Pedig minden olyan jól indult. Méretes telepítőfájlok, melyek hasonlóan nagy játékos tartalmat sejtetnek, pofás főmenü, 18-as karika a sarokban, ráadásul a neten egy ideje már kering pár látványos előzetes. Aztán rányomunk a New game opcióra, s minden azonnal megváltozik. Kezdjük talán a legrosszabbal, a történettel: 1199-ben járunk, a nagy keresztes háború megkezdődik, mi pedig bátor hívőként csatlakozunk a hadjárathoz, melynek célállomása Konstantinápoly. Persze fiatal hősünket elsősorban nem a hitbuzgóság hajtja, a harcokban eltűnt apját igyekszik felkutatni. A legnagyobb gond egyébként nem is magával a sztorival van, hanem a tálalással. Már a játék elején rengeteg megjegyezhetetlen francia név pörög a monitoron, és csak negyed órányi mozizás után jön az első általunk irányítható akció, mondjuk ez sem tart tovább két pillanatnál, és utána ismét végigszenvedhetünk újabb húsz percnyi átvezető mozit.
Mindez persze elfogadható lenne, ha értenénk, hogy mi folyik a képernyőn, de a narráció ugrál térben és időben, így pár perc után már fogalmunk sincs, hogy a szentföldért dúló háború hogyan kapcsolódik a francia anyaországban bolyongó fiatal lovagunkhoz. Miközben próbáljuk felszedni a fonalat, hősünket váratlanul meglátogatja egy furcsa külsejű idegen. Érkezésére a táj megváltozik, minden démoni formát ölt, a lángok között pedig feltűnik egy vasembernek öltözött nindzsa, akitől megtudjuk, hogy ő a halál, és nem mellesleg elátkozta karakterünket és hű csatlósát, a spanyol Noviembrét, akinek amúgy a vicces figura szerepe jutott a történetben – persze élvezhető poénok nélkül. A találkozást épp, hogy túléljük (a világ legidegesítőbb „mikor felvillan az ikon nyomd meg a gombot” minijátéka közepette), és ettől a perctől átkozottak leszünk, ami annyit tesz, hogy egyetlen mozdulattal bármikor átléphetünk a lángoktól perzselt démoni létsíkra, ahol különféle szellemharcosokkal, illetve a továbbjutáshoz is szükséges titkos átjárókkal találkozhatunk, arról nem is beszélve, hogy ebben az állapotban az emberi mivoltunknál jóval erősebbek vagyunk. A dolog egyetlen hátulütője, hogy túl sok időt nem tölthetünk ebben a dimenzióban, különben ránk talál a lángoló nindzsának öltözött halál, s tőle már csak a spanyol bajtársunk tud megmenteni minket.
Reménysugár
Habár a program első órája minden szempontból (narratíva, játékélmény, információátadás) egy hatalmas katasztrófa, ennek ellenére maga a játékmenet nem annyira vészes, lényegében egy kardos-hentelős akciójátékról beszélünk, amit bőven megtoldottak misztikummal és szerepjáték-elemekkel. A program magja a viszonylag könnyen elsajátítható harcrendszer, amiben kétféle támadást kombinálhatunk védekezéssel, visszatámadással és lökéssel – az egyes mozdulatok kombókká fűzhetőek össze, és a különféle variációkat a pályák során szerzett pontok segítségével nyithatjuk meg a karakterlap megfelelő menüjében. A játékban számos fegyver helyet kapott, így az elsajátítható technikák mennyiségére egyáltalán nem lehet panasz. Képezhetjük magunkat kétkezes pallosra, pajzsra és kardra, pajzsra és buzogányra, lehet két egykezes kardunk vagy dupla buzogányunk, de csapkodhatunk akár hatalmas kétkezes pallossal vagy hosszú dárdával is. A dolog szépsége (bár nem hittem volna a cikk elején, hogy ez a szó felbukkan majd itt), hogy minden kombináció eltérő harcmodort eredményez, a különböző fegyverek más és más kivégzéseket hoznak elő, és a támadások is teljesen egyedi animációkat varázsolnak a képernyőre. A változatosságra tehát nem lehet panasz, viszont igen kitartónak kell lenni ahhoz, hogy elérjük azt a pontot, mikor ezt meg is tapasztalhatjuk a játékban. Ha valaki túlteszi magát az első órán, akkor elkezd kinyílni a program (a tutorial például másfél óra után bukkan fel), megjelenik a tényleges tartalom, ez viszont korántsem olyan lehengerlő, hogy ne unnánk meg a harmadik vagy negyedik játékóra végére. Harc követ harcot, néha odébb kell tolni egy-két szekeret, át kell lépni a démoni síkra, fel kell fedezni pár bejáratot, megint harcolni, majd jön néhány átvezető, és utána az egész séma kezdődik elölről. Ha nincs gondod a monotonitással, akkor még élvezheted is a folyamatos csetepatét, viszont ha játékmenetbeli változatosságra vágysz, akkor igencsak hosszúnak fog tűnni a program által nyújtott több mint 14 óra.
Ahogy fentebb is írtuk, a pályán nyújtott teljesítményünkért pontokat kapunk, tehát a karakter fejleszthető. A történet egy tucatnál is több fejezetre oszlik és minden szakasz végeztével győzelmi pontokat kapunk, amiket két különböző menüben oszthatunk el. Egyrészt pakolhatunk pontokat az olyan elsődleges képességeinkre, mint például a strapabírás, vagy az életerő, másrészt a különféle támadási kombinációkat nyithatjuk minden egyes fegyvertípusnál. Extra pontokat kapunk akkor, ha küldetéseinknél teljesítjük a másodlagos feladatokat is, melyekből általában mindig ugyanaz a három van – találj meg az árnyékvilágban egy keresztet, irts ki meghatározott számú szellemet, illetve jó keresztes lovaghoz méltón fossz ki legalább 4-5 aranyládikát. Kár, hogy az erőszakolj meg 2-3 helybélit kimaradt, ezzel lett volna csak teljes a gyönyör.
Tovább a lejtőn
A látvány kapcsán vegyes érzelmek kavarognak bennünk, ami főleg annak köszönhető, hogy a program váltogat az egészen tűrhető és a rettentően ronda megoldások között. A textúrák alacsony felbontásúak, még a főhős is homályos köpenyben csalinkázik, nem beszélve az ellenfelekről. Az animáció változatos, de hihetetlen elnagyolt és otromba, gyakran nem figyeltek oda, hogy egymásba lógnak a modellek, néha még a harcjeleneteknél is csak a levegőbe döfködünk kivégzés gyanánt. A helyszínek már egész üdítőek a szereplők mellett, igaz még ezek sem ütik meg a mostanában elvárt színvonalat, arról nem is beszélve, hogy a hátteret rengeteg alkalommal fedi jótékony blur hatás, valószínűleg azon megfontolásból, hogy ne lássuk a pixelgazdag részleteket. Ha a teljes képet vizsgáljuk, a látvány meglehetősen szegényes, nincsenek különleges effektek, se köd, vagy akár valós vetett árnyék, elég csak felnézni az égre, és máris elmegy a kedvünk a további bámészkodástól. A külsőségek mellett a zenéről sem lehet túl pozitívan nyilatkozni, a játék mellé komponált muzsika ugyanis olyan idegesítő, hogy fél óra után muszáj volt az egészet kikapcsolni. Sajnos a szinkron terén sem rózsás a helyzet, a karakterek hangjai abszolút mellőzik a valós érzelmeket, még egy várostrom közben is képesek úgy beszélgetni, mintha csak egy kávéra ugrottak volna le a helyi lovagi büfébe.
Egy kis önkínzás
Amennyiben néha napján szeretitek előtérbe engedni a mazochista éneteket, akkor javasoljuk, hogy billentyűzettel és egérrel próbáljátok ki a játékot. A portolás (mert, hogy egyértelműen konzolos átiratról beszélünk) olyan szinten igénytelen, hogy a játék klaviatúra/egér kombinációval egész egyszerűen élvezhetetlen. Össze-vissza gombkiosztás a szélrózsa minden irányában, egyik alkalommal a WASD gombokkal kell irányítani, máskor pedig a kurzormozgató nyilakkal, ráadásul még a kamerakezelés is botrányos, és mindezt a fejlesztők megfejelték azzal, hogy folyamatosan konzolokon honos gombnyomkodós quicktime eventekkel találkozunk, amelyek PC-n egész egyszerűen élvezhetetlenek. Persze ez még nem minden, hiszen ha rendelkezünk kontrollerrel, akkor sem jön el a jó világ, hiszen a program sokszor nem reagál időben a lenyomott gombokra, így hiába van jól kidolgozott harcrendszer, ha azon áll vagy bukik a teljesítményünk, hogy éppen mennyire van a helyzet magaslatán a mozgásunkért felelős motor.
A The Cursed Crusade rendelkezik kooperatív móddal is, osztott képernyőn valamint online, a Steames barátlistánkról meghívott egyénekkel vihető végig a játék. Partnerek hiányában nem volt lehetőségünk kipróbálni ezt az opciót, így véleményt sem tudunk alkotni róla, habár elég valószínű, hogy a program akkor sem fogja a jobbik arcát mutatni, ha egy barátunk társaságában vágunk bele a szentföldön és a démoni létsíkokon zajló küzdelmekbe.
