Damian McCarthy számomra az egyik legfontosabb filmrendező manapság, hiszen a Caveat olyan zsigeri horror-élményt adott annak idején, hogy ahhoz foghatót már tényleg régen láttam. Aki megnézte a filmet, az sejtheti, hogy mire gondolok, viszont meglepő módon az Oddity (Valami különös) úgy jelentette a következő mérföldkövet McCarthy karrierjében, hogy sikerült megőriznie a vérfagyasztó és felettébb nyomasztó atmoszférát. A Hokum azon ritka kortárs horrorok közé tartozik, amelyek nem a folyamatos sokkolásra vagy a túlzott brutalitásra építenek, hanem a nyomasztó hangulat, a fokozatos feszültségépítés és a folklór elemeinek ügyes felhasználása révén próbálnak hatni a nézőre. Külföldön már rengeteg pozitív kritikát bezsebelt a film, egyesek odáig merészkedtek, hogy 2026 legjobb horrorjának kiáltották ki, viszont mivel VOD-ra még csak most jött ki, én egy kicsit megkéstem a végignézésével. Egyik nap este viszont pótoltam, és azon kaptam magam, hogy nagyjából a film felénél eluralkodik rajtam valamiféle baljós félelemérzet. A Hokum elkezdett bekúszni a bőröm alá, és olyan atmoszférát teremtett, amihez hasonlót csak a rendező két korábbi filmje, a Caveat és az Oddity tudott elérni – konkrétan parázni kezdtem a filmen. Nálam ez igen nagy szó, mert aki olvasott eddig tőlem bármiféle horrorfilmes kritikát itt (vagy máshol), az jól tudhatja, hogy ezer éve imádom a horror műfaját és nagy kanállal fogyasztom ezeket a filmeket. A Hokum viszont valahogy mégis el tudta érni azt, hogy felmenjen a pulzusom a film közben.
A történet középpontjában Ohm Bauman (Adam Scott – Különválás) áll, egy kiégett és megkeseredett, emellett pedig meglehetősen mogorva író, aki szülei hamvainak szétszórása miatt érkezik egy eldugott ír szállodába, ahol hamarosan természetfeletti események és egy évszázados legenda kezdenek összefonódni a saját múltjával. A film első pillanattól kezdve komor, melankolikus hangulatot teremt, amely inkább a klasszikus kísértethistóriák hagyományait idézi meg, mintsem a modern horrorok harsány, démonokkal ijesztgető eszköztárát. A Hokum már-már folk-horror elemekkel riogat: egy boszorkánnyal, aki állítólag a szálloda lezárt részén kísért, illetve rendkívül furcsa történésekkel, amiket elég nehéz letudni annyival, hogy biztosan csak a huzat csapkodja az ablakokat. McCarthy rendezése ismét csak a film legnagyobb erőssége. Az ír alkotó korábbi munkái után ismét bizonyítja, hogy kiváló érzéke van a csend és a bizonytalanság felhasználásához. A szálloda klausztrofób belső terei, a ködös ír táj, valamint a visszafogott, de rendkívül hatásos hangdizájn olyan állandó nyugtalanságot teremtenek, amely végigkíséri a teljes játékidőt. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy Ohm ellátogat a szálloda lezárt részére. Az évek óta használaton kívüli, poros lakosztály már önmagában roppant nyugtalanító – itt nem szívesen töltene el az ember nemhogy egy napot, de 10 percet sem. Aztán kiderül, hogy miért nem megy be oda senki.
A rendező nem sieti el a cselekmény alakulását, hanem inkább lassan adagolja az információkat, így a néző fokozatosan merül el a természetfeletti rejtélyben. Ez a lassú építkezés egyesek számára türelmet igényelhet, ugyanakkor éppen ettől válik a film különösen nyugtalanítóvá. Szép lassan csúszunk bele a rettegés közepébe, és noha eleinte Ohm is egy abszolút szkeptikus, a szellemekre csak legyintő alak, később már teljességgel elhiszi, hogy valami tényleg lehet a The Bilberry Woods Hotel dohos falai között. Főszereplőként Adam Scott meglepően erős alakítást nyújt. A színész ezúttal távol kerül megszokott komikus szerepeitől, és egy kifejezetten ellenszenves, önmagával és a világgal is elégedetlen férfit formál meg. Ohm figurája nem egy könnyen kedvelhető karakter, de éppen ez ad neki mélységet. A gyász, a bűntudat és a múlt feldolgozatlan traumái folyamatosan jelen vannak a történetben, így a természetfeletti rétegek mellett egy személyes dráma is kibontakozik. Engem egy picit Stephen Kingre emlékeztetett, mármint a horror mesterének azon korszakára, amikor még keményen ivott és számtalan középszerű könyvet adott ki a kezei közül. Ohm szintén iszik, mellette pedig totális megvetéssel tekint a körülötte lévő világra és úgy igazán csak az írás köti le. Nem egy sablonos „pozitív” karakter, de szerintem épp emiatt válik különlegessé.
Nagyon érdekes, hogy a Hokum kvázi teljesen mellőzi a CGI-t. Helyette inkább a sötét folyosók, a félhomályban megbúvó alakok és a gondosan megkomponált képek segítségével idézi elő a rettegést. Több jelenet valóban rémálomszerű hangulatot teremt, és a horrorrajongók számára emlékezetes képsorokat kínál. A folklórból merítő boszorkány-legenda, valamint a különös mellékszereplők tovább gazdagítják ezt a nyugtalanító világot, ugyanakkor nem szabad megfeledkezni a helyszínről sem: a The Bilberry Woods Hotel tökéletes lenne bármilyen kísértetházas horrorhoz. Ugyanakkor a Hokum nem hibátlan alkotás. Számomra a Caveat és az Oddity is tartogatott egy-egy olyan ijesztgetést, amit nem láttam jönni és rendesen megugrottam tőlük. A Hokum ezzel szemben már sokkal közelebb áll a tucat-horrorok jumpscare ijesztgetéseihez, amit egy kissé sajnálok, hiszen ennek a rendezőnek nem szabadna ennyire aláadnia a színvonalat. A film ijesztő, ez tény, csakhogy a borzongást többször olcsó bazári eszközökkel éri el – például mikor a kamera hirtelen elfordul az egyik irányba, és ott egy különös alak a sötétben. Ez nekem ilyen gagyizós Démonok között hatást keltett, holott pont a rendező első filmje, a Caveat volt az, ahol a víz levert az egyik legijesztőbb (pincés) jelenetnél.
Mindezek ellenére azt osztom, hogy a Hokum a 2026-os év egyik legerősebb horrorfilmje lett. Nem forradalmasítja a műfajt, de rendkívül magabiztosan használja annak eszköztárát, miközben az ír folklór sajátos ízével és a gyász témájának személyes feldolgozásával emelkedik ki a mezőnyből. A film azok számára lehet igazán emlékezetes élmény, akik kedvelik a lassan kibontakozó, atmoszférára építő, gótikus hangulatú rémtörténeteket. Bár akadnak gyengeségei, Damian McCarthy ismét bizonyítja, hogy a modern horror egyik legérdekesebb alkotója, a Hokum pedig egy olyan film, amelynek legerősebb pillanatai még jóval a stáblista után is ott maradnak a néző emlékezetében.
Borítókép forrása: ScreenRant
