Maggie Gyllenhaal második rendezése megjárta a hadak útját, eredetileg ugyanis a Netflixre érkezett volna akárcsak Guillermo del Toro Frankensteinje, de aztán annyira elszálltak a költségek, hogy végül a Warner Bros. vette át a projektet - keringtek pletykák csúszásokról és újraforgatásokról is. Általában amikor ennyire döcögve indul valami, annak ritkán van jó vége, ráadásul az elszabadult büdzsét látva gyakorlatilag már előre borítékolható volt, hogy ez a film anyagi fiaskó lesz: a jelentések szerint 80-90 millió dollár körül költhettek rá, márpedig egy beteg művészfilm ritkán hoz vissza ennyit a mozikban. Egyébként egy önálló cikket is megérne, hogy az elméletben pénzéhes stúdiók miért vállalnak be időről időre garantáltan anyagilag bukta darabokat, és miért nem gyártanak egyfolytában csak Super Mariókat és Minecraftokat - de ezt talán majd egy másik alkalommal bontom ki.
Na de miről is szól a felkiáltójellel érkezett A menyasszony!? A Frankensteint a mindössze 18 éves Mary Shelley írta meg még az 1800-as évek elején, és ahogy az a film felvezetőjében is elhangzik, fogadásból született a kultikus horrorsztori. Férjével, a költő Percy Shelley-vel, a kicsapongó életű Lord Byronnal, valamint Byron orvosával fogadott Mary, hogy ki tud jobb kísértethistóriát írni, és mint tudjuk, az angol kamaszlány nyert. Maggie Gyllenhaal elképzelése pedig az, hogy Mary mostanra (az 1930-as évek Amerikájában járunk) egy dühöngő szellem, aki nem tudott megbékélni az életében őt körülvevő pökhendi, középszerű férfiakkal, ezért megteszi, amire a fő művében nem szakított időt: kibontja a menyasszony karakterét.
Főszereplőnk Ida, egy csinos eszkortlány az Oscar-várományos Jessie Buckley alakításában, aki épp gengsztereket szórakoztat egy étteremben, amikor Mary Shelley szelleme megszállja őt, ennek eredményeként pedig a főhősnő egy szabad asszociációs gyakorlatot mutat be. Ez ebben az esetben azt jelenti, hogy Ida egy Tourette-szindrómáshoz hasonlóan böfög fel magából látszólag teljesen összefüggéstelen szavakat, egy kicsit pedig még rángatózik is mellé, szóval van egy enyhe ördögűzős hatása is a produkciójának. A látvány mindenesetre valóban zavarba ejtő, és nemcsak a néző számára nem könnyű ezt végigasszisztálni, de az egyik szúrós szemű nagykutya számára sem, akinek már egyébként is a bögyében van a túlságosan is éles eszű szexmunkás. Nem sokkal később pedig Ida már üveges tekintettel és kicsavart végtagokkal fekszik egy lépcső alján.
Az erős indítást követően szerencsére egy kicsit fellélegezhetünk, ugyanis bejön a képbe a Frankenstein szörnyéhez képest talán túlságosan is jóképű Christian Bale, aki egy bizonyos Dr. Euphronious után érdeklődik, hogy félve megkérje: készítsen neki egy társat, egy halott arát, mert majd belehal a magányba (értitek, majd belehal). A rendelőben egy korosodó nő fogadja, a Teremtmény pedig ösztönösen azt gondolja, hogy csakis a zseniális doktor asszisztense állhat vele szemben, de mivel egy feminista kiáltványról van szó, hamar kiderül, hogy maga a nagybetűs orvoshoz van szerencséje - igen, elég izzadságszagú a történet, de erről majd egy kicsit később. Lényeg a lényeg, a szörnyeteg és az őrült tudós kiássák a holt Idát, és megcsinálják belőle a menyasszonyt, aki tökéletlensége miatt majd tökéletes társa lehet szörnyetegnek. Így születik meg az immár szalmasárga hajú, hányásfoltos arcú ara - vagy ahogy Mary Shelley mondja, a kibaszott menyasszony -, majd jöhet is a folie à deux. A két szörnyeteg ugyanis hamarosan menekülni kényszerül, egyik nagyvárosból a másikba ugrálnak, és mindenféle romantikus, erőszakos galibába keverednek, akárcsak egy élőhalott Bonnie és Clyde.
A filmtörténetben mindig is akadtak bukásként elkönyvelt feminista alkotások, úgy mint a Winona Ryderrel készült Gyilkos játékok vagy épp a Jennifer's Body, bár utóbbi esetében kétségkívül a marketingcsapat is nagyot hibázott, amikor úgy promózta be a Megan Foxszal és Amanda Seyfried-del készült horror-vígjátékot, hogy lehetőleg minél több kiéhezett tinifiút vonzzanak be a mozikba. És ha ebből indulunk ki, mármint nem a kiéhezett tinifiúkból, hanem a meg nem értettségből, A menyasszony!-nak is minden esélye megvan arra, hogy pár év múlva egy elemzésre méltó kultuszfilm legyen. Még akkor is, ha bizonyos szempontból ez tényleg egy szar film.
Mert félreértés ne essék, A menyasszony! egy kicsit valóban ott ragadt a Me Too-mozgalom legeslegelején, és bizonyos üzeneteket olyan erőszakosan akar lenyomni a torkunkon, ami még nőként is csak nehezen akar lemenni. Mondjak példát? Mondok. A menyasszonycsináló doktor, Annette Bening karaktere mellett már csak Penélope Cruze női nyomozója hat sallangosabban feministának, akinek láthatóan sokkal több sütnivalója van, mint bármelyik férfi kollégájának a környezetében, de mivel nő, csak a titkárnő skatulyába férhet bele. Nem azzal van a gond, hogy Gyllenhaal női orvost és női nyomozót álmodott meg… hanem ahogy a karakterüket kivitelezte, és hogy olyan jeleneket írt köréjük, amelyektől párszor megcsapott a szekunder szégyen szele. Mindez pedig azért is bosszantó, mert a rajzfilmszerűen gonosz férfiak és a durván egy tucat, túlmagyarázott célzás mellett akadnak kifejezetten ügyesen összerakott próbálkozásai is a feminista rémmesének.
Rögtön ott van maga a menyasszony karaktere, aki ki is pontosan? Ida, Mary Shelley vagy Frankenstein teremtményének felesége? A koncepció zavaros, az üzenet azonban ezúttal nem közhelyesen sejlik fel mögötte: egy nő, akit az akarata ellenére teremtettek meg, hogy egy férfi társa legyen. Mert megkérdezte őt bárki is arról, hogy akar-e Frankenstein szörnyének menyasszonya lenni? Lehet, hogy a válasz így is, úgy is igen lett volna, de nem ez a lényeg. A lényeg a beleegyezés, amire Idának még csak lehetősége sem nyílt.
Mary Shelley beleszövése a történetbe egyértelműen a film legnehezebben fogyasztható jeleneteit eredményezi, de a legkülönlegesebbeket is, Jessie Buckley kényelmetlenül közelről vett arca (mert a színésznő játssza a kísértetet is) pedig egy jó darabig ott nyomaszt majd az emlékeinkben. A menyasszony akaratán kívül kirobbant mozgalom a patriarchális társadalom ellen szintén jó felütés, de közel sincs eléggé kibontva. Kapunk néhány dühöngő női tömeget punk-rock frizurával és feketére mázolt nyelvvel, de nagyjából ennyi, csak egy feldobott labda marad a dolog, amit nem sikerült lecsapni. A film abszolút csúcspontja ugyanakkor szintén egy feminista részhez kötődik: amikor a zavart menyasszonyon keresztül a bálterem elhunyt női lelkei kommunikálnak, az nemcsak szívfájdító, de pont a haragot is szítja fel, ami talán a film összegészének is a célja lett volna.
Bármilyen meglepően hangzik is, akadnak azért szimpatikus férfiak is a történetben, akiknek bár nem rosszak a szándékaik, a módszereikkel akad némi probléma, és sokszor pont a patriarchális berögződésekből fakadóan. Ott van a Penelope Cruze női nyomozóját támogató Peter Sarsgaard figurája vagy épp maga Christian Bale szörnye, akit ugyan nem lehet hibáztatni azért, hogy társra vágyik, csakhogy a beleegyezése nélkül kiásni valakit a sírból és feleséget csinálni belőle, nem épp a legetikusabb mód erre.
És ami még fontos: Buckley egyszerűen nagyszerű színész. Azt is mondhatnánk, hogy ez a nő egy állat. Olyan zsigerien vetkőzik ki magából, és adja el a megszállt arát, hogy azt hétköznapi szemmel már szinte kellemetlen nézni, de ha felül tudunk emelkedni a mainstream elvárásokon, akkor pontosan láthatjuk, hogy mennyire bátor vállalásról van szó. De bátor benne Christian Bale is, mert meg sem próbálja elnyomni a fiatal, feltörekvő színésznőt, akiről reméljük sokat hallunk még, épp ellenkezőleg: hagyja Buckley-t teljes fényében ragyogni ebben a furcsa és vad cuccban, mert tudja, hogy ezúttal nem ő a főszereplő, hanem a menyasszony. Nem a menyasszonya, ha A MENYASSZONY.
Bár Gyllenhaal vizuálisan kétségkívül gyönyörű víziója telis-tele van kreatív ötletekkel, egy rendkívül hullámzó, kavargó és minden szempontból kicsapongó film a végeredmény, ami sokszor inkább tűnik egy lázálomnak, mint egy neves stúdió nagy költségvetésű munkájának. (De vajon tényleg akkora baj ez?) A sallangos feminista megoldások mellett néhány rosszabb vágás is felüti a fejét (ez már egyértelműen probléma), és majdnem biztos vagyok abban is, hogy kevés olyan ember akad ezen a világon, aki ennek a filmnek tényleg minden pillanatát élvezni tudja. Az is kérdés bennem, hogy vajon Maggie valóban így képzelte-e el a második filmjét, esetleg csak így sikerült. És őszintén mondva, az sem lepett meg különösebben, amikor az egyetlen pár rajtam kívül az üres moziteremben durván a film felénél úgy döntött, hogy kimennek. Viszont… és itt jön a lényeg, amiért ez a cikk megszületett.
Semmilyen szinten nem értékelni az újító szándékot és azt, hogy ez nem egy tucatgyártmány, hiba. Mert mondhatod azt, hogy neked ez a film nem jön be, de ellentmondást nem tűrve azt állítani, hogy úgy, ahogy van, ez egy pocsék alkotás, az korlátoltság. Mondhatod, hogy ez a film nem a te stílusod, de nem látni meg benne a formabontó megoldásokat, azt mutatja, hogy nem vagy képes megbirkózni egy olyan filmmel, ami nem azt adja, amit elvársz tőle (lásd a Joker 2. esete). És lehet, hogy A menyasszony! túl kaotikus, néha idegesítő és sokszor hangosan ordítja az arcodba az igazságot, de legalább van benne valami, ami sok, a kasszáknál jól tejelő tömegtermékből hiányzik: mer valamilyen lenni.
Borítókép forrása: Warner Bros.
