Mondhatni, hogy a Resident Evil játékok már a videojáték-ipar kivirágzásától számítva kiemelkedő helyet foglalnak el a játékvilág kínálatában. A cím a játéktörténelem egyik kulcsfontosságú franchise-ává nőtte ki magát, és nemcsak 7 epizódjával és megannyi számozatlan spinoffjával gyarapította a műfajt és borzolta kedvelőinek kedélyét, hanem olyan játékokat ihletett meg, mint a Devil May Cry (igen, a DMC is), a Dead Space vagy a The Evil Within.

A Resident Evilt (japánban Biohazard) eredetileg PlayStationre szánták, és az ötmilliós nagyságrendű eladások (ráadásul egy akkor még PlayStation-exkluzív címhez mérten, de még mai mércével sem számít teljesen hétköznapinak) után a folytatás kérdése sosem volt feltett.  Az igazi áttörés csak az első részt két esztendő múltán követő Resident Evil 2 nyomán érkezett, amit nem véletlenül tartanak a mai napig a széria legjobbjának.

Az elmúlt húsz esztendő során azért befigyelt egy-egy baklövés a Resident Evil háza táján, és persze trónorzó próbálkozókból is tömegszámnyi akadt, de ennek ellenére a Resi köszöni, jól van, és ezt mi más sem tudná jobban tükrözni, mint a második felvonás jelen év elején debütált remake-jének sikere. De a Remake-et hagyjuk, idézzük fel a múltat, lapozzuk fel a beporosodni látszó lapokat és utazzunk picit vissza az időben, egészen a ’90-es évek közepéig.

Csapjunk a belek közé

A Resikért felelős fejlesztőbrigád, a Capcom tarsolyában a Resident Evil megjelenésekor már olyan legendák lapultak , mint a Mega Man vagy a Street Fighter, ráadásul még a túlélőhorror műfaja sem számított már újdonságnak.  Hogy a fejlesztők valamiféle mágikus receptet követve munkálkodtak vagy sem, az maradjon meg az ő kis titkuknak, mi pedig élvezzük, hogy sikerült nekik olyan alapokat lefektetniük, melynek kapcsán akkortájt még aligha hiszem, hogy túl sokan merészeltek volna fogadni, hogy bő huszonkettő év távlatában is lesz majd valaki, ki sorokat fogalmaz meg a program kapcsán.

A játék kezdetekor továbbra is két különböző karakter közül van lehetőségünk választani, a játékmenet is ugyanazon előre renderelt hátterekkel operál, mint az előd, és a rögzített kameraállások is megtartották az azóta már igencsak gyatrának számító interaktív moziélmény-feelinget – nem is csoda, hogy ezt sokan az első három epizód rákfenéjeként emlegetik. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy akkor mi a konkrét ok, miért ezen számozott epizód a legizgalmasabb, ha még újdonság is csak alig-alig akad?

A válasz egyszerű. A program hajtómotorja a történet, de ott van még a játékmeneten belül történt apróbb ”hibák” kiküszöbölése, illetve az első rész nehézségeit kompenzáló erények (mint például a leheletnyi, sokszor lehetetlen életerő megtartása), vagy a karakterek közti jelentősebb különbségek összessége. 

A történet két hónappal az első rész után veszi fel a fonalat, mikor egész Raccoon City az Umbrella Corporation által kifejlesztett T-vírus martalékává vált már, és ekkor jön képbe (az itt bemutatkozott, azóta már jól ismert) két főszereplő; az eltűnt bátyja után eredő Claire Redfield és a zöldfülű zsaru, Leon S. Kennedy. Az élményfaktort emeli a karakterek közti különbség, de az nem olyan jelentős, mint amilyet az első részben kaptunk.

Ember legyen a talpán, ki állítani merészeli, hogy a Resident Evilben Chris Redfield volt a favorit, nem pedig Jill Valentine, lévén, hogy előbbi izmos-katonás teste ellenére sem viselte valami jól a zombik és egyéb teremtmények sebzését, és az amúgy is csekély mennyiségű lőszerből sem jutott számára több, vagy esetleg valami más, ami kiegyensúlyozta volna a karakterek közti eltérést. Nos, alapjában véve „a két karakter másfajta játékmodort igényel” tematika itt is funkcionál, és habár itt már Leon való a szívósabb fajtából, Claire is abszolút túlélőképesre sikeredett.

Persze továbbra sincs lehetőségünk Rambo-üzemmódba kapcsolni, annak dacára, hogy még a két végigjátszás alatt sem találunk annyi lőszert, mint amennyi az öreg Stallonénak jutott. Apropó két végigjátszás: az első rész lineáris történetével ellentétben a Resident Evil 2 mindenképpen megköveteli a Claire-rel és a Leonnal való teljesítést is, ugyanis ha csak az egyikkel pörgetjük végig a Raccoon City-ben történteket, a történet nagyon sok üres lyukat tartalmaz, és kérdéseket hagy maga után. Míg az egyik rejtély Leon szálában merül fel, a válasz Claire történetében található, majd ugyanez fordítva.

Ami a belekben van

Mai szemmel a látvány igencsak bugyuta (jó, ocsmány), de akkoriban a Resident Evil volt a kor és a PlayStation csúcsa. A helyszínek kidolgozottságára és esztétikusságára a mai napig nem lehet panasz, a 3D modellek valamivel életszerűbbek az elsőben látottaknál, a parodisztikus élőszereplős videók átadták helyüket a nagyszerűen megrendezett átvezetőknek, és a hanghatások is sokat finomultak.

A hangulat viszont még 20 év után is zseniális! Ha valamit fel lehet róni, az a szörnyűséges irányítás. Ha netalántán valaki úgy tart határozni, ideje volna bepótolni Claire és Leon első közös kalandját, sokszor egymást keresztező útjukat inkább eme remek játék remekre sikeredett remake-jének keretei közt ejtse meg. Persze ha a kedély egy kis nosztalgiázásra vágyik (és az idegszálak is kötélből vannak), akkor tessék csak a klasszikusra is ráfeküdni, hadd csorogjon a pixelvér!