Na de ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük azzal, hogy rögtön az elején generálhattunk magunknak egy teljesen egyedi karaktert: a sapkától a gatyán át a tetkóig mindent megváltoztathattunk, készíthettünk saját fegyvert, és még azt is eldönthettük, hogy milyen képességekkel vágjunk bele a küzdelembe. Mikor ez megvolt, akkor botok hordái ellen indultunk az öt újságíró kollégával, és bizony egyáltalán nem volt könnyű dolgunk: először be kellett jutnunk az ellenfél területére, ott megvédeni egy robotot, ajtókat berobbantani, felkutatni a csomagot, és kimenekíteni onnan. Ami személy szerint nekem nagyon bejött, hogy választhattunk, milyen alfeladatot akarunk teljesíteni, és ha esetleg valami olyan dolog került az utunkba, amit az adott kasztunkkal (mert az is van...) nem tudtunk végrehajtani, akkor nem kellett várnunk a halálunkig, hogy váltsunk, csak keresni kellett egy terminált, cserélni, és máris mehettünk bombát hatástalanítani (engineer), társakat éleszteni (medic), vagy éppen ajtót robbantani (soldier). Minden a csapatmunkán, az összehangolt támadáson múlt, mindez elképesztően jól megtervezett környezetben, olyan jópofa újdonságokkal, mint például a ruganyosság, minek köszönhetően a nagyobb torlaszok sem jelentettek akadályt, könnyedén ugrálhattunk át rajtuk, ezzel is dinamikusabbá, élvezetesebbé, változatosabbá téve a harcot.
Látvány szempontjából a New Vegas alig-alig fejlődött a harmadik részhez képest, de a hatalmas kietlen vidékek, a romok, a távolban felsejlő autópálya-maradványok és települések még mindig lélegzetelállítóak, és az ember bizony érzi, hogy csak egy kis pont a hatalmas történetben, a messzibe révedve szinte érezzük, mennyi mindenen kell túlverekednünk magunkat, hogy az előttünk álló történet végére érhessünk. Őszintén szólva egy óra egy Fallout-szerű játékban szinte semmi, én gyakorlatilag a kisvárosból sem jutottam ki ennyi idő alatt, de a világ azonnal beszippantott, átjött a hangulat, és alig várom, hogy októberben már a kezemben foghassam a végső változatot.
