Lehetne akár Elisabeth Sparkle is a címlapon, hiszen róla szól ez a történet, de végül mégis a tökéletes Sue került cikkünk nyitóképére. Nem véletlenül. Coralie Fargeat Oscar-díjas lélektani drámája, A szer (The Substance) sötét, de intelligens módon boncolgatja a női testhez, öregedéshez és társadalmi elvárásokhoz való viszonyunkat – gyakran szó szerint is –, és miután szűk két hete a Max kínálatába is bekerült, némi fáziskéséssel ugyan, de ideje volt pótolni. Mivel azonban a történet részletes kivesézését már sokan megtették előttünk, a sztori kibontása helyett mi inkább a film pozitívumaira és negatívumaira koncentrálnánk, amellett persze, hogy a közérthetőség kedvéért az elején röviden és tömören tisztáznánk az alaphelyzetet – ez jön most két, na jó, három, meglehetősen hosszúra nyúlt mondatban.
Adott egy, a showbusiness szerint már kiöregedő, az utca embere szerint viszont bombázószínésznő, Elisabeth Sparkle (őt játssza Demi Moore), aki fültanúja lesz, hogy a csatorna – ahol jelenleg egy reggeli aerobic-műsorban szerepel – gátlástalan producere szerint ő már nem elég szép, feszes és fiatal, ezért itt az ideje őt leváltani egy hamvasabb, szexibb verzióra - ez a verzió pedig nem sokkal később meg is érkezik generációja egyik legszebb színésznője, a Margaret Qualley általalakított Sue személyében.
„Álmodtál már valaha önmagad egy jobb változatáról?” – halljuk a kérdést egy giccses szlogenekkel teletömött reklámvideóban, ami ahhoz a neonzöld „löttyhöz” járt, amit Elisabeth az orvosnál kapott, és amelynek eredményeképp egy bizarr osztódás közepette megszületik a főszereplő minden szempontból tökéletesebb új verziója, a fentebb már említett Sue.
Ennek a némiképp skizoid állapotnak az akadálytalan fenntartásához pedig alapvetően egyetlen szabályt kell betartania Elisabeth-nek és az ő hibátlan kiadásának: egy héten keresztül főhősnőknek a saját, eredeti testében kell kibírnia, majd utána jöhet a fiatalabb változat, Sue, akinek ugyancsak hét nap áll a rendelkezésére. Hiszek őt ketten ugyebár egyek – ezt pedig szintén nem árt észben tartani!
Pozitívumok – amiből akad pár
- A francia Coralie Fargeat nem finomkodik: szó szerint a pofánkba tolja a túlzó, szatirikus jeleneteket, amelyek olykor talán szájbarágósnak, túlzottan is direktnek tűnhetnek, de furcsamód még így is jól működnek.
- De nem csak itt érezhetünk némi kettősséget: miközben a film látványvilága szándékosan igyekszik a lehető legtávolabb kerülni az életszerűtől, a hétköznapi életből vett, a nők számára nagyon is ismerős jelenetek szúrhatnak szemet. Ilyen a tükörben magát szépnek, másik pillanatban pedig már csúnyának látó Elisabeth, ahogy szinte letépi az arcáról az előtti gondosan felvitt sminket – mi ez, ha nem a saját magunkhoz való ingadozó viszony tökéletes lenyomata?
- A szer tehát messze nem csak egy túlzó médiakritika a női test tárgyiasításáról a showbusinessben, vagy arról, hogy egy nő „értéke” a kor előrehaladtával hatványozottan csökken. Legalább annyira és bizonyos szempontból sokkal árnyaltabban szól a nők saját testükhöz való viszonyáról, arról az öngyűlöletről, ahogy talán csak egy nő képes utálni a saját testét – még akkor is, ha ez a test mások szemében nagyon is vonzó.
- És pont ez a lényeg: Elisabeth hiába gyönyörű, és hiába tenné össze a két kezét valószínűleg a nők 99 százaléka, ha úgy nézhetne ki, mint ő, belülről mégis azt érzi, hogy a szépségnek csak egyetlen, fiatal és hibátlan arca lehet, Sue.
(A kép forrása: MUBI)
- Ebből kifolyólag a történet egyik legerősebb pillanata, amikor Elisabeth úgy dönt, nem megy el a randira: miközben a kicsit több kollagénnel rendelkező verziójának poszterét pásztázza, és tulajdonképpen féltékeny lesz saját magára, arra jut, hogy az eredeti énje nem elég jó, nem érdemli meg a boldogságot. Ez az a pillanat, amikor Elisabeth végleg letesz arról, hogy elfogadja önmagát, és ez az a pont, ahonnan már nincs visszaút a történetben.
- Demi Moore alakítása kétségkívül Oscar-szobrot ért volna, ehelyett az Anora szép és feleannyi idős sztárja, Mikey Madison zsebelte be a díjat. Ironikus? Talán túlzottan is.
- De nemcsak Moore hozza jól a szerepét, a magát testileg-lelkileg a showbusinness oltárán feláldozó Sue, azaz Margaret Qualley is remek alakítást nyújt. A folyamatosan szerepet játszó, kacér arcon a történet előrehaladtával egyre gyakrabban villan fel a bizonytalanság, majd végül önti el a féktelen düh és a teljes kétségbeesés.
- Mindezt úgy, hogy Sue teste gyakorlatilag folyamatosan a male gaze céltáblája: a kamera nyíltan, szinte pornográf módon pásztázza Margaret Qualley testét, hosszasan és kényelmetlenül, pont úgy, ahogy a showbusiness is szemléli a női testet.
- A szer a felszínen elsőre talán kissé sallangosnak, közhelyesnek tűnhet, pedig jobban belegondolva nem is állhatna távolabb ezektől a jelzőktől. Fargeat rendezése amolyan igazi agytorna, bőven van rajta réteg, amit az arra hajlandó néző, ha kedve és ideje engedi, szépen le tud fejtegetni róla.
(A kép forrása: MUBI)
- Az öregedés démonizálása, a tökéletesség hajszolása, a média torzító hatása mellett Elisabeth és Sue viszonya értelmezhető például egyfajta toxikus anya-lánya kapcsolatként is. Amit Elizabeth nem tudott megtenni vagy már nem tehet meg, azt Sue teszi meg helyette, miközben ott a versengés és a rivalizálás is kettejük között, a film vége felé pedig az anyai bűntudat is megjelenik – Elisabeth a sok rossz ellenére sem képes megölni Sue-t. De drogfilmként is működik A szer, már maga a cím is utal erre, a hét napos ciklus be nem tartása pedig jól reflektál a függőségre és a sokszor elkerülhetetlen visszaesésre.
- Ez a film vizuálisan is egy élmény (Stanley Kubrick és David Lynch is inspirálta a rendezőt), a téma kibontásához pedig meglepően jól illik egy ennyire szélsőséges műfaj, mint a testhorror. Ennek nyomán pedig akad jó pár olyan jelenet is benne, amitől a néző kényelmetlenül feszeng majd a székében, ahogy a nők is gyakran a saját testükben.
- A film végi teljes elborulás pedig egy olyan, icipicit sötét humorú, mégis kőkemény lezárása ennek a groteszk tündérmesének, ami kétségkívül jó hosszú időre belevésődik az ember fejébe – ahogy az is, amikor a rászáradt Elisabeth-pacát másnap egy takarítógép felmossa.
- Ezen a ponton pedig Pierre-Olivier Persin maszkmester előtt is magasra emeljük a kalapunkat.
(A kép forrása: MUBI)
Negatívumok – amiből nincs túl sok
- Bár a film alapvetően szépen építkezik, az első fél óra kissé lassan, vontatottan indul be.
- Logikailag hézagos az Elisabeth-Sue felállás abból a szempontból, hogy a két én osztozik-e egy tudaton – és ha igen, pontosan hogyan.
- Sajnos könnyű csak a felszínén látni ezt a történetet, ami lehet nemcsak a néző, de bizonyos szempontból a produkció hibája is.
Utolsó gondolatok
A szer tipikusan az a film, aminek kell egy kis idő a megemésztéséhez, és minél inkább telik az idő és minél többet agyalunk rajta, annál jobb és jobb lesz – amellett, hogy már közvetlenül a nézésekor is kapunk egy jó nagy gyomrost tőle. Kicsit olyan, mintha egy feminista Birdmant néznénk, abból a szempontból legalábbis, hogy mindkét alkotás erősen foglalkozik a főszereplő önképével, kritizálja a showbusinesst és azok szereplőit, Elisabeth és Sue kapcsolatán keresztül azonban nemcsak egy „simán” emberi, hanem egy erőteljes női narratívát is kapunk. Illetve még valamit: hogy az emberi test hogyan értékelődött le szinte áruvá a szemünkben – és ez milyen mélyen befolyásolja azt, ahogyan saját magunkra is tekintünk.
Borítókép forrása: MUBI
