Klausztrofóbiás vagyok, viszont imádom a tengert. A Bálnahullás pedig egyszerre mindkettő. Tenger. Klausztrofóbia. Tenger. Klausztrofóbia. Tenger. Klausztrofóbia. A mérleg nyelvét végül az billentette át nálam, hogy olvastam Daniel Kraus regényét, ami alapján ez a film is készült, és amit nektek is nagyon ajánlok, mert elég jól össze lett rakva - mekkora szerencse, hogy az Agave Könyvek jóvoltából magyarul is olvasható, ráadásul már filmes borítóval is behúzható. Kraus könyvei egyébként nem ismeretlenek Hollywood számára, A víz érintéséből például (igen, egy újabb vizes téma) Guillermo del Toro készített egy négyszeres Oscar-díjas adaptációt, sőt a mexikói rendező valójában magának a regénynek a megírásában is részt vett. Na de vissza a Bálnahulláshoz.
Szegény Austin Abramsnek nem éppen nyugodt az idei ősz: szeptemberben még zombik kergették a Resident Evil-filmben, októberben pedig lenyeli őt egy bálna. Mielőtt azonban eljutunk a tengeri emlős összetett gyomrába, megtudjuk, hogy Abrams karaktere egy éve vesztette el az édesapját, aki inkább az óceánba vetette magát, mintsem megvárja, hogy teljesen leépüljön a mezotelióma következtében. Megtudjuk azt is, hogy Jaynek meglehetősen bonyolult kapcsolata volt vele, és hogy hiába kérlelte őt család, nem jött haza meglátogatni még akkor sem, amikor már haldoklott. Hogy mardossa őt a bűntudat, amiért ezt tette, és ezért egy merész, már-már öngyilkos küldetésre vállalkozik: lemerül a Csendes-óceánba, hogy megkeresse apja maradványait.
Bár nincs bizonyíték arra, hogy egy ámbráscet valaha is lenyelt volna egy búvárt, Kraus becsületére legyen mondva, hogy annak idején úgy írta meg a regényt, hogy akár igaz is lehetne. Hónapokon át konzultált tengerbiológusokkal, bálnakutatókkal és hivatásos búvárokkal, vagyis nem egy teljesen légből kapott hülyeséget kapunk, hanem egy olyan sztorit, ami anatómiailag és technikailag is igyekezett a lehető legpontosabb maradni.
Minderről pedig azért jó tudni, mert hamarosan elérkezünk ahhoz a ponthoz, ami egyértelműen a film legnagyobb hívószava: főhősünket lenyeli egy bálna. Először egyébként egy óriás tintahallal gyűlik meg a baja, akit éppen egy nagy ámbráscet üldöz, a hajszának pedig az lesz a vége, hogy végül mindketten, a tintahal és Jay is a bálna gyomrában kötnek ki. Hogy anatómiailag egészen pontosak legyünk, először az előgyomorba kerülnek, amelynek lényegében az a feladata, hogy megőrölje a táplálékot, mivel a cet rágás nélkül nyeli le a zsákmányt. Ezen kívül még két fő gyomra van a bálnának (tágabb értelmezések szerint még három), Jaynek pedig a túléléshez nemcsak a lelki erejére lesz szükség, de arra is, amit az apjától tanult. Pedig ambivalens módon éppen ettől az örökségétől próbált szabadulni.
Ami működik:
- Jay és az apja kapcsolata nagyon emberi, és bár a kivitelezés sokszor átcsap hollywoodiba (erről majd egy kicsit később), alapvetően azért ott van a lényeg: egy apa és fiú, akik szeretik egymást, mégsem tudnak mit kezdeni ezzel a szeretettel.
- Austin Abrams a film nagy részében zsigerek között kínlódik, amikor pedig nem, akkor az apjával való rendezetlen kapcsolatán próbál túllenni. És Abrams mindkettőben kifejezetten jó - még akkor is, ha a játéka több ponton is a Resident Evilben látottakat idézi.
- Tegyük hozzá azt is, hogy a színésznek nagyrészt búvármaszk és légzőkészülék mögül kellett átadnia a fájdalmat és a pánikot, és még így is egészen jól sikerült neki.
- Josh Brolin mint mindig, most is karizmatikus, Austin Abramsszel pedig kifejezetten jó a kémiájuk: elhiszed nekik, hogy egy apa és fiú nagyon elcseszett kapcsolatát látod.
- A vízimádók bizonyára értékelni fogják, hogy a tenger végre nem egy romantikus háttérdíszlet, hanem tényleg egy olyan hatalmas, közömbös és kiszámíthatatlan közeg, amelyben az ember egészen jelentéktelennek érezheti magát. Ahogy a valóságban is.
- A bálna belsejét nemcsak képekkel rakták elénk, de hangokkal is, amelyek már-már fizikailag is érzékeltetik a nyirkos, szűk és fenyegető közeget. Ilyen hangdesign mellett pedig egész egyszerűen vétek lenne ezt a filmet csupán a laptop mini hangszóróin keresztül hallani.
Ami nem működik:
- A Bálnahullásnak nincs sok hibája, ezért nem fogok hosszan panaszkodni, egy dolgot viszont nehéz neki megbocsátani. Daniel Kraus regénye érzelmes, de nem szentimentális. Hat, de nem görcsöl azon, hogy hatni tudjon. Bár az adaptáció időnként szintén képes ugyanerre, a másik pillanatban már megcsap minket az izzadságszag, és ez bizony baj, mert a Bálnahullásnak (mármint a regénynek) eszébe sem jutott erőlködni, mégis érzelmileg végig hiteles tudott maradni.
Végítélet:
Ha azt mondja a 20th Century Fox, hogy ez a film a gyászról és egy apa-fiú kapcsolat fájdalmas örökségéről szól, akkor valószínűleg a kutyát sem érdekelte volna, ehelyett a stúdió inkább arra hegyezte ki a dolgot, hogy főhősünket lenyeli egy ámbráscet, és erre persze mindenki felkapta a fejét. A Bálnahullást nagyon könnyű eladni egy abszurd túlélőthrillerként, és ezzel még csak át sem verik a nézőket, mivel tényleg erről van szó: a főszereplő lecsúszik egy nagy ámbráscet torkán. Brian Duffield rendezése pedig könnyűszerrel lehozza ezt a lehengerlően látványos tengeri túlélőthrillert, ami úgy beszippant, hogy konkrétan ott érezzük magunkat a bálna gyomrában, a hatalmas izmok között, amelyek megpróbálnak minket péppé préselni, és a gyomorsavban, ami szép lassan leolvasztja a húst a csontjainkról. De érzelmileg is tud hatni?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Talán nem annyira, mint a könyv és nem is olyan finom eszközökkel, de azért érzi az ember mögötte a lényeget. És ha nem próbálkozott volna ennyire direkten, talán még kiváló film is lehetett volna - így azonban csak jó maradt.
