igaz Revas zsoldos katonáira is. A legkiábrándítóbb, amikor egymás után rohangásznak arra a helyre, ahol lesben lapulok és hagyják magukat miszlikbe lőni. Ez egyébként gyakori FPS-betegség, nem értem, miért nem lehet még mindig kiküszöbölni. További negatívum, hogy az MI gyakran „csal”, vagyis nem konzekvens abban a tekintetben, hogy észrevesz-e a sötétben, vagy sem. Ez nemcsak a Butcher Bay-ben, de még a régi Splinter Cell-részekben is ragyogóan működött, kár, hogy az Athenában „már” nem sikerült olyan jól kidolgozni.

Az FPS itt pusztán csak First Person „Sneaker”?

Nem, szó sincs erről, igen sok a shooter rész mindkét játékban – sőt, a Dark Athena-ban kicsit több is, mint kellene. Az FPS-elemek azonban nem a megszokott módon működnek. Míg más hasonló játékokban rengeteg lövést bekaphatunk míg hősünk feldobja a bakancsot, vagy épp ellenkezőleg (ha egy ultrarealisztikus shooterről van szó), egy lövés is elegendő a halálhoz, itt egyik megoldás sem jellemző. Alapból négy darab négyzetünk van, amelyek a nyílt terepen szerzett találatok során villámgyorsan lemerülnek és Riddick máris holtan hever a földön. Hiába macsó tehát Vin Diesel karaktere, ő is hús-vér ember (illetve bocsánat: furyon), és bizony el fog patkolni, ha ész nélkül játszunk. Ugyanakkor ha a sötétben ólálkodunk, nemcsak nehezen vesznek észre, hanem ilyenkor sokkal nehezebben is találnak el, illetve gyorsan visszatöltődnek a már említett négyzetek. Eleinte mindkét játékban csak közelharcos fegyvereket találunk, később azonban tömérdek gépfegyvert és puskát is megszerezhetünk, és ettől a ponttól kezdve egyre jobban hasonlít mindkét Riddick egy hagyományosabb FPS-hez, lopakodással fűszerezve. 

Harc tekintetében igazából egyetlen újdonsággal találkozhatunk a Dark Athenában: a drónoknak a karjukra van hegesztve a fegyverük, így ezeket nem tudjuk felvenni, csak a hullákat cipelve tudunk tüzelni. Ebben a szituációban csak hátrafele tudunk mozogni (irgalmatlanul lassan), a megoldás rendkívül élethű, de helyenként kicsit frusztráló lehet, amikor emiatt nem tudjuk célra tartani a fegyvert. Párszor elő is fordult, hogy nem tudtam normálisan helyezkedni ahhoz, hogy a magasabb platformokon álló drónokat lelőjem, mert valamilyen tereptárgy pont kitakarta őket. Az új megoldás tehát meglehetősen életszerű, ennek köszönhetően néha meg is keseríti a játékos életét. A Dark Athena-val a legnagyobb szarvashibát akkor követték el a fejlesztők, amikor elhagyatták velünk a címszereplő űrhajót. Ekkor szerezzük meg ugyanis a SCAR puskát, és innentől kezdve a játék átmegy hagyományos és kicsit unalmas FPS-be, szokásos boss-harcokkal, ahol ezek a „főnökök” pusztán nagyobb drónokat jelentenek, és a monotonná váló hentnek köszönhetően alig várjuk, hogy mikor lesz már vége a játéknak, azt is csak azért, hogy a sztori végét megismerhessük. Míg a Butcher Bay-ben őszintén sajnáltam, amikor a játék credits listája bejött, a Dark Athenában maga volt a megváltás. 

„Én az árnyékban élek...”

A Butcher Bay grafikája kiváló volt, az Xboxos és a később feljavított PC-s verzió egyaránt. Ahogy az elvárható volt egy ilyen kaliberű játéktól, a most feljavított verzió is szebb, a Dark Athena pedig még erre is képes rátenni egy lapáttal. Élesebbek a textúrák, jobban ki vannak dolgozva a karakterek (ez óriási erőssége a Dark Athenának), illetve részletesebb az űrhajó belső környezete is. A remek hangulathoz a zsoldosok szerteszét heverő erotikus magazinjai is nagyban hozzájárulnak – a fejlesztők humorát dicséri, hogy a marcona katonák foglalkozásuknak megfelelően itt meztelen űrzsoldos-csajokat bámulnak. A grafika tehát mindkét verzióban nagyon ott van, egyedül azt sajnáltam, hogy a Butcher Bay-ben időnként elég durva grafikus bugokkal találkozhatunk: a párbeszédek során a látványt kitakarja Vin Diesel hatalmas háta, vagy kétszer láthatjuk azt az animációt, amikor Riddick felgyógyítja magát. Amik viszont egyértelműen elsőrangúak, azok a szinkronhangok. 

Míg a Wheelmanben Vin Diesel hangja idegesítően monoton és unalmas volt, itt Riddickként igazi telitalálat. Tényleg illik rá a szerep, a filmvásznon és a játékokban egyaránt, szóval szerintem leginkább ilyen karaktereket kellene erőltetnie a továbbiakban is. Ugyanakkor Diesel profi színészeket is felkért még maga mellé: Lance Henriksen kölcsönzi a hangját Dachernek, és Michelle Forbes kelti életre Gail Revast. A meglehetősen karakán figurákat alakító színésznő még hasonlít is játékbeli alteregójára, talán ezért is tudta oly tökéletesen beleélni magát a szerepbe. A végeredmény tehát az utóbbi idők egyik legjobban sikerült szinkronja, sok fejlesztő cég példát vehetne erről a játékról...

„Egy fizet, kettő kap!”

No igen, az értékelésnél nem mehetünk el azon tény mellett, hogy a „csomagban” mindkét rész megtalálható, ráadásul az első felújított formában... Így persze még szembetűnőbb, hogy a Butcher Bay mennyivel jobban sikerült, mint a kissé összecsapott Athena, ugyanakkor azokra, akik még nem játszottak az első résszel, hatalmas élmény, tömérdek kaland és akció vár, amíg mindkettőt végigtolják. Ha az Athenát teljesen különálló játékként nézném, akkor talán még picit 80% alá is csusszanna az értékelés, viszont a feljavított grafikájú Butcher Bay-jel nyakon öntve egyértelműen nagyszerű párossal van dolgunk. Egyébként ha kijátszottad és szeretted az első részt, akkor kár lenne kihagyni a másodikat, hiszen ez is a Pitch Black előzménye és egy igazi Riddick-rajongó nem hagy ki semmilyen sztoriszálat...