Kalandjaink Torchlight városában kezdődnek, ahol a játékos három előre megadott karakter közül választhat, akik – egy kivételével – a szokásos RPG kasztok keverékeit ötvözik magukban. A destroyer például nemcsak egyszerű harcos, hanem mágikus képességekkel is büszkélkedhet, a csinos vanquisher lány távolsági fegyvereket használ, de tolvajként is jeleskedik – egyedül az alkimista az, aki nem valamilyen „hibrid”, hanem csupán a mágus kaszt itteni megfelelője. A szokásos karakterválasztás mellett az igazi újdonság, hogy a három hős mellé egy hűséges négylábú társat: kutyát vagy macskát (vagy legalábbis macskafélét) is választhatunk.
Ezek az állatok nemcsak mögöttünk rohangásznak, mint a World of Warcraftban, hanem segítenek küzdelmeinkben, összeszedik a zsákmányt, sőt, még a kacatokat is visszaviszik a városba a helyi kereskedőhöz, lévén saját batyujuk is van. De ez mind semmi: az állatoknak még varázslatokat is taníthatunk, sőt, ha halakat horgászunk nekik, akkor igazi félelmetes fenevadat nevelhetünk belőlük. Végső soron tehát egy csatlósról van szó, aki elkísér kalandjaink során, segít minket, és még vesződni sem kell túl sokat vele. Négylábú társunk tehát jól elvan magában, de időként azért – jó gazdaként – nem árt néhány gyógyitalt is a motyójába suvasztani, nehogy aztán siratnunk kelljen, mert elhullott szegény.
Irányítás: könnyű és finom
Hőseink vezetgetése pofonegyszerű: bal egérgombbal parancsolhatjuk meg, hová menjenek, illetve ezzel tudunk a kezünkben lévő fegyverrel támadni, a jobbal pedig varázsolni. Ha folyamatosan nyomva tartjuk a jobb egérgombot, akkor kaszabolás közben egyfolytában haladunk előre. Hogy a játék ritmusa egy pillanatra se lanyhuljon, az alsó menükben lévő gyógy- és manaitalokat bármikor felhörpinthetjük. Az irányítás tehát tökéletes, és a remek kezelőfelületnek köszönhetően az akció kellős közepén sem tereli el semmi a figyelmünket. Mindez így leírva talán triviálisnak tűnhet, de sok Diablo klón vérzett már el azon, hogy készítői nem tudták tisztességesen kidolgozni a menürendszert.
A Torchlight viszont pontosan azt a folyamatos, pörgős játékélményt képes visszaadni, mint ami a Diablókat jellemezte. Ami az ilyen játékoknál igazán a monitor elég szögezi a játékost, az nem a fantasztikus grafika, vagy összetett sztori, hanem az állandó zsákmányszerzés: újabb és újabb fegyvereket, páncélokat, varázstekercseket találunk a szörnyek hulláit, a ládákat, vagy a hordókat kifosztva – pont a megfelelő ritmusban, tehát azt sem érezzük, hogy egyszerre túl sok mindent kapunk, és azt sem, hogy túl keveset. A harc és a zsákmányszerzés szakasztott olyan, mint Diablo I-II-ben, azonban a fejlődési rendszer kicsit egyszerűbb, mint amit azokban megszokhattunk. Ahelyett, hogy kasztokra lenne leosztva, milyen varázslatokat és képességeket tanulhatunk meg, itt a fejlődési ág mindhárom karakternél ugyanaz.
A szintlépésekkor megkapott tapasztalati pontokat négy különböző kategóriákban használhatjuk fel: erő, ügyesség, mágia és védekezés. Emellett ilyenkor a játék külön attribútum-pontokkal is megjutalmaz, amelyeket speciális képességekre használhat fel bármelyik karakter. Így tulajdonképpen úgy formálhatjuk hőseinket, ahogy akarjuk: nincs túlzott jelentősége annak, hogy kivel indultunk. Mindössze abban különböznek a kasztok, hogy milyen szinteknél használhatják a varázslatokat, tehát arra azért ne tessék számítani, hogy a barbárral már a játék legelején mindenkit a legbrutálisabb varázslatokkal égethetünk szénné.
“Először jobbra mész, aztán balra... ja nem..."
Bár a Torchlight grafikája inkább egyszerű bájával, mintsem aprólékos kidolgozottságával kápráztatja el a játékost, mégis a különböző földalatti barlangrendszerek, katakombák külseje elsőrangú, és egyértelműen a Diablo II színvonalához mérhető. Ennél is nagyobb fegyvertény, hogy a pályák véletlenszerűen generáltak, jóllehet a grafika minősége alapján nem tűnnek annak, így minden végigjátszás egyedi élményt nyújt. Hab a tortán, hogy a véletlenszerűség ellenére a játékélményt még szoftveres hibák sem keserítik meg. A pályákat egyébként úgy generálja a motor, hogy sohasem szorítják sarokba hősünket, ugyanis több út is vezet ugyanahhoz a célponthoz, így bármikor visszakozhatunk, és másik irányból támadhatunk, ha netán olyan rázós helyhez közelednénk, ahol nyüzsögnek a szörnyek.
A környezet egyébként igencsak változatos: annak ellenére, hogy kalandjaink mind Torchlight földalatti járataiban játszódnak, a szokásos katakombák és földalatti járatok mellett dús növényzetű erdőkben, és vöröslő, hömpölygő lávafolyamok közepette is harcolni fogunk. Emellett a játék grafikai stílusa is egészen egyedi: ultrarealizmus helyett világos színeket használó, rajzfilmszerű megjelenítést alkalmaztak a készítők – ennek köszönhetően a legelborultabb külsejű szörnyek is inkább mulatságosak, mint félelmetesek.
Az egyedi stílus mellett nagy elismerést érdemelnek a készítők amiatt is, hogy még az özönvíz előtti gépeken is remekül fut a játék. Nehéz elhinni, hogy 2009-ben ezt még le tudom írni, de még egy 800 MHz-s processzort és GeForce 2-es videokártyát használó masinán is elfut a játék – igaz, alaposan lebutítva. Akinek persze jó gépe van, szép látványban lesz része, de azért a legmodernebb grafikai effektusokra nem szabad számítani. A hanghatások terén sem dönget csúcsokat a játék, viszont a zenét Matt Uealman komponálta, aki már a Diablo sorozatban is bizonyított – éppen ezért Diablo II-rajongók számára néhány motívum ismerős is lesz.
Nagyszerű „előétel” a Diablo III előtt
A Torchlight tehát remek játék, de a kisebb-nagyobb hiányosságok miatt nem válik igazi klasszikussá. Sztori például van, de elég semmitmondó és érdektelen: látszik, hogy csak azért írta valamelyik fejlesztő, hogy az állandó kaszabolást összekösse valamilyen narratíva. Még jobban hiányzik a többjátékos mód, melynek elhagyása elég kellemetlen meglepetés egy ilyen stílusú játéknál. Szerencsére készül már a Torchlight MMO változata is, illetve addig is reménykedhetünk a modderek áldásos ténykedésében...
