Nem is tudom, hol kezdjem, annyira durva a helyzet. Egyrészt ez a játék valójában másik két játék, hiszen a kerettörténet szerint az ördögi Orochi egyszer csak fogta magát és úgy döntött, hogy kilopja a szereplőket a Dynasty Warriorsból és a Samurai Warriorsból, hogy aztán egymásnak eressze őket egy méretes csihipuhi keretében. Már maga ez a felállás meglehetősen necces, hiszen csak a hülye nem látja, hogy a két – masszív rajongótáborral bíró – nyomulós-verekedős program rajongóit akarta újból lehúzni a „mélyen tisztelt” Koei kiadó.
Amint megnézzük a fent vázolt esemény videóját, azonnal egy menübe jutunk, amely mind kidolgozását, mind zenéjét illetően a nyolcvanas évek legszebb programjait idézi. Ha ekkor nem menekülünk el az ALT+F4 billentyűkombináció segítségével, akkor feltárul előttünk a játék tárháza, amely nem kevesebb, mint 77 (!!!) választható karaktert rejt magában, játékmenet szempontjából pedig vár ránk a sztorimód és a szabad játék. A kettő között a különbség annyi, hogy míg az előbbiben „klánt” kell választani adott karakterekkel, adott sorrendben végigkaszabolva az adott pályákat, addig az utóbbiban szabadon választhatunk három emberkét és eldönthetjük, hogy melyik pályaegyüttesen kívánunk végigsuhanni – szóval eltérés lényegében semmi.
Belecsapván a lecsóba, lesz három karakterünk és rengeteg terepünk, amelyen tényleg nem kell csinálni semmi mást, csak menni előre, mint a gép és leütni mindent, ami ellenünk van. Szóval monoton halál az egész, és ezen még az sem változtat, hogy mindezt megannyi karakterrel tehetjük, rögtön hármas bandában, ahol egy gombnyomással váltogathatunk a karakterek között, akiknek bizony eltérő képességeik vannak. Ez ugyan igaz, de ettől függetlenül az egész elképesztően unalmas marad (a fejlődés, a szuperebb fegyverek és a felszedhető bónuszok ellenére is), legalábbis abban az esetben, ha nem imádod, hogy pályák tömkelegén kell átvágnod magad őrült egérkattintgatás közepette.
Ha a facsipesz menü és a rém egyszerű játékmenet nem riasztott el, akkor a látvány talán sikerrel jár. A Warriors Orochi ugyanis nem szép, de nem is közepesen gyenge, hanem konkrétan csúnya – méghozzá nagyon, a lehető legnagyobb beállításokon is, szóval a grafika miatt sem fogunk órákat ölni a programba. Mesélhetnék még a mesterséges unintelligenciáról is, de ez lényegében már semmit nem ront az egyébként is katasztrófa játékmeneten, szóval inkább elárulom, hogy egy dolog azért tetszett: a zene. De ez is csak azért, mert az ősöreg játéktermi hangulatot idézte fel bennem. Sajnos összességében az Orochi nem tette meg ugyanezt, így csak azoknak merem e játékot ajánlani, akik az alapul szolgáló két programot imádták/nyüstölik mind a mai napig, ők ugyanis ellesznek. Arra viszont merek fogadni egy százasban, hogy rajtuk kívül más nem.
Tömör gyönyör
Amint megnézzük a fent vázolt esemény videóját, azonnal egy menübe jutunk, amely mind kidolgozását, mind zenéjét illetően a nyolcvanas évek legszebb programjait idézi. Ha ekkor nem menekülünk el az ALT+F4 billentyűkombináció segítségével, akkor feltárul előttünk a játék tárháza, amely nem kevesebb, mint 77 (!!!) választható karaktert rejt magában, játékmenet szempontjából pedig vár ránk a sztorimód és a szabad játék. A kettő között a különbség annyi, hogy míg az előbbiben „klánt” kell választani adott karakterekkel, adott sorrendben végigkaszabolva az adott pályákat, addig az utóbbiban szabadon választhatunk három emberkét és eldönthetjük, hogy melyik pályaegyüttesen kívánunk végigsuhanni – szóval eltérés lényegében semmi.
Monoton pofon csörte
Belecsapván a lecsóba, lesz három karakterünk és rengeteg terepünk, amelyen tényleg nem kell csinálni semmi mást, csak menni előre, mint a gép és leütni mindent, ami ellenünk van. Szóval monoton halál az egész, és ezen még az sem változtat, hogy mindezt megannyi karakterrel tehetjük, rögtön hármas bandában, ahol egy gombnyomással váltogathatunk a karakterek között, akiknek bizony eltérő képességeik vannak. Ez ugyan igaz, de ettől függetlenül az egész elképesztően unalmas marad (a fejlődés, a szuperebb fegyverek és a felszedhető bónuszok ellenére is), legalábbis abban az esetben, ha nem imádod, hogy pályák tömkelegén kell átvágnod magad őrült egérkattintgatás közepette.
Gyönyörű
Ha a facsipesz menü és a rém egyszerű játékmenet nem riasztott el, akkor a látvány talán sikerrel jár. A Warriors Orochi ugyanis nem szép, de nem is közepesen gyenge, hanem konkrétan csúnya – méghozzá nagyon, a lehető legnagyobb beállításokon is, szóval a grafika miatt sem fogunk órákat ölni a programba. Mesélhetnék még a mesterséges unintelligenciáról is, de ez lényegében már semmit nem ront az egyébként is katasztrófa játékmeneten, szóval inkább elárulom, hogy egy dolog azért tetszett: a zene. De ez is csak azért, mert az ősöreg játéktermi hangulatot idézte fel bennem. Sajnos összességében az Orochi nem tette meg ugyanezt, így csak azoknak merem e játékot ajánlani, akik az alapul szolgáló két programot imádták/nyüstölik mind a mai napig, ők ugyanis ellesznek. Arra viszont merek fogadni egy százasban, hogy rajtuk kívül más nem.
