A Sárkányok háza (House of the Dragon) első két évada kifejezetten érdekes helyzetből indult. Kevés sorozatnak kellett akkora bizalmatlanságot leküzdenie, mint annak a produkciónak, amely a Trónok harca sokat vitatott lezárása után visszavitte a nézőket Westerosba. Az indulás előtt szinte mindenki ugyanazt a kérdést tette fel: van-e még bármi keresnivalója ebben a világban egy új történetnek? Két évad után a válasz egyértelműen igen – még akkor is, ha a sorozat korántsem hibátlan. Természetesen a hype már a premier előtt óriási volt. A Trónok harca nagyon masszív rajongóbázist épített ki maga körül, emlékszem, hogy némely kritika a népszerűségét egyenesen a Harry Potterhez vagy a Gyűrűk Urához hasonlítgatta annak idején. Viszont a Sárkányok háza egészen másképp állt ehhez a fantasy világhoz. A Trónok harcánál nekem személy szerint mindig is jobban tetszett, mikor a hétköznapibb kisemberek kálváriáját láthattuk, és nem az uralkodókét. Pont emiatt tudott annyira jól működni A Hét Királyság lovagja is, hiszen Ser Duncan egy abszolút átlagos karakter Westerosból. A Sárkányok háza viszont a politikai intrikákat és különféle személyes konfliktusokat állította középpontba. Emberek tanácskoztak egy asztalnál, majd emberek tanácskoztak a Vastrón mellett és eközben semerre sem haladt a cselekmény. A leghangosabb ellenérv a sorozattal kapcsolatban mindig is az volt, hogy egyszerűen unalmas. Pillanatokra sejlik fel benne az, amiért a Trónok harcát imádtuk annak idején, és tűkön ülve vártuk az újabb és újabb epizódokat minden egyes héten.
Viszont amíg a Trónok harca egy egész kontinens politikai sakktábláját mutatta be, addig ez a történet szinte klausztrofób módon főként egyetlen család önpusztítására koncentrál. A Targaryenek belháborúja nem népek és királyságok összecsapása, hanem egy mérgező családi vita, amelyben történetesen mindenki rendelkezik egy-két harci sárkánnyal. Az 1. évad legfontosabb feladata a világépítés volt, és ezt meglepően magabiztosan teljesítette. Nem sietett, sőt néha talán túlzottan is ráérősen haladt, de pontosan értette, hogy a közelgő tragédia csak akkor működik, ha előtte megismerjük azokat az embereket, akik majd elpusztítják egymást. Viserys király figurája például szerintem a legjobb karakter volt, aki a Trónok harcában is bőven megállta volna a helyét – ez persze leginkább az őt alakító Paddy Considine érdeme. Nem volt véres kezű hódító, sem született uralkodó, hanem csupán egy megfáradt ember, aki kétségbeesetten próbálja egyben tartani a családját. Az ő lassú fizikai és politikai leépülése adta az első évad valódi drámáját, és mire az évad végére eljutottunk, világossá vált, hogy a háború nem egy pillanat alatt alakul ki – hosszú évtizedek lappangó agressziója és rossz döntései vezettek idáig. A 2. évad már egészen más feladatot kapott. Az alapokat lefektették, a háború elkezdődött, a nézők pedig joggal vártak látványos összecsapásokat és elszabaduló káoszt. A Sárkányok háza azonban meglepő módon nem erre helyezte a hangsúlyt. Ehelyett a konfliktus lelki és politikai következményeit vizsgálta, és sokszor olyan érzésünk lehetett, mintha a karakterek folyamatosan a háború szélén állnának, de még nem lennének hajlandóak átlépni azt a bizonyos vékony határt, mert az írók behúzták a kéziféket.
Úgy gondolom, hogy ez egyszerre a 2. évad legnagyobb erőssége és legnagyobb problémája is volt egyben. Erőssége, mert a szereplők végre nem csupán pozíciókat képviselnek a sakktáblán, hanem hús-vér emberekként jelennek meg. Rhaenyra, Alicent, Daemon vagy Aegon mind olyan figurák, akik egyszerre képesek együttérzést és ellenszenvet kiváltani. Az alkotók egyik legjobb döntése, hogy nem akartak egyértelmű hősöket kijelölni, hanem mindenki követ el hibákat, mindenki önző, és mindenki meg van győződve arról, hogy igaza van. Ugyanakkor a 2. évad időnként túlságosan is beleveszett a saját lassúságába. Miközben az 1. évadban a feszültség folyamatosan épült, itt néha az az érzés alakulhatott ki az emberben, hogy ugyanazokat az érzelmi konfliktusokat járják körbe újra és újra. Több karakter hosszú epizódokon keresztül ugyanazon a ponton toporgott, és mire a történet végre mozgásba lendült volna, már el is jött az évadzáró. Én is elképesztően fel voltam háborodva, hogy a Battle of the Gullet (a Csatornánál lezajlott csata) átkerült a 3. évadra, mert ha ezt bedobják évadzárónak, akkor az megmenthette volna a teljes szezont – de nem tették meg. Többekhez hasonlóan én is úgy voltam ekkorra a Sárkányok házával, hogy elnézegetem az újabb részeket, de egyszerűen unom már, hogy ennyire elnyújtják a dolgokat és csak felvezetést kapunk. Ettől függetlenül kíváncsi voltam, hogy a nagy elánnal beharangozott 3. évad mit képes mutatni két év eltelte után. Kapóra jött, hogy az HBO jóvoltából az első négy epizódot már megnézhettem, így tudok nektek mesélni róla.
Ez az évad már a totális háborúról szól és mindkét oldal vezetői ráébrednek, hogy az események már szinte teljes mértékben kicsúsztak a kezeik közül. Korábban is láthattuk, hogy Alicent és Rhaenyra többször próbálják elkerülni a teljes pusztulást, de a bosszú és a politikai érdekek erősebbnek bizonyulnak. Az első rész nagyon szépen vezet végig a szereplőkön és engedi, hogy felvegyük a fonalat. Láthatjuk, hogy a Feketék és a Zöldek egyaránt szeretnék magukhoz ragadni a mindenkori hatalmat, azonban ehhez vért kell ontani – méghozzá nem is keveset. A már korábban beharangozott torkolati csata a Sárkányok tánca néven ismert polgárháború egyik legvéresebb, sorsfordító tengeri és légi ütközete, amelyben a Velaryon-flotta összecsap a Triarkátus hajóhadával, miközben a Targaryen sárkányok is beavatkoznak a küzdelembe. A sorozat showrunnere, Ryan Condal már korábban megerősítette, hogy ez az egyik legnagyobb ütközet lesz, amit a Trónok harca-univerzumban valaha láthattunk. És az a helyzet, hogy Condal egyáltalán nem túlzott: elképesztő lett ez az ütközet. Konkrétan mozifilmeket megszégyenítő módon látványos, a CGI brutálisan szép, és annyira izgalmas, hogy ennyi feszültséget az 1. évad tragikus fináléjában láttam utoljára, mikor Aemond üldözőbe vette Lucerys-t a sárkányával. Ez a tengeri csata piszok jól néz ki és nagyon véres is, illetve szerencsére nem pár percben zavarják le. Konkrétan ez volt az a része a Sárkányok háza 3. évadának, ahol köpni-nyelni nem tudtam, és a képernyőre tapadva izgultam végig, hogy mégis mi fog történni.
A csata tehát brutális, viszont a második epizód erre is rá tud kontrázni – persze nem látványban, mert az lehetetlen, de azért elég menő, ahogy sárkányok repkednek Királyvár felett. A sztoriról direkt nem szeretnék többet elárulni, mert ez adja a Sárkányok háza sava-borsát, és az írók végre láthatóan összeszedték magukat. Fontosabb karakterek halnak meg egy szempillantás alatt, miközben új szereplőket is megismerhetünk – például végre megjelenik Daeron Targaryen, Alicent és Viserys legfiatalabb fia, akit eddig csak említettek. Egy interjúban a showrunner azt is elmondta, hogy Rhaenyra karaktere jelentősen megváltozik. A korábbi, viszonylag visszafogott uralkodó helyett egy egyre könyörtelenebb vezetőt láthatunk, akinek egyre nehezebb döntéseket kell meghoznia. Condal még Jaime Lannister karakterívéhez is hasonlította a fejlődésének összetettségét.
A látványra külön ki szeretnék térni, mert bitang jól néz ki. Elsősorban a sárkányokat emelném ki, akiket a 2. évad óta szerencsére már nem rejtegetnek sötétben vagy viharban, hanem lehet látni őket nappali fényben és túlzás nélkül állíthatom, hogy a CGI blockbuster-filmekkel vetekszik. Valahogy a brutalitást is sikerült feljebb csavarni, legalábbis sokkal keményebb halálnemek várnak itt egyesekre, de gyengébb gyomrúaknál már az is kicsaphatja a biztosítékot, ha valakinek levágják a fejét egy karddal. Mozgalmasabb és eseménydúsabb az első négy epizód alapján a 3. évad, ami egyrészt nagyon jót tesz a sorozatnak, másrészt egyfajta jele annak is, hogy a készítők figyelnek a visszajelzésekre. A 2. évadot rengeteg kritika érte azzal kapcsoltban, hogy túl lassú és egyhelyben toporog, itt viszont már tényleg minden egyes epizódban kapunk valami izgalmas és látványos jelenetet.
Emma D’Arcy különösen érdekes főszereplővé vált, mert Rhaenyra nem a klasszikus fantasy uralkodó. Sosem volt egy karizmatikus hadvezér, inkább egy olyan nő, aki kénytelen megfelelni egy szerepnek, amelyre talán soha nem vágyott igazán. Próbálja elnyomni az érzelmeit és erősnek mutatni magát, de két olyan jelenetet is kapunk a 3. évad első felében, ahol a színésznő elképesztően nagyot alakít és szinte összeszorul az ember torka a játékától. Olivia Cooke Alicentje pedig hasonlóan összetett figura, aki egyszerre áldozat és tettes, akinek döntéseit legalább annyira alakítja a félelem, mint a hatalomvágy – bár az évad elején még kissé háttérbe van szorítva. Viszont ha ezt a szintet képes lesz tartani a Sárkányok háza és nem laposodik el később sem, akkor elmondhatom, hogy ez a fajta visszatérés, amire én is vártam. Benne volt a pakliban, hogy alibiznek tovább és elhúzzák ezt az egész Feketék a Zöldek ellen konfliktust még pár évig, de mivel összesen négy évadban gondolkodnak az alkotók, épp itt volt az ideje annak, hogy felpörgessék az eseményeket – ennek pedig én kifejezetten örülök.
A Sárkányok háza ezzel kijavíthatja a 2. évad botladozásait, és végre tényleg egy Trónok harcához méltó spinoff-sorozattá válhat, amiben bárkiből ellenség válhat és bárki két szempillantás alatt a fűbe (vagy egy kard pengéjére) haraphat. A 3. évad premierje idehaza 2026. június 22-én lesz az HBO és az HBO Max kínálatában, a nyolc epizód pedig heti bontásban fog érkezni – az évadzáró augusztus 10-én várható. Ha szerettétek a Trónok harcát, de végtelenül unalmasnak találtátok a Sárkányok háza eddigi két szezonját, akkor én inkább A Hét Királyság lovagját tudom ajánlani. Viszont ha minden hibájával együtt is kedveltétek az előző két évadot, akkor ezt a fajta folytatást egész biztosan imádni fogjátok!
Köszönjük az előzetes megtekintés lehetőségét a Warner Bros. Discoverynek!
A képek forrása: Warner Bros. Discovery
