A Remothered: Tormented Fathers legalább két évig ott figyelt a többi játék között a digitális polcomon, várva az alkalmat, hogy egy újabb esélyt adjak neki. Mert első ismerkedésünk bizony nem volt zökkenőmentes. Nem a történetet, nem a látványt, de még csak nem is a szinkront kifogásoltam, hanem a sokak által vitatott játékmenetet. Alapvetően szeretem az olyan videójátékokat, ahol bármiféle fegyver nélkül kell menekülnünk a ránk leselkedő borzalmak elől, de a Remothered ezt a koncepciót sok olyan tulajdonsággal nehezítette, amik miatt a beleélés számomra jóval nehezebben ment. Aztán elkezdtem teszteket, véleményeket olvasgatni, és rá kellett jönnöm, hogy bármennyire is tetszetős az alaptéma, sajnos a játék nincs eléggé kidolgozva. Több helyen a béna mozgásanimációkat és a gyenge arcmimikát kifogásolták (meg a játék hosszát, de ezt majd kifejtem, hogy miért nem állja meg a helyét), viszont a Remothered az erősen közepes értékelései ellenére is folyamatosan csábított, húzott magához, hogy csak ideje lenne már a végére érnem. Rászántam magam, és az kell, hogy mondjam: egyáltalán nem bántam meg!

Az 1970-es években járunk. Főszereplőnk, egy bizonyos Rosemary Reed, aki éppen megérkezik a nyugalmazott közjegyző, Dr. Richard Felton hatalmas házához. Az öreg egy különleges betegségben szenved, ami miatt a nap 24 órájában ápolásra szorul – legalábbis elsőre úgy tűnik. Hamarosan megismerhetjük ápolóját, Glóriát is, aki készségesen körbevezet bennünket a házban. A Feltonnal készült interjúnk nem teljesen úgy sül el, ahogy azt vártuk, ezért idejekorán távoznunk kell a birtokról. Csakhogy Rosemary nem adja fel ilyen könnyen! Az éjszaka leple alatt visszaoson a házba, és itt veszi kezdetét az igazi rémálom.

Bújócska életre-halálra

Hamar kiderül, hogy Dr. Felton egy pszichopata. Az egyik szobában megtaláljuk felesége oszlásnak indult holttestét, és ettől a pillanattól fogva osonnunk és rejtőzködnünk kell, hogy az öreg ránk ne találjon, mert feltett szándéka, hogy megsimogassa buksinkat egy kiélezett sarlóval. A történet a játék egyik legnagyobb erőssége: a házban mászkálva, szobáról szobára találhatunk valamiféle érdekes dokumentumot (levelet, fotót stb.), amik mind-mind a sztori teljesebb megismerésében lehetnek segítségünkre. Kinyomozzuk, hogy miféle rejtélyes összeesküvés zajlott Felton lányának, Celeste-nek az eltűnése mögött, illetve, hogy mi köze mindehhez a közeli kolostor vörösbe öltözött apácáinak fanatikus kultuszának.

Rosemary egy oknyomozó riporter, nem egy ex-kommandós. Hirtelen patthelyzetben találja magát – naná, hogy a földszinti ajtó nem nyílik! – és ezért minden tudását latba kell vetnie, hogy túlélje az éjszakát. A játékmenet erősen a lopakodásra épít, de ha kedvünk úgy tartja, akár szaladgálhatunk is, ezt viszont hamarabb meghallják az ellenfelek. Igen, ellenfelek, merthogy a játék első negyedét leszámítva mások is az életünkre törnek a pucér hátsóval koslató, és magában beszélő vénség mellett. Fő feladatunk természetesen kijutni a kúriából, amihez több feladványt is meg kell oldanunk. Az összes abszolút logikus (pl. a kádban lévő víz leengedéséhez pumpa kell, a polc tetején lévő kulcshoz létra stb.), viszont azt már nem árulja el a játék, hogy egyes fontos tárgyakat hol találhatunk meg. Ez egyrészt egy kicsit nehezebbé teszi a végigjátszást (hiszen lehet, hogy az alagsori résznél lévő megoldás kulcsát a legfelső emeleten kell keresnünk), másrészt kitolja a játékidőt. Utóbbit sokan kifogásolták, hogy 2-3 óra alatt lazán letudható a Remothered, azonban, mivel a játék eseményei egyetlen éjszakai alatt játszódnak, ez az időintervallum szerintem teljesen reális. Menteni csak tükröknél tudunk (enyhe Evil Within-áthallás), ahogy gyógyulni is csak így lehet. Életerőnk nincs, a főszereplő ruháján lévő vérfoltokból, ziháló légzéséből és egyre botladozóbbá váló járásából következtethetünk arra, hogy ideje lenne felkeresni kezelőorvosunkat, gyógyszerészünket.

Egy hosszú éjszaka

Tudunk osonni, futni, illetve guggolva közlekedni, és pont utóbbi a legcsendesebb, egyben a leglassabb is. Az egyetlen probléma, hogy a mozgásanimációk meglehetősen lassan triggerelődnek, és sokszor amiatt kaptam még extrába egy strici-maflást, mert szerencsétlen Rosemary nem volt hajlandó nekiiramodni a futásnak. Egyébként akkor sincs minden veszve, ha elkapnak bennünket, mert ha épp van nálunk egy önvédelmi fegyver (ami a legtöbb esetben kés), azzal egy jól irányzott mozdulattal kiszabadulhatunk a fogságból, és mivel az ellenfél néhány másodpercig stunnolva marad, van időnk elfutni és elrejtőzni, mondjuk egy szekrényben, vagy kanapé alatt. Ha épp lapulunk valahol és az ellenfél odaér, akkor egy minijátékon belül kell visszatartanunk a lélegzetünket, hogy nehogy felfedezzenek. Az igazi feszültséget az garantálja, hogy sosem tudhatjuk biztosan, merre járnak a nyomunkban loholó őrültek. A fülhallgató sokat segít, hiszen így mind a lépéseiket, mind motyogásukat hallhatjuk, csak kb. 3x jobban meg fogunk ijedni, mikor az egyik sarkon óvatosan befordulva pont szembetalálkozunk velük.

Horrorból jelesre vizsgázik a Remothered. Egyetlen helyszínen, a Felton-házban járunk végig, de ezt sikerült annyira részletesen, már-már valósághűen berendezni, hogy bőven akad benne látnivaló. A nyomasztó légkör végig fenn van tartva, amit csak tetéz néhány jumpscare, és egy annyira beteg, brutális, fordulatos családi történet, hogy tényleg le a kalappal az író/rendező, Chris Darril előtt! Ráadásul a Remothered egyértelműen filmes alapokból táplálkozik: a kamerabeállítások, a rendezés, a fényképezés mind-mind a legjobb pszicho-thrillereket idézik, Rosemary kiköpött Clarice A bárányok hallgatnakból, itt-ott pedig még a Clock Tower játéksorozatra is találunk utalásokat. Bugokkal én személy szerint nem találkoztam, bár olvastam, hogy volt olyan, akinél az öreg emeleteket teleportált lejjebb – ez nálam szerencsére kimaradt. Egyedül a nehézkes mozgást, és az eldobható, zajkeltő tárgyak totál hasznavehetetlenségét tudnám kiemelni, mint negatívumok. Figyelembe kell venni, hogy egy egészen kicsi indie fejlesztőcsapat hozta tető alá a játékot, ami egyébként egy trilógia első darabja (a második felvonásról ITT írtam). És bár tény, hogy lett volna még rajta mit csiszolni (a végső bossfight speciel egészen frusztráló), én teljesen korrektnek és élvezhetőnek tartom a végeredményt. Esős novemberi éjszakákra pont ideális.