Eljött a világvége, de Jacob Elordi legalább jól néz ki – Kutya csillagkép kritika

A posztapokaliptikus történetekben általában egy nukleáris katasztrófa, egy becsapódó meteor, a klímaváltozás, a gépek lázadása, a zombik vagy esetleg valamilyen járvány hozza el a világvégét, Ridley Scott pedig utóbbi mellett tette le a voksát. Az USA-ban járunk, legalábbis ami még megmaradt belőle, miután egy halálos vírus végzett az emberiség túlnyomó részével, Amerika pedig szinte egy teljesen kihalt, csendes tájjá változott. Persze csak szinte, mivel túlélők azért akadnak, főszereplőnk közelében például mennoniták élnek, akik a légynek sem ártanak, ám nem minden túlélő közösség ennyire jámbor. Ami főhősünket, Higet illeti (őt játssza Jacob Elordi), ő természetesen a jófiúk táborát erősít, és egy elhagyatott coloradói repülőtéren húzza meg magát hűséges kutyájával, a Jasper nevű malinois-val (a legtöbb jelenetben a Raksha nevű kutyaszínész), valamint Bangleyvel, egy fegyvermániás ex-tengerészgyalogossal (Josh Brolin).

 A két férfi egyébként minden nap nagyjából ugyanazért küzd: legyen elegendő élelem, lőszer és benzin a holttestek felgyújtásához, és lehetőleg ne találjanak rájuk mások. Csakhogy Hig számára ez nem elegendő. 

Ő ugyanis nem olyan, mint Bangley, nem leli élvezetét a folyamatos harcban és küzdelemben, és miközben visszajár elhunyt feleségével közös otthonukba, folyamatosan ott motoszkál benne a kérdés, hogy vajon van-e még értelme küzdeni, ha közben már elveszítette azokat, akikért érdemes volt életben maradnia? Közben azért időről időre tesz egy kört ütött-kopott Cessnájával is, hogy a környéket kémlelje, egy napon pedig egy különös rádiójelet fog, ami arra utalhat, hogy talán nincsenek egyedül. Amikor pedig Jasper, az egyetlen megmaradt kapocs a régi életéhez is meghal, Higben megszületik a döntés: bár Bangley természetesen hallani sem akar róla, de a jel forrása után ered.

Ami jó: 

• A Kutya csillagkép egy szokatlanul emberi Ridley Scott-film, jóval csendesebb és melankolikusabb, mint amit a rendező nevétől vagy a film előzeteseitől várnánk, és ez már önmagában is üdítően hat, még akkor is, ha Scott messze nem egy hibátlan alkotást tett le az asztalra. 
• Látvány terén viszont tényleg nehéz belekötni ebbe a filmbe. Ridley Scott és az operatőr Erik Messerschmidt olyan posztapokaliptikus Amerikát hozott össze, ami egyszerre nyomasztó és gyönyörű a hatalmas, kihalt tájaival, a természet által lassan visszahódított épületeivel és a csillagos egeivel. A Kutya csillagkép képei egyébként sokszor inkább melankolikusak, mint sivárak, és nem a műfaj szokásos szürkésbarna színpalettájával próbálja megteremteni a világ végét. 
• A zene kapcsán szintén van mit dicsérni, remek aláfestőként szolgál ehhez a reménytelen(?) posztapokaliptikus westernhez. 
• A rendező egyébként Peter Heller magyarul is olvasható regényét adaptálta, az üzenete pedig helyenként elég erősen átjön: a Kutya csillagkép még a világvége közepette sem a puszta túlélést tekinti végcélnak, hanem azt a valamit keresi, ami miatt valóban van is értelme az életnek. 
• Amikor Elordi főhőse immáron kibővült csapatával, Margaret Qualley Cimájával és Guy Pearce Papusával eljut a rádiójel forrásáig, egy bizarr, szektaszerű közösségnél lyukadnak ki, és ez a rész hiába teljes mértékben stílusidegen a korábban látott világtól (kicsit mintha Az éhezők viadalába csöppentünk volna), olyan feszültre sikeredett, hogy kifejezetten jót tett a lassan csordogáló cselekménynek. Nagy kár, hogy olyan nagyon kidolgozatlan maradt ez a rész.

Ami nem jó:

• Jacob Elordi nem a legszerencsésebb választás volt erre a szerepre, és nem, nem azért, mert színészileg ne lenne rendben, hanem mert túl jól néz ki ehhez a történethez. Ez némiképp furcsa kritikának hangozhat, pedig valójában tényleg ez a helyzet: egész egyszerűen nem hihető, ahogy ez a több mint 190 centiméter magas, modellarcú férfi próbál beleolvadni a lepusztult környezetbe. És nem elég, hogy Elordi nem igazán passzol ebbe a világba, de mégis mennyi esély van arra, hogy miközben az emberiség jó része kipusztult, majd pont egy Jacob Elordi kinézetű férfi és egy Margaret Qualley külsejű nő találjon egymásra? Na ugye! 
• Bár Josh Brolin 2025 elején azt ígérte, hogy abbahagyja a színészkedést, ha Denis Villeneuve-öt már megint nem jelölik Oscarra a Dűne-filmért, azért csak leforgatta a Kutya csillagképet. Brolin természetesen most is hozza a tőle megszokott karizmát, ám az általa alakított Bangley elég tipikus figura: előbb lő, aztán kérdez, ebben a műfajban pedig láttunk már jó néhány hasonló arcot.
• A film kifejezetten ráérősen építkezik, ez a tempó pedig erősen megoszthatja a nézőket, ahogy a vége is eléggé félkész lett: könnyen olyan érzésünk támadhat, mintha fogták volna, és egy ollóval lenyisszantották volna a film nagyjából utolsó félóráját. 
• A tónus kaotikus és nem mindig a jó értelemben: míg a szektás rész eltérő volt ugyan, de mégis jól passzolt az összképbe, addig Josh Brolin éjjellátós-verekedős jelenete valahogy kínosan erőlködősnek érződött. És sajnos a klisékkel sem bántak szűkmarkúan. 

Végítélet 

Nehéz lenne egyértelműen megmondani, hogy Ridley Scott mégis mi végre akarta összehozni ezt a filmet, és bár a válasz talán az lenne, hogy szeretett volna egy szemlélődőbb, merengőbb darabot összehozni, ám ez a film nem igazán találja saját magát. Scott igyekezett keverni a stílusokat, kombinálni a feszült vagy éppen bizarr részeket a melankolikusabb, érzelmesebb jelenetekkel, de az illeszkedés nem mindig jött össze, mintha maga a rendező sem tudta volna, hogy mit miért csinál éppen - Jacob Elordi és Margaret Qualley pedig, mondjuk ki, egyszerűen túl dögösek voltak ehhez a lepusztult világhoz. Bár a Kutya csillagkép persze egyáltalán nem egy nézhetetlen film, még azóta is azon gondolkodom, hogy Scott vajon szándékosan pakolta-e ennyi amatőr hibát ebbe a 110 millió dollárból készült posztapokaliptikus westernbe, vagy egyszerűen csak nem sikerült kordában tartania az egészet. Őszintén szólva nem tudom, melyik magyarázat lenne a jobb. 

Pontszám: 6,5/10