1931-ben Winston Churchill amerikai körútja során eljutott New Yorkba, és megtörtént az a csúfság, hogy az 5. sugárúton egy taxi egyszerűen elgázolta. Tény, hogy Anglia későbbi miniszterelnöke egy hétig nyomta a kórházi ágyat, amíg fej- és lábsérüléseit a jenki orvostudomány kikúrálta. Ám mi történt volna, ha a keményvonalas politikus szájából ott és akkor örökre kiesik a szivar!? A Spark erre az egyszerű hipotetikus szálra tette fel a Fall of Liberty cselekményét, mármint hogy Churchill ’31-ben meghal, ergo Hitler szabadon garázdálkodhat Európában, nincs D-nap, se Pearl Harbour, csak a horogkeresztes zászló emelkedik egyre magasabbra...

Változatok egy témára

A fenti alternatív szálon elindulva, 1953-at írunk, amikor a nácik inváziója megindul Amerika keleti partja ellen. Eközben Dan Carson építőmunkás épp New York születendő toronyházainak egyikén faragja a vasbetont, cirka húszemeletnyi magasságban, és így megfelelő rálátással – szinte karzatból – nézheti végig, amint a németek sugárhajtású repülői és Zeppelinjei (sugárhajtóművekkel kombinált léghajók) szétszedik a várost. Farmernadrágos hősünk pillanatokig lehet csak szemlélője e gaztettnek, ugyanis az állványzat elkezd fogyni alóla, és innentől már egyenes ágon vezet a cselekmény azon szent pillanatig, amikor majd az ellenállás élharcosaként Amerika sorsa egyenesen az ő kérges kezeibe lesz lerakva. Sajnálatos módon ez a momentum közelebbi, mint gondolnátok, hisz alig 4-5 órányi tiszta játékidő van az alkotásban. A történet szinte ordít a bővebb kifejtéséért, a design-asztalokról legördült képi világ pedig a korrekt megvalósításért. Aligha hinném – ha nem látnám, hogy csupán néhány pillanat jutott az elnyomott New York-i népnek, a Waffen SS-nek szinte nincs is ideje befenyíteni a jenkiket, látunk egy-két ablak mögötti inzultust, és már robogunk is tovább Washingtonba. A horogkeresztes zászlók övezte Fehér Házban, a híres elnökök arcképeit váltó Hitler portrék között is épp csak addig időzünk, amíg a kollaboráló elnököt telepumpáljuk ólommal. Rövidke kalandozásunk zárszava a már rég behódolt Angliában készülő szuperfegyver, az atombomba megsemmisítése lesz, amelyet New Yorkban tesztelne a zendülésen berágott náci vezérkar. Aztán vége... Elméletileg kaptunk mindenből egy keveset, tragikus világvége hangulat címszó alatt ott az Empire State Building ledőlt tornya, morális és lelki húrok pengetése megejtve az elnökgyilkosság előkészületeinél, náci szuperfegyverek jelenléte kipipálva a játék első harmadában felbukkanó két-három tank, és Zeppelinek által, gyakorlatilag meg ott állunk értetlenül, hogy Amerika legújabb hőse elkészült az egész inváziós firlefranc megoldásával 4 óra alatt, ami a játékban sem mutatja magát pár napnál többnek.

„Mohás” alapok, páfrányos körítéssel…

A fejlesztőcsapat sajnos nem tudta átlépni önnön árnyékát, hisz a CoD-ra és MOHAA-ra oly jellemző sémát alkalmazta a Turning Pointnál, – scriptelt helyzetek, és szigorúan behatárolt pályák, amelyeken a nyomvonaltól eltérni nem lehet –, ami korrekt látvány és hangulat mellett is kockázatos, míg esetünkben, ahol az iménti duó csak nyomelemekben teszi tiszteletét, kifejezetten lelombozó. Például Dan Carson főhősként épp csak funkcionál, nincs múlt, se dráma, csak jelen van, és teszi a dolgát, lélek nélkül, mintha hatos csavarokat válogatna. Larás beütésű peremmászó technikáját, illetve azt az interakciónak csúfolt kőkemény logikai feladványt, hogy a bombáknál a vezeték színének megfelelő billentyű (r, mint red, b, mint blue etc.) és a tűzgomb kombinációjával lehet bekötni 3 darab madzagot, most hagyjuk, beszéljünk inkább a gyilkolásról. First personban teljesen átlagosak vagyunk, de ha bármelyik germánhoz közel merészkedünk, akkor az akciógombbal megragadhatjuk a nyakát, és élő fedezékként vonszolhatjuk tovább egy külső kameraállásból, avagy a másik lehetőség egy instant halált hozó mozdulatsor (fejbe somjuk a géppisztollyal), illetve ugyanezen funkció fényévenként, egy a környezeti elemekkel harmonizáló kivégzést – nyitott kemencébe bepaterolás, háztetőről letaszajtás – is lehetővé tesz. Az előbbiekhez adagolt képi világ óriási talánya, hogy miként férhet meg ennyi igénytelen, és viszonylag jónak mondható dolog egymás mellett. A karakterek külseje még elmegy, de a mozgásuk feltételezi, hogy Sparkéknál nem futotta egy rendes mocap stúdióra se. A környezet számos elemét – falak, lámpák, tankok – egyszerűen csak odahányták a felhasználó elé. Nem beszélve olyan bugokról, mint a lebegő fegyverek, eltűnő robbanásnyomok, vagy a fáziskéséssel haldokló, majd elpárolgó hullák esete. A célzásnak is van egy külön misztériuma, ahol ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy egy távolba leadott pontos sorozat két pixellel jobbra mozdulva mitől lesz hatástalan, avagy éppen halálos, és nem mellékesen az átlőttnek minősített üvegfelületek is szívesen újramaterializálódnak…

Nem csak a szabadság lett itt megtiporva…

A Fall of Libertyben minden adott volt, hogy az idei év esetleges meglepetés FPS-e lehessen, volt egy jó sztori, amivel sikerült megkerüli a világháborús kliséket, gyakorlatilag minden elszállt ötletet – léghajók, kollaboráló elnök, a Waffen SS garázdálkodása, az ’50-es évek autócsodái között megvívott utcai harc – megvalósíthattak volna sokkal komolyabb dózisban, és minőségi keretek között. A kézifegyverek terén sem kellett volna a generációváltáson épp csak átesett – gyakorlatilag sablon keretek között megmaradni, és ezt a Vampire mesterlövészpuska night vision effektje sem pótolja. A bugokról, látványbeli hiányosságokról, a sztereó hangzásról, és a fegyverhangnak csúfolt borzadályról nem is beszélve...