Tartozom nektek egy vallomással: én ezt a játékot nem játszottam végig. Általában igyekszem minden programot végigvinni, amiről tesztet kell írnom, de az Expendables 2 esetében egész egyszerűen nem tudtam erőt venni magamon, köszönhetően annak a borzalomnak, ami játékélmény címén várt rám. Mielőtt bárki elitistának nevezne, aki csak az AAA-kategóriás játékokért rajong, elárulom, hogy nincs nekem semmi bajom az egyszerű játékokkal, általában nagyon jól szórakozom az indie címekkel, és órákat tudok eltölteni az olyan apróságokkal is, mint a nemrégiben tesztelt Bang Bang Racing. Elméletileg a Feláldozhatók játékfeldolgozása is könnyed szórakozásnak készült, egy olyan felülnézetes shooternek, amiben a filmek négy ikonikus karakterét irányítva kell lemészárolni az ellenfeleket. Mindezt amúgy meg is találhatjuk a játékban, egyedül a valódi szórakozást sikerült kispórolni belőle...

Áldozat vagyok

A menübe lépve rögtön olyan érzés fogadott, mint a mozifilmek esetében, hiszen a kidolgozást látva azonnal megcsapott a ’80-as évek hangulata -- ezúttal azonban egyáltalán nem jó értelemben. Túlélendő a sokkot, gyorsan a kampányra kattintottam, és rögtön feltűnt az első, nem túl biztató jel: a végigjátszható négy fejezet összes pályája elérhető már az első perctől, tehát ha úgy tartja kedvünk, akkor kezdhetjük a játékot a legutolsó fejezet legutolsó pályájával is. Elsőre nem értettem, hogy erre mi szükség van, aztán pár perc játék után leesett a tantusz: a fejlesztők így akarták elérni, hogy a játékosok megnézzék az összes pályát, mert ha egymás után, folyamatosan kellett volna megnyitni őket, akkor soha, senki nem tudta volna meg, hogy milyen szakaszok kerültek a második fejezetbe.

Ez tényleg rossz

Hihetnétek azt, hogy most túlzok, de erről szó sincs, ugyanis az Expendables 2 játékmenete tényleg borzalmas. Adott négy karakter (a program ugyanis kooperatív módban is tolható), és őket irányítva kell eljutnunk A-ból B-be a felülnézetből látható terepen. Dolgunk nem lesz sok, csak lelőni a pályánként ránk szabaduló nagyjából ezer ellenfelet. És itt jön a játék legkatasztrofálisabb része: a karakterek mozgásanimációja röhejesen gagyi (mindenképpen érdemes az „ugrással” kezdeni a dolgot), és ami még ennél is rosszabb, hogy az akció pillanatok alatt káoszba fullad, és az embernek fogalma sincs, hogy pontosan kire lő, illetve, hogy a lövések egyáltalán találnak-e. Ez egyrészt köszönhető a túlságosan aktívan pusztító társainknak (akiket a mesterséges intelligencia megállíthatatlanul tol előre), és annak, hogy néha egész egyszerűen azt sem látjuk, hogy hol van a miniatűr célkeresztünk. Mindezt csak tetézi az egy kaptafa ellenfelek áradata, a jobbára használhatatlan és rosszul kidolgozott fedezékrendszer, illetve a bűnronda robbanások és a levegőben elfekvő rosszarcúak látványa. A pályákon aztán vannak felvehető fegyverek és mindenféle teljesítményfokozó buffok is, azonban ezeknek a használata nagyjából teljesen felesleges, egyedül a hardcore módban leszünk rászorulva arra, hogy jobban odafigyeljünk marcona zsoldosainkra.

Csapó, ennyi!

A teljesen ész (és tét) nélküli lövöldözés már az első pályán halál unalmassá válik, ám az igazi pofon akkor érkezik, mikor kiderül, hogy az egész játék ebből az agyatlan mészárszékből áll. Néha ugyan egy-egy jármű ágyúja mögül kell osztani a halált, de ezzel nagyjából ki is merült a változatosság -- még az a szerencse, hogy legalább a pályák máshogy néznek ki. Amúgy a játék talán egyetlen pozitív tulajdonsága az, hogy a terepek, amiken végig kell masíroznunk, legalább szépen meg vannak rajzolva. A szinkron sem pocsék, és a karaktereket még fejleszteni is lehet (vagy fizetős DLC-vel kimaxolni), mindez azonban édeskevés ahhoz, hogy a játék akárcsak egy kicsit is élvezhető legyen. 2012-ben az ilyesmit még ingyen is szégyen lenne a játékosokra tukmálni, 15 euróért pedig kifejezetten gyalázat --- nem is értem, hogy a Ubisoft miképp adhatta a nevét egy ilyen elképzelhetetlenül gyenge fércmunkához.