Rendkívül népszerű sorozattá nőtte ki magát a Szörnyeteg (Monster) a Netflixen, ennek pedig nagyon egyszerű az oka: az emberek imádják a szenvedést, a vért és a borzalmakat – persze csak akkor, ha nem velük történik. A true-crime dokumentumfilmek és sorozatok a Netflix legnépszerűbb műsorai közé tartoznak, hazánkban és külföldön egyaránt. Jeffrey Dahmer, a Menendez-testvérek és Ed Gein után ezúttal még távolabb utazunk a múltba, egyenesen az 1800-as évek végére. Vér, elfojtott indulatok, tiltott vágyak és egy máig megoldatlan gyilkosság. Ryan Murphy és Ian Brennan Netflix-antológiájának legfrissebb évada az amerikai kriminalisztika egyik leghírhedtebb ügyét dolgozza fel, miközben a történelmi rejtélyből a női elnyomás, az erőszak és a társadalmi képmutatás groteszk látleletét igyekszik megalkotni. A végeredmény azonban legalább annyira provokatív, mint amennyire megosztó – éppen ezért most elmesélem, hogy nekem, mint nagy true-crime fannak hogy tetszett az idei szezon.
A Szörnyeteg: A Lizzie Borden-sztori a Netflix bűnügyi antológiájának negyedik évada, amely az 1892-es, az Egyesült Államok egyik legismertebb kettős gyilkosságaként számon tartott Borden-ügyet helyezi a középpontba. A történet főszereplője Lizzie Borden, akit azzal vádoltak meg, hogy baltával végzett apjával, Andrew-val és mostohaanyjával, Abbyvel. A nő végül felmentést kapott, a gyilkosságok körül kialakult rejtély azonban több mint egy évszázaddal később is foglalkoztatja a közvéleményt. Az alkotók ezt a bizonytalanságot használják ki arra, hogy a dokumentálható tényeket nem kevés fikcióval, társadalmi kérdésekkel és szélsőségesen stilizált jelenetekkel vegyítsék. Az idei évad 2026. szeptember 17-én debütált a Netflixen, méghozzá ezúttal is nyolc epizóddal. Szerintem a Borden-ügy önmagában is olyan alapanyag, amely szinte kínálja magát a képernyős feldolgozásra. Egy jómódú, de érzelmileg rideg család, egy zárt háztartás, két brutális gyilkosság, egy női vádlott és egy olyan bírósági eljárás, amelynek végén a közvélemény számára is nyitva marad a legfontosabb kérdés: vajon valóban Lizzie volt a tettes? A történelmi rejtélyben ott rejlik a klasszikus bűnügyi drámák minden fontos eleme, a sorozat azonban nem elégszik meg azzal, hogy végigvezesse a nézőt a nyomozás és a tárgyalás állomásain. Ehelyett megpróbálja feltárni azt a lelki és társadalmi közeget, amelyben egy ilyen tragédia megszülethetett – méghozzá groteszkbe hajló jelenetekkel.
A történetmesélés egyik legfontosabb döntése, hogy a sorozat már a nyitányban megmutatja a gyilkosságokat, majd visszaugrik az időben, hogy feltérképezze az odáig vezető utat. Ez a szerkezet önmagában nem különösebben újszerű, de jól illeszkedik a Borden-ház fojtogató atmoszférájához. A néző már tudja, milyen végkifejlet felé haladunk (pláne, ha ismeri az eredeti ügyet), így a hangsúly fokozatosan a szereplők közötti feszültségekre, a kimondatlan sérelmekre és a mindennapokba beivódott kegyetlenségre kerül. A kérdés hirtelen már nem is az, hogy ki ölte meg Andrew-t és Abbyt, hanem az is, hogy miként válhatott a családi otthon a biztonság helyett a rettegés színterévé. Ez a megközelítés azonban hamar megmutatja a sorozat egyik legnagyobb problémáját is. Ahelyett, hogy a történelmi bizonytalanságot következetesen a feszültség forrásaként használná, az alkotók számos olyan eseményt és kapcsolatot építenek be, amelyekre nincs megbízható történelmi bizonyíték. A fikció önmagában természetesen nem bűn, különösen egy olyan ügy feldolgozásakor, amelynek számos részlete máig vitatott. A gond inkább az, hogy a sorozat olykor annyira határozottan jelöli ki a szereplők motivációit, hogy közben éppen azt a bizonytalanságot gyengíti, amely a Borden-történet egyik legizgalmasabb sajátossága – ezzel pedig kiöli a misztikumot.
A sorozat legfontosabb és egyben legellentmondásosabb alakja természetesen Lizzie Borden, akit Ella Beatty formál meg. A színésznő egy olyan fiatal nőt állít a középpontba, aki egyszerre tűnik sebezhetőnek, kiszolgáltatottnak és félelmetesen kiszámíthatatlannak. Lizzie nem egyszerűen a viktoriánus társadalom szigorú szabályai közé szorított lányként jelenik meg, hanem olyan emberként, akinek a személyisége a családi elnyomás, a társadalmi elvárások és a saját indulatai között formálódik. Ez az évad igyekszik megmutatni, hogyan válhat a hosszú időn át elfojtott düh olyan erővé, amely végül minden határt átszakít. Beatty alakításának egyik legérdekesebb vonása, hogy Lizzie kiszolgáltatottságát nem választja el a benne rejlő fenyegetéstől. A karakter egyszerre kelthet együttérzést és bizonytalanságot, ami különösen fontos egy olyan történetben, amelynek központi alakját a valóságban soha nem ítélték el a gyilkosságokért. A színésznő játéka a visszafogottabb pillanatokban is képes érzékeltetni a feszültséget, miközben a szélsőségesebb jelenetekben a figura már-már szimbolikus jelentőséget kap. A probléma az, hogy a forgatókönyv olykor túlságosan is egyértelmű magyarázatokat keres Lizzie viselkedésére. Ahelyett, hogy hagyná a nézőt bizonytalanságban, és teret adna a különböző értelmezéseknek, a sorozat több alkalommal is a női testhez, a szexualitáshoz és az elnyomáshoz kapcsolja a karakter indulatait. A menstruáció, a női vágyak és a társadalmi kiszolgáltatottság visszatérő motívumokká válnak, ám ezek a témák időnként annyira hangsúlyossá nőnek, hogy már-már háttérbe szorítják a személyiség valódi összetettségét.
Ez különösen azért sajnálatos, mert Lizzie Borden történelmi alakja éppen attól érdekes, hogy nem illeszthető be könnyen egyetlen erkölcsi vagy lélektani kategóriába sem. A sorozat egyszerre próbálja őt áldozatként, lázadóként és kegyetlen gyilkosként ábrázolni, aki baltával a kezében üldözi a családtagjait, de a három szerep közötti átmeneteket nem mindig dolgozza ki kellő mélységgel. A néző így olykor inkább egy előre megírt társadalmi példázatot lát, mint egy hús-vér embert, akinek a döntései mögött összetett, részben megfejthetetlen motivációk húzódnak. A történelmi Lizzie Borden felmentése és a női vádlottak korabeli megítélése önmagában is komoly társadalmi kérdéseket vet fel. A sorozat azonban nem mindig tudja eldönteni, hogy a karaktert egyedi személyiségként vagy a női elnyomás jelképeként szeretné bemutatni – a két megközelítés akár erősíthetné is egymást, de ehhez árnyaltabb írásra lett volna szükség. Ezt már az Ed Gein-sztorinál sem kaptuk meg és itt sem jött össze.
A Lizzie Borden-sztori egyik legerősebb rétege a családi környezet ábrázolása. A Borden-ház nem pusztán a történet helyszíne, hanem egyfajta zárt rendszer, amelyben minden gesztusnak, minden kimondott és elhallgatott mondatnak súlya van. A családtagok közötti viszonyokat a pénz, a hatalom, a társadalmi rang és az érzelmi távolság határozza meg. Andrew Borden, a család feje, a háztartásban is a saját akaratát érvényesítő férfiként jelenik meg, míg Abby szerepe a mostohaanya és a ház rendjének őrzője között ingadozik. Charlie Hunnam Andrew Bordenként a tekintélyelvű, rideg családfő figuráját kelti életre, míg Rebecca Hall Abby szerepében a ház belső hierarchiájának egyik legfontosabb alakjává válik. Hall különösen érdekes teljesítményt nyújt, mert Abby nem egyszerűen kegyetlen mostohaanyaként jelenik meg, hiába mutatják róla ezt a képet az első pár részben. A karakterében ott van a társadalmi pozíció megőrzésének kényszere, a családi hatalom gyakorlásának vágya és az a keserűség is, amelyet a saját életének korlátai táplálnak. Az évad egyik fontos gondolata, hogy az elnyomás nem feltétlenül egyetlen emberből ered. A Borden-házban a hatalom több szinten működik: Andrew uralja a család anyagi és társadalmi helyzetét, Abby a háztartás rendjét próbálja fenntartani, Lizzie pedig egy olyan világban keresi a saját mozgásterét, amelyben alig marad lehetősége az önállóságra. A feszültség éppen ebből a többszintű hatalmi rendszerből fakad és járja át a Borden-házat.
A történet egyik legjelentősebb kiegészítése Bridget Sullivan karaktere, akit Vicky Krieps alakít. Bridget a Borden-ház alkalmazottjaként érkezik a család életébe, és hamarosan Lizzie egyik legfontosabb bizalmasává válik. A sorozat az ő figuráján keresztül nyitja ki a történetet a ház falain túlra, és rajta keresztül próbálja megmutatni a korabeli társadalom alsóbb rétegeinek kiszolgáltatottságát is. Krieps alakításában Bridget egyszerre titokzatos, határozott és nehezen kiismerhető. Nem egyszerűen egy alárendelt alkalmazott, aki a család utasításait követi, hanem olyan kívülálló, aki saját tapasztalatokkal, vágyakkal és túlélési stratégiákkal rendelkezik. A karakter a sorozat egyik fontos ellenpontja Lizzie-nek: míg utóbbi a családi házba zárva keresi a szabadságot, Bridget a társadalom pereméről érkezve próbálja megőrizni a saját önállóságát. A két nő kapcsolata a sorozat egyik központi szála. Az alkotók romantikus és szexuális viszonyt is ábrázolnak közöttük, amelynek történelmi hitelessége azonban nem igazolható. A valóságban Bridget Sullivan valóban a Borden-család alkalmazottja volt, de a kettejük közötti szerelmi kapcsolatot nem támasztják alá megbízható bizonyítékok, úgyhogy ezzel megint csak a fikció területére merészkedtek az alkotók.
A Szörnyeteg: A Lizzie Borden-sztori egyik legfontosabb vállalása, hogy a női erőszakot nem valamiféle megmagyarázhatatlan kivételként, hanem egy társadalmi és személyes konfliktus lehetséges következményeként próbálja értelmezni. Ebben a világban a nők gyakran olyan helyzetekbe kényszerülnek, amelyekben a saját testük, a szexualitásuk, a munkájuk és a társadalmi helyzetük felett is mások rendelkeznek. A felgyülemlett indulat így nem pusztán egyéni érzésként, hanem a rendszerrel szembeni lázadás lehetőségeként jelenik meg. Ez a gondolat önmagában érdekes, és a Borden-ügy valóban alkalmas arra, hogy a női erőszak társadalmi megítéléséről beszéljünk rajta keresztül. A 19. század végének Amerikájában a nőkkel szemben támasztott elvárások, a családi hierarchia és a társadalmi tisztesség fogalma egészen más kereteket szabott az egyéni szabadságnak, mint napjainkban. A sorozat ebből a szempontból egy olyan világot próbál bemutatni, amelyben a női önállóság könnyen válhat botrányossá, a nyílt ellenállás pedig súlyos következményekkel járhat. A probléma az, hogy a történet időnként túlságosan is egyszerű kapcsolatot teremt az elnyomás és az erőszak között. Mintha a női düh szükségszerűen a társadalmi igazságtalanságokból fakadna, és mintha a gyilkosság pusztán egy végletes válasz lenne a férfiak által uralt világra. Ez a megközelítés könnyen leegyszerűsíti mind az áldozatok, mind az elkövetőként ábrázolt szereplők személyiségét, és ki is vérezteti a szezont.
A szörnyeteg fogalma éppen azért lenne különösen izgalmas ebben a történetben, mert a cím nemcsak Lizzie-re vonatkozhat. A sorozat világában a szörnyeteg lehet a családfő, a társadalmi rend, a kiszolgáltatottság vagy maga az emberi természet is. A kérdés az, hogy az ember mikor válik a saját környezetének áldozatává, és mikor lépi át azt a határt, amely után már ő maga okoz helyrehozhatatlan szenvedést. A sorozat ezt a dilemmát többször is megpendíti, de nem mindig bontja ki kellő mélységben. A női düh politikai és társadalmi értelmezése gyakran annyira előtérbe kerül, hogy az egyéni felelősség kérdése háttérbe szorul. Pedig a két szempont nem zárja ki egymást: valaki lehet egy elnyomó rendszer áldozata, miközben a saját tetteiért is felelősséggel tartozik. A történet akkor lenne igazán erős, ha nem próbálná mindenáron eldönteni, hogy Lizzie egyszerre áldozat vagy szörnyeteg, hanem megmutatná, miként férhet meg egymás mellett a két szerep. A nézőnek kellene eldöntenie, hogy a körülmények mennyiben magyarázzák a tetteit, és hol kezdődik az a pont, ahol már nem elegendő a társadalmi környezetre hivatkozni.
A sorozat egyik legszokatlanabb húzása, hogy Lizzie történetét más, hírhedt női alakokkal is összekapcsolja. A cselekményben felbukkan Báthory Erzsébet, a magyar történelem egyik legismertebb és legvitatottabb alakja, valamint Aileen Wuornos, az amerikai sorozatgyilkos, akit Sarah Paulson alakít. A két figura bevonása egyértelműen tematikus célt szolgál. Az alkotók a női erőszak, a társadalmi megítélés és a legendává váló bűnügyek közötti kapcsolatokat próbálják feltérképezni. Báthory a történelmi mítoszok és a női kegyetlenség évszázados képzetének megtestesítőjeként jelenik meg, míg Wuornos a modern amerikai bűnügyi kultúra egyik legismertebb alakját képviseli. A gondolat első pillantásra akár izgalmas is lehetne. Három különböző korszakban élő nő, három eltérő társadalmi helyzet, három olyan történet, amelyben a gyilkosság és a közvélemény ítélete összefonódik. A párhuzamok révén a sorozat azt is vizsgálhatná, hogyan formálja a társadalom a női erőszakról alkotott képét, és miként válik egy-egy bűnügyből kulturális legenda. A megvalósítás azonban már jóval egyenetlenebb. A különböző történelmi korszakok összekapcsolása olykor inkább látványos ötletnek tűnik, mint a cselekményből természetesen kibontakozó gondolatnak. Báthory és Wuornos jelenléte több ponton is elvonja a figyelmet Lizzie saját történetéről, miközben a közöttük felállított párhuzamok (a 6. epizódot leszámítva) sajnos nem mindig kapnak kellő mélységet.
Különösen problémás, hogy a sorozat a valós történelmi alakokat időnként inkább szimbolikus figuraként kezeli, mint önálló személyiségekként. A történelmi tények és a később kialakult legendák közötti különbség így könnyen elmosódik, a néző pedig nehezen tudja megállapítani, hol ér véget a dokumentálható múlt, és hol kezdődik az alkotói fantázia. Aileen Wuornos felbukkanása hasonló dilemmát vet fel. A karakter bevonása a női erőszak és a társadalmi kirekesztettség témájához kapcsolódik, ám a sorozat nem mindig tudja megindokolni, miért éppen az ő története illeszkedik Lizzie Borden mellé. A két nő közötti kapcsolat inkább gondolati asszociációként működik, mint valóban kibontott dramaturgiai szálként. A történelmi személyek összekapcsolása tehát nem önmagában hibás ötlet, de a sorozatnak sokkal következetesebben kellett volna felépítenie a közöttük lévő párhuzamokat. Ahelyett, hogy minden újabb figura tovább mélyítené a központi történetet, a mellékszálak olykor széttartóvá teszik az egész évadot.
A látvány azért szépen oda lett pakolva. A viktoriánus Amerika polgári környezete, a gondosan berendezett belső terek, a korabeli ruhák és a sötét tónusok olyan atmoszférát hoznak létre, amely egyszerre elegáns és nyomasztó. A Borden-házban minden tárgynak, minden színnek és minden térnek jelentősége van: a rendezés a látszólag rendezett környezetet fokozatosan a feszültség és a fenyegetés hordozójává alakítja. Tetszett, hogy a képi világ időnként szándékosan teátrális, a kompozíciók és a színek pedig már-már groteszk hatást keltenek. A gondosan beállított jelenetekben a polgári elegancia és a brutális erőszak egymás mellé kerülése teremti meg a sorozat egyik legfontosabb vizuális ellentétét. A brutalitás sokszor szándékosan kényelmetlen, néhol pedig már-már abszurd módon eltúlzott. Ez a megközelítés képes erős képeket teremteni, de idővel a sokkolás öncélúvá is válhat – ahogy az Ed Gein életét bemutató felvonásban is láthattuk. A zenei oldal viszont szuper! Tudom, egyeseknek fura, de nálam végig működött az, hogy modern dalok (például Wet Leg, Kate Bush, The Runaways és hasonlók) csendültek fel egy 19. századi környezetben.
A Szörnyeteg: A Lizzie Borden-sztori egy látványos, szélsőséges és időnként kifejezetten nyugtalanító, illetve túltoltan véres sorozat, amelynek legnagyobb erénye és legnagyobb gyengesége ugyanabból a forrásból fakad: abból, hogy mindenáron saját, felismerhető világot akar teremteni. A viktoriánus Amerika sötét, groteszk változatát építi fel, amelyben a családi elnyomás, a női kiszolgáltatottság és az erőszak egymásba fonódik. A színészi alakítások, különösen Rebecca Hall és Sarah Paulson jelenléte, sokszor akkor is életben tartják a történetet, amikor a forgatókönyv elveszíti a fókuszt. A produkció azonban nem mindig tudja megkülönböztetni a provokációt a valódi gondolati mélységtől. A túlzó erőszak, a szexualitás hangsúlyozása és a történelmi alakok összekapcsolása gyakran inkább elvonja a figyelmet a Borden-ügy valódi kérdéseiről, mintsem elmélyítené azokat. A sorozat sok mindent szeretne elmondani a női elnyomásról és a társadalmi képmutatásról, de a karakterek összetettsége és a történelmi bizonytalanság nem mindig kap elegendő teret. A Borden-ügy ennél árnyaltabb, izgalmasabb és nyugtalanítóbb történetet is megérdemelt volna – kár érte!
Borítókép forrása: Netflix
