Az Oppenheimer után három teljes évet kellett várnunk arra, hogy korunk egyik legnagyobb rendezője újabb egész estés produkcióval nyűgözzön le minket. A botrányoktól hangos marketingelés biztosan felkorbácsolta azt a tengert, amely végül Odüsszeusznak és társainak a börtönévé vált. Én szándékosan nem ültem fel arra a vonatra, amelyik összevágott előzetesekből következtet, hanem igyekeztem a lehető legkevesebb információval a birtokomban beülni az IMAX-terembe, ahol végül elsötétültek a filmek, majd elindultunk a sajtó munkatársaival egy katartikus utazásra.
Woke vagy nem woke?
A 2020-as évek egyik leginkább felkapott szava mára teljesen átszövi mindazt, amit a művészet jelent. Nolan abszolút tisztában volt azzal, hogy egy ekkora blockbusternél, ami minden bizonnyal ott lesz majd az Oscar-díj várományosai között, nem hagyhatja el a megfelelő reprezentációt. Mindenkit szeretnék megnyugtatni rögtön az elején: igen, tényleg Elliot Page alakít egy trójai katonát, igen, tényleg Szép Helénát formálja meg Lupita Nyong’o, miközben felsorakoznak mellettük az olyan A-listás szupersztárok, mint Matt Damon, Tom Holland, Anne Hathaway és Zendaya, mint Athéné. Ha csak és kizárólag a casting miatt úgy döntesz, hogy kihagyod ezt a filmet, akkor egy olyan élménytől fosztod meg magad, ami messze túlmutat a színészeken és a történeten. A “woke-üsszeia” egy olyan elemi erővel lecsapó villám, ami megrengeti a tengereket és lerombol minden szkepticizmust, amit a tényleg félresikerült reklámhadjárat hozott létre.
Nagybetűs moziélmény
Nolan egy interjúban elárulta, hogy a lehető legőszintébb módon készítette el azt az alkotást, ami véleménye szerint tényleg a tökéletességre törekszik minden területen. Ebből mi is következik az egyszerű fogyasztó számára? Véleményem szerint az, hogy a mozijegy megvásárlása után a közel három órás műsoridő során ne az óráját nézze, ne a mellette ülővel társalogjon, hanem leesett állal nézze azt, hogy mi történik a szemei előtt. Ebben a tekintetben az Odüsszeia képes megugrani azt a lécet, amit az utóbbi években talán a Dűne tudott leginkább kisajátítani. Denis Villenueve adaptációja hasonlóan épített a látványra és a hangok olyan eszméletlen ámokfutására, ami bizonyos pillanatokban szinte felrobbantja a termet.
Ha az Oppenheimer robbantásos jelenete a mai napig ott cseng a füledben, akkor csak annyit jelzek előre (természetesen spoilermentesen), hogy készülj fel Odüsszeusz és csapatának egyik rajtaütésére, mert a dobhártyád garantáltan megkapja az évi tréninget. Ezek a pillanatok azonban önmagukban lehet csak hatásvadásznak tűnnek, amiben biztosan van részigazság, de Nolannél az érzékszervek ingerlése tudatosan, az alapoktól felépített folyamatok eredménye. Ezért merem azt kijelenteni, hogy ilyen elementális moziélményben lehet még soha nem volt részem, itt tényleg érvényesül a mondás, hogy „a nagyobb és hangosabb, valóban több és jobb”!
Csapongás a stílusok között
Az Odüsszeia alapjául Homérosznak az azonos című hőseposza szolgál, ezért Nolan pontosan tudja, hogy a nézőnek van egy előfeltételezése, divatos szóval prekoncepciója arról, hogy mire számíthat majd a filmtől. Egy akció-fantasyre, amit a kalandozás kapcsol össze. Tulajdonképpen ez nem áll távol a valóságtól, azonban a forgatókönyvért is felelős amerikai géniusz még három további adalékot kevert a főzethez. Az első a családdráma, ami kísértetiesen emlékeztetett engem a Gladiátorra. Lassú, kimért párbeszédek, kifejezetten előnytelen kameraszögek és expozíciók, hogy mindenki újra átélhesse azt a fantasztikus színészi teljesítményt, amire csak nagyon kevesen képesek a világon, de szerencsére Anne Hathaway pont közéjük tartozik.
A második a háború- és kirekesztés ellenes propaganda, avagy már-már dokumentumfilm szerűen bemutatja a borzalmakat, amelyek átszövik az elharapódzó konfliktusokat, valamint beszivárognak az idillinek egyáltalán nem nevezhető hétköznapokba. Zeus törvénye foglalja keretbe a cselekményt, azonban ez a szokásjogon alapuló magatartásforma csak addig működik, ameddig az egyik fél fel nem rúgja azt. És itt ugrik a szirénénektől megbűvölt katona a tengerbe! Végül, de nem utolsó sorban megfordult a fejetekben, hogy egy nagy tömegeket megmozgató blockbusterben a test horror, mint műfaj hosszú snitteket követel önmagának. Hogy nem? Akkor van egy meglepetése Nolannek számodra!
Hazatérés
Odüsszeusz kalandozása csak egy szelete annak, amit Nolan a vászonra álmodott. Ahogy a 300 sem szól csak és kizárólag a csatákról, itt sem az teszi ki a játékidő jelentős részét, ahogy a Trója-Ithaka közötti egyáltalán nem menetrendszerinti hajóúton egymás után történnek a váratlan események. Helyszínek és idősíkok között ugrál a rendező, azonban minden pontosan ott és akkor elevenedik meg, amikor az tökéletesen beleillik a kánonba. Nem érződik senki és semmi indokolatlannak, hatásvadásznak, “kitöltő időnek”.
Christopher Nolan és mindenki, akinek a neve szerepel a stáblistán, egy gore-ba már-már áthajló, kimondottan erőszakos, drámai jelenetekben nagyon erős, aktuálpolitikai áthallásokat sem mellőző epikus művet készített el, amely néha kellemetlen, néha bekúszik a bőröd alá, de egy olyan moziélménnyel ajándékoz meg, amire garantáltan emlékszel majd, ha kijöttél a teremből.
Borítókép forrása: Universal Pictures
