A maga korában a Sherlock Holmes novellafolyam olyan lehetett, mint számunka a CSI sorozatok. Az 1800-as évek végén a gondolat, hogy a lovas kocsik kerekének lenyomata alapján azonosítani lehet az egyes járműveket, vagy hogy a bűntény helyszínén talált ujjlenyomatok tökéletesen passzolnak az elkövetőhöz, meghökkentő elképzelésnek számított, ami a dilettáns detektív történetei által szivárgott be a köztudatba. Ezek a technikák később aztán mind valóságos és hétköznapi nyomozati eljárásokká lettek. Nem véletlenül vált Holmes a világ leghíresebb kitalált detektívjévé, módszerei ugyanis tudományosak, precízek, szigorúan a realitások talajáról szemlélik az emberi természetet és a materiális bizonyítékokat. Kérlelhetetlen logikája és szociopata jellemvonásai nemcsak a bűnügyi elemzés fejlődését ihlették, de olyan popkultúrában ismertté vált karakterek is épültek alakjára, mint a drogfüggő zseni Dr. House, a már említett CSI sorozat Gil Grissomja, vagy az eredeti képregényekben sötét detektívként megjelenő Batman. A különc lángelme londoni munkásságának krónikáját tehát számtalanszor feldolgozták már, és a videojátékok zsánerében sem éppen új - a The Testament of Sherlock Holmes már a hatodik installációja a Frogwares nyomozós sorozatának. De a játék sok szempontból eltér elődeitől, ami részben a tudatos fejlesztői döntések és a vadiúj grafikus motor, részben pedig a sokkal inkább felnőtteket célzó tartalom eredménye. 

A képzelet tudományos alkalmazása

A történetnek semmi köze Arthur Conan Doyle regényeihez, rajongóként mégis azt kell mondanom, hogy (egy-két furcsa és banális bakitól eltekintve) méltó az irodalmi örökséghez. Részleteket elárulni egyenlő lenne a játékélmény rombolásával, így csak nagy vonalakban mondom: a Baker street 221B alatt élő páros, Sherlock Holmes és Dr. John Watson szokott ütemükben oldják meg a 19. századi London bűntényeit. Watson pontos naplót vezet életük eseményeiről, s ezen novellaszerű irományokon át bontakoznak ki a szálak, a doktor narratívájával és a két úriember nézőpontjának váltogatásával körítve. Sötét és nyomasztó út ez, amit megcsonkított holttestek és rafinált gyilkosságok mocskos nyomai szegélyeznek, mindez pedig a felturbózott grafikának köszönhetően gyomorforgató részletességgel tárul szemünk elé. Üdítően ragaszkodott ezúttal a Frogwares ahhoz a Sherlock karakterhez, akit Sir Doyle szavai a klasszikus könyvekben lefestenek – leereszkedő, mogorva, emberkerülő szociopatát ismerhetünk meg, akit briliáns elméje ugyanúgy alkalmassá tesz a tévedhetetlen nyomozó, mint a mindenkit megtévesztő sorozatgyilkos szerepére. S ez a határvonal lassan, de biztosan mosódik el minden fejezetben – a zseni, aki gyerekeket fenyeget meg és rendőrtisztek szemébe hazudik rezzenéstelenül, közben pedig minden eszköze megvan a nyomok meghamisításához, miért ne lenne képes csalni és gyilkolni? A gyanú árnyéka sötéten vetődik Holmes alakjára, és ahogy Watson bizonytalanodik el lassan a viktoriánus lakóházak és füstös ópiumbarlangok között, úgy a játékos is idegesebben figyeli „barátja” ténykedését. Vajon ügyes manipuláció áll a háttérben, vagy Sherlock fejében tényleg elpattant valami?

Az elme lázad a tétlenség ellen

Nyomozásunk valóságos és kimerítő lesz Sherlock és segítője bőrében – a játék nem ígér könnyű feladványokat, bár azért évtizedes detektív tapasztalat híján is boldogulni fogunk. Két fontos skillt kell türelmesen gyakorolni eme point-and-click kaland során: az első az aprólékos megfigyelés, a másik a betonkemény logika. Néha ugyan át-át csúszik pixelhunting kategóriába a nyomok keresése, legyen szó egy lemetszett hüvelykujjról vagy a polcon eldugott könyvről, a meglehetősen gyakori puzzle részeknél pedig a sakkban és egyéb ismertebb logikai fejtörőkben való jártasság a minimum követelmény. Ám a nehezen megütött főnyeremény a legédesebb, minden újabb fejtörő megoldásával igazi diadalt érezhetünk. Mintha csak Sherlock valódi segítői lennénk... Üdvözlendő módon próbálja fenntartani a játékos számára ezt a szerepet a Testament, így a meglelt nyomok laboratóriumi elemzését is ránk bízza, elmeizzasztó minijátékot kreálva a vegyi analízis vagy az ujjlenyomatvétel feladatából. Az egyértelműnek látszó tényeknél nincs megtévesztőbb, így sokszor az alapos, viktoriánus eszközökkel berendezett laborban születő eredményeken áll vagy bukik következtetéseink sikere. No és persze a dedukció művészetén!

Zárjuk ki a lehetetlent

Holmes legnagyobb „találmánya” a dedukció, vagyis a szigorúan tényeken alapuló következtetések levonásának művészete. Hogy ez a folyamat ne csak a karakter fejében menjen végbe, hanem valódi részesének érezzük magunkat, a játék a sorozatban már korábbról megismert „deduction board”-okat használja. Ezen naplóba skiccelt jegyzetekben folyamatábraszerűen találjuk meg az általunk már felderített, nyomravezető tényeket, s ha elég összegyűlt belőlük, megpróbálhatunk előre meghatározott következtetéseket levonni. A dedukció itt persze mindig csak három lehetőséget takar, ám ezek sokszor annyira hasonlóak vagy egyformán logikusak, hogy igazi mérlegelést igényel választani közülük. Az ábra végére jutva – ha mindent helyesen vezettél le – megkapod a következő helyszínt, az új gyanúsítottat, vagy akár magát az ügy kulcsát. Ne feledd: ha kizártad a lehetetlent, ami marad, bármily elképzelhetetlennek tűnik is, az igazság lesz!

Szorítkozzunk a tényekre

A hideg temetők és kénszagú laboratóriumok hangulatának átélése persze nagyrészt a látványelemek érdeme. A kifejezetten konzolokhoz fejlesztett grafika a vadiúj motorral szépen muzsikál, a helyszínek tradicionális miliője a Baker streeti rendetlen lakástól a viktoriánus apátságokig mindenhol kellemesen összeáll. Egyedül a karaktermodellek és darabos animációk zökkentenek ki néha, viszont a szellemes dialógusok és minőségi szinkron ezt igyekeznek behozni (a színészek amúgy a fejlesztőkhöz hasonlóan franciák, ezt vájtabb fülű gamerek észre is fogják venni).

Meg kell említeni az irányítást, hisz rendhagyó módon váltogathatunk külső és first-person nézet között. Nos, az utóbbit nem ajánlom. Bár beépítették a gombnyomással aktiválható futás kétes fontosságú funkcióját (viszonylag kis helyszíneken maradva, többnyire csak néznünk kell a tárgyakra), a Testament mégsem akciójáték, és a belső nézet döcögős irányítása teljesen szükségtelenül rombolja az élményeket. Néha megkapjuk Watson irányításának lehetőségét, akivel átélhetjük a teafőző és adatgyűjtő szárnysegéd mindennapjainak izgalmait – ez esetben sincs nagy igény a nézetváltásra. Nem vagyok kibékülve azzal a korántsem sima folyamattal sem, ahogy Holmes az előtte fekvő helyszínrészlet megvizsgálható elemei közül váltogat – a kis nagyító ikonokat kiválasztva tekinthetjük meg az izgibb részeket, ami egy néha frusztráló forgolódással járó megoldás.

Sajnálatos módon a játékélménynek alá kellett rendelni némi realitás iránti igényt, így szemet hunyunk az olyan furcsaságok felett, mint hogy a szent emberek sakktáblára épülő puzzle-lel védik a széfjeiket, vagy hogy egy valószerűtlen „lény” bizonyul egy meghökkentő rablás elkövetőjének. Minderre persze szükség van ahhoz, hogy a Testament ne csak olvasás, ajtónyitogatás és kémcsövek előtt görnyedés reális, de unalmas masszája legyen.

Azt súgja a dedukció, hogy érdemes kipróbálni ezt a címet? Arthur Conan Doyle történetei és Sherlock minden inkarnációjának rajongójaként azt mondom, hogy igen. Ennél sötétebb, borzongatóbb, izgalmasabb nyomozós játékot még nem láthattunk, mert ahogy Sherlock mondaná: a bűn gyakori, ám a logika annál ritkább. Így evidens, hogy a logikát kell választanunk.