A vad nyugat

A játék története egy vonaton kezdődik, melyen a főhős utazik messzi földek felé, hogy végre nyugalmat találjon és letelepedjen. Ám útközben banditák támadják meg őt és utastársait némi pénz és ékszer reményében. Magányos emberünk, akit mindenki csak „Idegennek” hív, nem adja meg magát, és pisztolya segítségével hamar rendet tesz: mire a vonat Buffalo Springs város állomására érkezik, az összes haramia halott. Egy kedves, csinos fiatal útitárs hölgy, Polly hálája jeléül meginvitál minket kicsiny házikójába, hogy kifejezze csodálatát a megmentőnek. A kezdődő románcot sajnos újabb zsiványok támadása szakítja félbe, és a kis asszonykát el is rabolják. Az Idegen úgy dönt, várhat még az a megnyugvás, és utoljára fegyvert ragad, hogy megmentse a nőt és leszámoljon a banditák vezérével, Crestonnal, aki már hosszú idők óta sanyargatja a városka lakóit.

A készítő Jarhead Games ezt a nem kifejezetten fantáziadús történetet kívánja felhasználni vadnyugaton játszódó FPS-e hátteréül. A csapat egyik játékához, a WWII Sniper: Call to Victoryhoz volt már korábban szerencsém (bár inkább pechnek nevezném), így volt bennem némi baljós előérzet, de a westerntéma csábított annyira, hogy kipróbáljam a Western Outlaw-t. Bár ne tettem volna... 

Mindenféle bevezető mozi nélkül tárul elénk a rettentő puritán főmenü; mint később kiderül, átvezető filmecskékre nem számíthatunk, a kissé elcsépelt sztorit a játék motorjával készült betétek mesélik el. Ez az erőmű amúgy a Lithtech Talon, melyhez szemmel láthatóan valami elképesztő hozzá nem értéssel nyúltak a szerzők. Az már az első percekben, a vonatos helyszínen kiderül, hogy a játéknak problémát okoznak olyan alapvető dolgok, mint a mozgás ábrázolása, mind a mi oldalunkról, mind az ellenfelekéről. A karakter egyszerűen irányíthatatlan, gyakran akad el a tereptárgyakban (vagy ha nem, akkor éppen átsiklik rajtuk), az oldalazás, a létrán mászás és az ugrás kész rémálom, ráadásul rendesen célozni sem lehet, és nem azért, mert olyan jól manőverezik az ellenség. Mesterséges intelligenciáról ugyanis aligha beszélhetünk jelen esetben, a banditák sokszor a semmiből tűnnek elő és össze-vissza masíroznak a képernyőn -- előfordult, hogy az egyik előttem mászkált kb. két méterre és nem vett észre, nem állt meg akkor sem, amikor belelőttem; a főellenfelek pedig szinte ostobábbak, mint a többiek. Az mondjuk jópofa dolog, ahogy a tár kiürülésekor félrevonulnak újratölteni, de ez azért édeskevés. A grafikusok lustasága okán ne számítsunk változatos külsejű ellenfelekre sem, a legtöbbjük ugyanis szemmel láthatóan ugyanabból a ruhakollekcióból válogatott.

És ha már a grafika szóba került... az valami rémes! Sivár tájak, üres házak, szögletes kerekek, derékszögű fenyőfák, a főhős keze meg mintha egy hústömb volna. Az rendben, hogy egy falucska a préri közepén nem sok látványosságot nyújt, de kérem: a huligánokon kívül senkibe nem fogunk belebotlani, sehol egy városlakó, akikért tulajdonképpen harcolunk, a kocsma, ami annak idején is alighanem a társasági élet központja volt, teljesen kihalt, nincsenek állatok, de még egy ördögszekeret sem sodor a szél az utcákon. Mindenütt csak az a néhány, hasonló kinézetű ellenfél. Olyasmiről ne is álmodjunk, hogy a tereptárgyak szétlőhetőek lennének, vagy a tükör működne, árnyékokról pedig nem is hallottak a készítők. A víz ábrázolására meg már nem is nagyon találok szavakat... Tulajdonképpen az is érthetetlen, hogy egyáltalán minek vannak hordók meg ládák a játékban, a golyó ugyanis azokon is áthatol, tehát fedezéknek használhatatlanok. A legnagyobb arcátlanságnak pedig a semmiből vagy szinte teljes takarásból lődöző ellenlábasainkat tartom -- mire rájövünk, hol vannak, már késő. 

A fegyverekre sem érdemes sok szót vesztegetni, nincs sokféle belőlük, bár rendelkeznek másodlagos tüzeléssel is. Alapesetben van egy coltunk, amihez később felszedhetünk még egyet (jómagam a dupla coltot találtam a leghatásosabbnak, bár egyenkénti újratöltése kissé hosszadalmas), majd találunk idővel shotgunt és kétféle puskát is (egyet közelharcra, a másikat távolra). 

Volt egyszer egy... Western Outlaw

Az alighanem kiderült az eddigiekből, hogy a játéknak nem nagyon van vonzó vonása. A téma hálás lett volna, ám a Call of Juarez, a Gun, de még a kétes sikerű Dead Man's Hand is többet hozott ki belőle -- ezt a rettenetet viszont aligha lehet velük egy lapon említeni. Frusztráló kezelés, botrányos grafika, lehetetlen ellenfelek... egyedül az aláfestő akusztikus dallamok sikerültek hangulatosra, kár, hogy a hangok és a nem több mint ötféle mondat, amit a banditák ismételgetnek, a negatív oldalt erősítik. 

Sokat lendített volna a játékmeneten, ha a monoton lövöldözést itt-ott kalandelemekkel, megoldandó feladatokkal, ne adj isten szerepjátékszerű fejlődéssel tarkították volna, de sajnos a készítők nem így gondolták. Ők megelégedtek a golyószórás adta „örömökkel”, aminél még az őskori Doom is nagyobb változatosságot kínált. A többszemélyes játék lehetősége egy az egyben kimaradt, akár időhiányból, akár azért, mert talán a kanadai srácok is érezték, hogy felesleges bajlódni vele, úgysem sokan választanák az ő játékukat multizni. Marad az egyszemélyes „kampány”, ami viszont pár óra alatt végigjátszható anélkül, hogy a játékosban bármi hatást, a szánakozáson kívül, kiváltana.