Nem lehet egyszerű döntés olyan játék fejlesztésébe fogni, amit annyira viharos érzelmek öveznek már bejelentésekor, mint a Path of Neot. Még ha el is felejtjük az eddig készült két próbálkozást (amit egyébként sokan, nagyon szívesen tesznek) a Mátrix-trilógia adaptálására, a játék alapjául szolgáló filmek bőséges táptalajt adnak második két rész okán megelőlegezett utálatnak és elhamarkodott rajongásnak egyaránt. Sajnos az eladott példányszámával fordított arányú értékkel bíró Enter the Matrix és az ígéretekkel egyenes arányban bukó Matrix Online emléke is mélyen belevésődött mindenkibe, akit akár csak egy kicsit is megragadott a kultuszfilmek vonzása, így nem meglepő, hogy az év elején bejelentett újabb próbálkozás a legnaivabb játékosokból is előhozta a pesszimistát.
Ugyan az elmúlt év folyamán kiadott képek és elcsepegtetett információk alkalmasak voltak arra, hogy némi reményt hozzanak azoknak, akik nem mondtak le már jóval korábban Neo útjának követéséről, annak biztos tudatában jelentkeztem a játék tesztelésére, hogy viszonylag egyszerűen elintézhető feladatról van szó, melynek keretében kipróbálhatom mennyire tudom szalonképes módon pocskondiázni mások fáradtságos munkájának gyümölcsét. Ezt az elméletemet támasztotta alá a játék hivatalos online fórumán tett felderítő látogatásom, és a Hancu által - nyilván bátorításból - felém továbbított levél is, melyben egy játékos oldalakon keresztül és a spamszűrő programot kiborító nyelven átkozza cikkem tárgyát. Aztán, ha nem is lett a földdel egyenlővé, de az elméletem összedőlt, mire a játék feléhez érkeztem.
Virtuálisan virtuálisan
Ahogy az a címből sejthető, a játék a főszereplője életének arra érdemes hányadát - azaz a filmek történetét Neo szemszögéből - kíséri nyomon. A mesélő meglehetősen szűkszavú, a játék során átélt események körén kívül történő dolgok csak rövid, a filmekből kivágott átvezető montázsokban jelennek meg. Előzetes ismeretek nélkül így kissé kuszának tűnhet a sztori, de a Shiny talán joggal várhatta el, hogy a játékot megvásárlók számára nem idegen a trilógia. Talán lehettek volna kicsit barátságosabbak azokkal, akik mondjuk csak évente egyszer látják a filmeket, de némi odafigyeléssel így is követhető a történet. A teljes trilógia legjobban kibővített változata az Animátrixszal együtt sem adna elég lehetőséget a szereplésre még magának a kiválasztottnak sem, hogy kellő munícióval szolgáljon a fejlesztők számára, így tovább kellett költeni a sztorit - aminek köszönhetően 10-15 órára duzzadt a játékkal tölthető idő.
Túl messzire (egy-két alkalomtól eltekintve) nem csatangoltak a fejlesztők a kiszabott útvonaltól, arra pedig, hogy stílusban és hangulatban sem sértik az új kalandok a Mátrix világának szabályait, a Wachowsky-fivérek aktív közreműködése a garancia. A páros nem csak ötletekkel és jó tanácsokkal járult hozzá a fejlesztéshez, de egyenesen rendezői és írói a játéknak. Ezzel egyszersmind a felelősség terhe is lekerült a Shiny válláról, hiszen a dühödt rajongók - mert mindig lesznek ilyenek - számára tökéletes támadási felületet jelenthetnek a filmek szülőatyjai.
A legelvetemültebb Mátrix-rajongók sem találhatnak kifogást a játék eseményeiben, amint Neót végigvezetjük zavarodott hacker korától a kiválasztottságon át az univerzum megmentéséig. Előfordul, hogy amit magunk előtt látunk, mélyebb kifejtése a trilógia jeleneteinek: mint a kiképzés, melynek pusztán egy darabkája a Morpheusszal vívott küzdelem. Van olyan is, hogy alkalmunk nyílik a történet olyan szegleteibe belepillantani, amit a filmek és az Animátrix is csak futólag érintettek, mint például a kiválasztott hétköznapjai, amikor a Mátrix mögé pillantó szerencsétlenek megmentésén fáradozik. A legkitartóbbak olyan eseményekkel is szembekerülhetnek, amik minden bizonnyal a szerzőpáros legvadabb lázálmaiból pattanhattak elő, mint a kung-fuzó hangyaemberek, vagy a játék (alternatív befejezésként reklámozott) végkifejlete.
Rögök az úton
Nyilvánvalóan nem árulok el túl nagy titkot azzal, hogy a fent említett cirka egy tucat óra túlnyomó részét az akció tölti ki. Bár sokan (és nem minden alap nélkül) tulajdonítanak nekik mélyebb tartalmat, a filmekben a legnagyobb szerepet a lő- és ökölpárbajok, a robbanások és a lassított akciójelenetek kapják - és nincs ez másképp a játékban sem. Ellenfeleink spektruma a mezei biztonsági őröktől (akik bevásárlószatyrok híján bennünket igyekeznek kiborogatni), a különböző fegyveres erők tagjain, a Merovingi ijesztő-fura csatlósain és az említett óriáshangyákon keresztül a Mátrix rendjét őrző ügynökökön és azok továbbfejlesztett változatain át egészen magáig Smith ügynökig terjed, és bizony ezekből külön-külön is találunk annyit a Mátrixban, hogy ne legyen unalmas pillanatunk.
Amikor először kattintunk (elnézést: enterelünk, a menüben az egér használata nem engedélyezett) a New Game menüpontra, nem csak főhősünk, de mi magunk is zavarodottan pislogunk kissé, különösen, amikor a fejlesztők egy jól irányzott lökéssel a mélyvízbe taszítanak, hogy lássák, tudunk-e úszni, mielőtt vízibalettra tanítanának. Az első pálya teszt számunkra is, a jól ismert csarnokban kell visszavernünk a támadók egyre erősebb hullámait, hogy aztán elbukásunkat követően megmérettessünk. Jó ötletnek találom ezt a módszert a nehézségi fokozat eldöntésére, egyedül azt furcsálltam, hogy erre miért nem az oktatópályák után került sor. A választ maga a tutorial hozta, melynek keretein belül körülbelül a játék negyedén küzdhetjük végig magunkat, alkalmanként rendkívül izzadtságos munka árán.
Az eleinte csak kislányos lökdösődésre képes Neo a mi kezünk alatt fog az univerzum legerősebb harcosává érni, és ez nem kis feladatot jelent. Hősünk ereje kiteljesedésével három fegyvernemben kiválóskodik, ért a kung-fuhoz, jól forgat bármilyen közelharci szúró- vágó- vagy ütőeszközt és a modern harcviselés sem jelent számára problémát. Ezeken kívül, ahogy tudata fejlődik, emberfeletti képességekre is szert tesz, melyeket a pályák között vásárolhatunk, és esetenként akár túlzásba menő hatalmat adnak kezünkbe: feltámadásra, gyógyításra, vagy gyógyulásra is képessé tesz a jól ismer kódlátáson vagy golyókapkodáson túl. A legnagyobb kihívásnak azonban nem a mozdulatok és a fegyverek használatának elsajátítása bizonyul, hanem a támadások kivitelezése, és ebben nem csak az irányítás milyensége hanem maga a harcrendszer is komoly szerepet játszik.
Do I know Kung-Fu?
Alapvetően és első pillantásra a harcrendszer egyszerű, és nagyszerű, ám pár perc játék után a második jelzőt hajlamos az ember elfelejteni. A mozgáson és néhány speciális, ritkán használt cselekvésen kívül mindössze három gombra lesz szükség támadóink csontjának őrléséhez. Alapbeállításban bal egérgombbal ütünk és rúgunk, jobbal pedig az ellenfél védelmét romboljuk le, hogy egy pillanatra sebezhetőbbé téve nagyobb támadási felületet kínáljon. A harmadik gomb Neo koncentrációját hivatott aktiválni, lelassítva a körülöttünk zajló káoszt és sokkal látványosabb, erőteljesebb csapásokat eredményezve. Ha még ehhez azt is hozzáteszem, hogy a különböző fegyvernemeket összevéve a több száz támadással sem rugaszkodik el messzire becslésem a talajtól, jogosan merül fel: mi a turpisság a dologban? Nos, heves billentyűcsépelésünk eredménye jórészt Mr. Anderson és a környezete viszonyától függ. Az ellenfeleink száma, illetve elhelyezkedése hozzánk és a tereptárgyakhoz képest határozza meg, hogy a kiválasztott mozdulatot milyen módon hajtja végre Neo. Ez a filmekhez foghatóan látványos, ám gyakran nehezen átlátható és kontrollálható szituációkat eredményez. Különösen igaz ez, ha billentyűzetről irányítjuk a játékot. Ekkor érdemes felkészülni, hogy még a játék közepe táján sem fogunk teljes hatalommal bírni az események fölött, és gyakran előfordul, hogy ugyanaz a csapat koszos punk, amit első alkalommal egyetlen legyintéssel sepertünk félre, másodjára könnyedén legyűr, vagy hogy a világ megmentője tévedésből pont a védelmére szoruló személy arcát veri bucira egy ötmásodperces, igen szép látványt nyújtó kombó keretében a türelmesen mellettünk várakozó Johnson ügynök helyett. Pár óra után azonban viszonylagos uralomra tehetünk szert az irányítás fölött, és bizony meglepően élvezetes tud lenni, ahogy Neón keresztül kényünkre-kedvünkre hajlítgatjuk a virtuális valóságot és annak lakóit.
Látvány és hangok
Van azonban olyan is, amihez nem lehet hozzászokni a teljes játékidő alatt sem. Az állóképeken hangulatosnak tűnő látványelemek gyakran inkább akadályozzák a játék élvezetét, mintsem segítenék, és bizony amikor szertefoszlik a teljes képernyőt borító homály, szemcsésség, vagy színes szűrő, nemcsak arra döbbenhetünk rá, hogy a játék már megint visszaállította a 640*480-as alapfelbontást, de szemünkbe ötlik az is, hogy az effekthegy milyen jótékonyan is fedte az innen-onnan hiányzó poligonokat és a textúrák hiányát.
A helyenként lenyűgöző animációknak és a fizikának hála azonban mindent összevetve kellemesnek is mondható a látvány, és amikor egy-egy keményebb csata helyszínén körbetekintünk, a porrá zúzott berendezés és leomlott vakolat teljesen kielégítő módon nyugtázza tevékenységünket. Előfordul ugyan, hogy két animációs fázis között nem tökéletes az átmenet, vagy hogy hősünk lábai mozgatása nélkül korcsolyázik a talajon, netán a leölt kommandós teste a plafonig pattan minden látható ok nélkül - de mint tudjuk, még az Építész sem végzett tökéletes munkát, a Shinytól hogy várhatnánk el egy bugtól mentes játékot...?!
A zenén és a hangokon nehezebb fogást találni, pedig annak ténye, hogy az eredeti szereplők közül csak a Morpheus hangját kölcsönző Lawrence Fishburne-t sikerült megnyerni a játékhoz, rengeteg bosszantó nüánsz lehetőségét rejti. A ki tudja honnan előhúzott utánzatok azonban meglepően jól helyettesítik a filmbéli színészeket, ha hangjukkal nem is keltenek tökéletes illúziót, a karaktereket nagyon jól sikerült eltalálni. Természetesen az effektek és a zenék is filmadaptációhoz méltó módon a helyükön vannak, és úgy szólnak, ahogy azt elvárhatjuk.
Értékelés
A játék elején még nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz helyzetben leszek, mire értékelnem kell. Első indításkor sokakhoz hasonlóan elém is Neo semmiben lebegő fejének látványa tárult, és a kötelezően telepítendő patch után is maradt hiba elég a játékban. A bosszantóan rosszul klaviatúrára ültetett irányítás okozta nehéz percek, az elő-előforduló fagyások, a szűk helyszíneken csapnivaló kamerakezelés és a számos további apróbb vagy nagyobb kellemetlenség nem könnyíti meg, hogy belemerüljünk a Path of Neo élvezetébe. Magamat is sikerült meglepni azzal, hogy a végére biztos voltam benne, hogy én is a kód mögé látok, és tudom, mit szeretett volna elérni a Shiny. De lehet-e nyugodt szívvel ajánlani bárkinek is a játékot? Az ortodox Mátrix-hívőknél egészen biztosan leverné a biztosítékot jó néhány jelenet, nekik tehát biztosan nem. A többi rajongót a játék első felét jellemző nehézségek tántorítják majd el halálbiztosan a játéktól; azok pedig, akik könnyedén veszik az akadályokat, ugyanilyen erőfeszítés árán találnak jobb játékot, mint ez.
Ugyan az elmúlt év folyamán kiadott képek és elcsepegtetett információk alkalmasak voltak arra, hogy némi reményt hozzanak azoknak, akik nem mondtak le már jóval korábban Neo útjának követéséről, annak biztos tudatában jelentkeztem a játék tesztelésére, hogy viszonylag egyszerűen elintézhető feladatról van szó, melynek keretében kipróbálhatom mennyire tudom szalonképes módon pocskondiázni mások fáradtságos munkájának gyümölcsét. Ezt az elméletemet támasztotta alá a játék hivatalos online fórumán tett felderítő látogatásom, és a Hancu által - nyilván bátorításból - felém továbbított levél is, melyben egy játékos oldalakon keresztül és a spamszűrő programot kiborító nyelven átkozza cikkem tárgyát. Aztán, ha nem is lett a földdel egyenlővé, de az elméletem összedőlt, mire a játék feléhez érkeztem.
Virtuálisan virtuálisan
Ahogy az a címből sejthető, a játék a főszereplője életének arra érdemes hányadát - azaz a filmek történetét Neo szemszögéből - kíséri nyomon. A mesélő meglehetősen szűkszavú, a játék során átélt események körén kívül történő dolgok csak rövid, a filmekből kivágott átvezető montázsokban jelennek meg. Előzetes ismeretek nélkül így kissé kuszának tűnhet a sztori, de a Shiny talán joggal várhatta el, hogy a játékot megvásárlók számára nem idegen a trilógia. Talán lehettek volna kicsit barátságosabbak azokkal, akik mondjuk csak évente egyszer látják a filmeket, de némi odafigyeléssel így is követhető a történet. A teljes trilógia legjobban kibővített változata az Animátrixszal együtt sem adna elég lehetőséget a szereplésre még magának a kiválasztottnak sem, hogy kellő munícióval szolgáljon a fejlesztők számára, így tovább kellett költeni a sztorit - aminek köszönhetően 10-15 órára duzzadt a játékkal tölthető idő.
Túl messzire (egy-két alkalomtól eltekintve) nem csatangoltak a fejlesztők a kiszabott útvonaltól, arra pedig, hogy stílusban és hangulatban sem sértik az új kalandok a Mátrix világának szabályait, a Wachowsky-fivérek aktív közreműködése a garancia. A páros nem csak ötletekkel és jó tanácsokkal járult hozzá a fejlesztéshez, de egyenesen rendezői és írói a játéknak. Ezzel egyszersmind a felelősség terhe is lekerült a Shiny válláról, hiszen a dühödt rajongók - mert mindig lesznek ilyenek - számára tökéletes támadási felületet jelenthetnek a filmek szülőatyjai.
A legelvetemültebb Mátrix-rajongók sem találhatnak kifogást a játék eseményeiben, amint Neót végigvezetjük zavarodott hacker korától a kiválasztottságon át az univerzum megmentéséig. Előfordul, hogy amit magunk előtt látunk, mélyebb kifejtése a trilógia jeleneteinek: mint a kiképzés, melynek pusztán egy darabkája a Morpheusszal vívott küzdelem. Van olyan is, hogy alkalmunk nyílik a történet olyan szegleteibe belepillantani, amit a filmek és az Animátrix is csak futólag érintettek, mint például a kiválasztott hétköznapjai, amikor a Mátrix mögé pillantó szerencsétlenek megmentésén fáradozik. A legkitartóbbak olyan eseményekkel is szembekerülhetnek, amik minden bizonnyal a szerzőpáros legvadabb lázálmaiból pattanhattak elő, mint a kung-fuzó hangyaemberek, vagy a játék (alternatív befejezésként reklámozott) végkifejlete.
Rögök az úton
Nyilvánvalóan nem árulok el túl nagy titkot azzal, hogy a fent említett cirka egy tucat óra túlnyomó részét az akció tölti ki. Bár sokan (és nem minden alap nélkül) tulajdonítanak nekik mélyebb tartalmat, a filmekben a legnagyobb szerepet a lő- és ökölpárbajok, a robbanások és a lassított akciójelenetek kapják - és nincs ez másképp a játékban sem. Ellenfeleink spektruma a mezei biztonsági őröktől (akik bevásárlószatyrok híján bennünket igyekeznek kiborogatni), a különböző fegyveres erők tagjain, a Merovingi ijesztő-fura csatlósain és az említett óriáshangyákon keresztül a Mátrix rendjét őrző ügynökökön és azok továbbfejlesztett változatain át egészen magáig Smith ügynökig terjed, és bizony ezekből külön-külön is találunk annyit a Mátrixban, hogy ne legyen unalmas pillanatunk.
Amikor először kattintunk (elnézést: enterelünk, a menüben az egér használata nem engedélyezett) a New Game menüpontra, nem csak főhősünk, de mi magunk is zavarodottan pislogunk kissé, különösen, amikor a fejlesztők egy jól irányzott lökéssel a mélyvízbe taszítanak, hogy lássák, tudunk-e úszni, mielőtt vízibalettra tanítanának. Az első pálya teszt számunkra is, a jól ismert csarnokban kell visszavernünk a támadók egyre erősebb hullámait, hogy aztán elbukásunkat követően megmérettessünk. Jó ötletnek találom ezt a módszert a nehézségi fokozat eldöntésére, egyedül azt furcsálltam, hogy erre miért nem az oktatópályák után került sor. A választ maga a tutorial hozta, melynek keretein belül körülbelül a játék negyedén küzdhetjük végig magunkat, alkalmanként rendkívül izzadtságos munka árán.
Az eleinte csak kislányos lökdösődésre képes Neo a mi kezünk alatt fog az univerzum legerősebb harcosává érni, és ez nem kis feladatot jelent. Hősünk ereje kiteljesedésével három fegyvernemben kiválóskodik, ért a kung-fuhoz, jól forgat bármilyen közelharci szúró- vágó- vagy ütőeszközt és a modern harcviselés sem jelent számára problémát. Ezeken kívül, ahogy tudata fejlődik, emberfeletti képességekre is szert tesz, melyeket a pályák között vásárolhatunk, és esetenként akár túlzásba menő hatalmat adnak kezünkbe: feltámadásra, gyógyításra, vagy gyógyulásra is képessé tesz a jól ismer kódlátáson vagy golyókapkodáson túl. A legnagyobb kihívásnak azonban nem a mozdulatok és a fegyverek használatának elsajátítása bizonyul, hanem a támadások kivitelezése, és ebben nem csak az irányítás milyensége hanem maga a harcrendszer is komoly szerepet játszik.
Do I know Kung-Fu?
Alapvetően és első pillantásra a harcrendszer egyszerű, és nagyszerű, ám pár perc játék után a második jelzőt hajlamos az ember elfelejteni. A mozgáson és néhány speciális, ritkán használt cselekvésen kívül mindössze három gombra lesz szükség támadóink csontjának őrléséhez. Alapbeállításban bal egérgombbal ütünk és rúgunk, jobbal pedig az ellenfél védelmét romboljuk le, hogy egy pillanatra sebezhetőbbé téve nagyobb támadási felületet kínáljon. A harmadik gomb Neo koncentrációját hivatott aktiválni, lelassítva a körülöttünk zajló káoszt és sokkal látványosabb, erőteljesebb csapásokat eredményezve. Ha még ehhez azt is hozzáteszem, hogy a különböző fegyvernemeket összevéve a több száz támadással sem rugaszkodik el messzire becslésem a talajtól, jogosan merül fel: mi a turpisság a dologban? Nos, heves billentyűcsépelésünk eredménye jórészt Mr. Anderson és a környezete viszonyától függ. Az ellenfeleink száma, illetve elhelyezkedése hozzánk és a tereptárgyakhoz képest határozza meg, hogy a kiválasztott mozdulatot milyen módon hajtja végre Neo. Ez a filmekhez foghatóan látványos, ám gyakran nehezen átlátható és kontrollálható szituációkat eredményez. Különösen igaz ez, ha billentyűzetről irányítjuk a játékot. Ekkor érdemes felkészülni, hogy még a játék közepe táján sem fogunk teljes hatalommal bírni az események fölött, és gyakran előfordul, hogy ugyanaz a csapat koszos punk, amit első alkalommal egyetlen legyintéssel sepertünk félre, másodjára könnyedén legyűr, vagy hogy a világ megmentője tévedésből pont a védelmére szoruló személy arcát veri bucira egy ötmásodperces, igen szép látványt nyújtó kombó keretében a türelmesen mellettünk várakozó Johnson ügynök helyett. Pár óra után azonban viszonylagos uralomra tehetünk szert az irányítás fölött, és bizony meglepően élvezetes tud lenni, ahogy Neón keresztül kényünkre-kedvünkre hajlítgatjuk a virtuális valóságot és annak lakóit.
Látvány és hangok
Van azonban olyan is, amihez nem lehet hozzászokni a teljes játékidő alatt sem. Az állóképeken hangulatosnak tűnő látványelemek gyakran inkább akadályozzák a játék élvezetét, mintsem segítenék, és bizony amikor szertefoszlik a teljes képernyőt borító homály, szemcsésség, vagy színes szűrő, nemcsak arra döbbenhetünk rá, hogy a játék már megint visszaállította a 640*480-as alapfelbontást, de szemünkbe ötlik az is, hogy az effekthegy milyen jótékonyan is fedte az innen-onnan hiányzó poligonokat és a textúrák hiányát.
A helyenként lenyűgöző animációknak és a fizikának hála azonban mindent összevetve kellemesnek is mondható a látvány, és amikor egy-egy keményebb csata helyszínén körbetekintünk, a porrá zúzott berendezés és leomlott vakolat teljesen kielégítő módon nyugtázza tevékenységünket. Előfordul ugyan, hogy két animációs fázis között nem tökéletes az átmenet, vagy hogy hősünk lábai mozgatása nélkül korcsolyázik a talajon, netán a leölt kommandós teste a plafonig pattan minden látható ok nélkül - de mint tudjuk, még az Építész sem végzett tökéletes munkát, a Shinytól hogy várhatnánk el egy bugtól mentes játékot...?!
A zenén és a hangokon nehezebb fogást találni, pedig annak ténye, hogy az eredeti szereplők közül csak a Morpheus hangját kölcsönző Lawrence Fishburne-t sikerült megnyerni a játékhoz, rengeteg bosszantó nüánsz lehetőségét rejti. A ki tudja honnan előhúzott utánzatok azonban meglepően jól helyettesítik a filmbéli színészeket, ha hangjukkal nem is keltenek tökéletes illúziót, a karaktereket nagyon jól sikerült eltalálni. Természetesen az effektek és a zenék is filmadaptációhoz méltó módon a helyükön vannak, és úgy szólnak, ahogy azt elvárhatjuk.
Értékelés
A játék elején még nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz helyzetben leszek, mire értékelnem kell. Első indításkor sokakhoz hasonlóan elém is Neo semmiben lebegő fejének látványa tárult, és a kötelezően telepítendő patch után is maradt hiba elég a játékban. A bosszantóan rosszul klaviatúrára ültetett irányítás okozta nehéz percek, az elő-előforduló fagyások, a szűk helyszíneken csapnivaló kamerakezelés és a számos további apróbb vagy nagyobb kellemetlenség nem könnyíti meg, hogy belemerüljünk a Path of Neo élvezetébe. Magamat is sikerült meglepni azzal, hogy a végére biztos voltam benne, hogy én is a kód mögé látok, és tudom, mit szeretett volna elérni a Shiny. De lehet-e nyugodt szívvel ajánlani bárkinek is a játékot? Az ortodox Mátrix-hívőknél egészen biztosan leverné a biztosítékot jó néhány jelenet, nekik tehát biztosan nem. A többi rajongót a játék első felét jellemző nehézségek tántorítják majd el halálbiztosan a játéktól; azok pedig, akik könnyedén veszik az akadályokat, ugyanilyen erőfeszítés árán találnak jobb játékot, mint ez.
