Huuu. Talán nem ez a legértelmesebb kezdőmondat, amit valaha leírtam egy cikkben, és ígérem, nemcsak huuu-kból, meg úristenek-ből áll majd a villámkritikám, de mielőtt belekezdenék: először is ég veled Stranger Things, ég veled Hawkins, Vecna, Elmenyúzó, demagorgonok, Eleven, Mike, Will, Dustin, Lucas, Max és a többiek. Az elmúlt közel 10 évben sok boldog órát töltöttünk együtt, és bár akadtak kevésbé felhőtlen pillanataink, a végére pedig komolyan megijesztettél, mert annyit hibáztál, hogy attól tartottam, a Trónok harca sorsára jutsz majd, de azt kell mondjam, így kell valamit lezárni. Kicsit talán tökéletlenül, de érzelmileg roppant kielégítően.
A történet onnan folytatódik, ahol a hetedik epizód abbamaradt, vagyis Vecna igyekszik összeolvasztani a saját világát a mi valóságunkkal, ehhez kellenek neki a gyerekek, köztük Holly és a Dipshitből lett Delightful Derek, hogy minél inkább közelebb hozhassa egymáshoz a két világot. Mindenki más persze azon van, hogy ezt megakadályozza, a terv pedig az, hogy a Paszuly-hadművelet részeként Eleven és a szintén különleges képességű Kali bemászik Vecna elméjébe, és Max útmutatásai alapján megtalálják, majd kicsinálják Henryt. Természetesen Rambo / Nancy és csapata sem tétlenkedik ez idő alatt, ők Vecna világába készülnek, hogy kiszabadítsák az elrabolt gyerekeket, mármint nem az elméjüket, hanem a fizikai testüket. Aztán ember tervez, Vecna végez, és persze semmi sem úgy alakul, ahogy azt előre eltervezték, de ezt már úgyis tudjátok.
Ami jó volt:
- Eleven halála (vagy nem halála): Millie Bobby Brown karaktere az alfája és omegája volt ennek a történetnek, és azzal, hogy az ő önfeláldozása – és Kalié ugyebár – menti meg az emberek világát, tökéletes keretet ad a sorozatnak.
- Apropó Millie Bobby Brown. Az ötödik évadban a színésznő semmi más nem csinált, csak csücsörített és fura fejeket vágott, de a fináléra végül megérkezett. Elhitted, hogy ő Eleven, hogy az ő különleges képességein és a bátorságán múlik, hogy megmenekül-e a mi világunk, és hogy méltó ellenfele lehet egy másik dimenzióban létező szörnynek.
- Tegyük hozzá azt is, hogy Eleven nem egyedül csinálta, amit csinált: Will kívülről támadta az Elmenyúzóval egy entitássá váló Vecnát, Eleven belülről küzdött vele, de mindenki hozzátett egy kicsit a mindent eldöntő összecsapáshoz. Ez pedig egyszerűen fantasztikusan nézett ki.
- Eleven kétértelmű halála. A zárójelenet nem ad egyértelmű választ arra, hogy a főhős életben maradt-e, és bár ezt a részt akár gyávaságnak is bélyegezhetnénk, amiért kerülni igyekszik a végleges tragédiát, számomra más az üzenet. Ez a jelenet ugyanis legalább annyira szól Mike-ról, mint Elevenről, aki NEM TUDJA, CSAK HISZI, hogy a lány megmenekült, hogy valahol ott van, nem ment el végleg. Aki élt már át komoly veszteséget, az pontosan tudja, miről beszélek.
- A 18 hónappal később játszódó jelenet jó, sőt kiváló, még akkor is, ha az érzelmes jelenetek annyira nyilvánvalóak, hogy akár azt is kiírhatták volna előttük, hogy „Most kell majd sírni”.
- Nyilvánvalóak, ugyanakkor nem klisések, legalábbis nem mind az. Hatott Hopper beszélgetése Mike-kal, a rádió tetején Nancy, Steve, Jonathan és Robin négyese és persze a legvégén a D & D-zés is, különösen, amikor Mike Eleven vonatkozásában beszélt. Gyakorlatilag Finn Wolfhard karaktere vitte a vállán az utolsó 15 perc teljes érzelmi súlyát, és hát nagyon itt volt már az ideje, hogy a Stranger Things végre visszaemlékezzen arra, hogy egykor miért Mike volt ennek a történetnek a kulcsfigurája.
Ami nem volt jó:
- Talán túl könnyű volt legyőzni Vecnát, nem? De nemcsak könnyű volt, hanem érzelmileg kevésbé jól felépített és kevésbé katartikus is. Ez egy fájó hiba, Vecna / Henry tagadhatatlanul többet érdemelt volna.
- Bár nagyon szerencsések azok, akik láthatták a Tony-díjas Stranger Things-színdarabot Londonban, esetleg a Broadwayen, a Duffer-testvéreknek egyszerűen nem szabadott volna arra hagyatkozniuk, hogy bizonyos dolgokat csak ott magyaráznak meg. Vecna halála így nem csak katarzis nélküli maradt, de rengeteg nyitott kérdést is hagyott maga után a történet legfőbb gonosza – például azt is, hogy ki volt az a férfi a táskával, és hogy pontosan mi is volt benne.
- Bár az ötödik évad folyamán számos logikátlanság ütötte fel a fejét, azért a fináléra is tartogattak egy-két nagyobb bakit az alkotók. A katonai szál önmagában is elég fárasztó és semmitmondó, de az talán még inkább, hogy sok a következetlenség velük kapcsolatban. Hogyan lehetséges például az, hogy a katonák Eleven önfeláldozása után hagyták elmenni az egész csipet-csapatot, miközben olyan titkok tudói voltak, amelyek alapjaiban rengették volna meg az egész világot?
- Felesleges és igencsak olcsó húzás volt az alkotók részéről a demó-halálokkal való riogatás. Steven és Nancy majdnem kinyúvadásával nem az volt a gond, hogy végül nem következtek be, hanem az, hogy látványosan csak azt a cél szolgálták, hogy tét nélkül riogassák a népet.
Isten veled, Hawkins!
Van az úgy, hogy az emberre hat valami érzelmileg, és nem érzi szükségét a szőrszálhasogatásnak. Na, a Stranger Things fináléja nálam pont ilyen. Hogy vannak-e hibái? Akadnak, nem is kevés, és biztos bőven vannak olyanok, akár közületek is, akik tételesen felsorolva szanaszét szedik majd a finálét, és nehezen is tudnék velük vitába szállni. De talán nem is az a kérdés, hogy szét lehet-e szedni, hanem az, hogy akarjuk-e. Nos, ami engem illet, nem. Pedig komolyan kétségbe ejtett az ötödik évad, különösen a hatodik és a hetedik epizód; úgy éreztem, kész, vége, mostanra tényleg kezd elveszni a varázs. Hogy nincs már meg az a báj, amiért anno ezt a sorozatot megszerettük. Mert miben tudott jól teljesíteni a Stranger Things? A karakterívekben, a köztük lévő kémiában, az érzelmi hatásban, a látványban és a humorban. Ezeket a pontokat pedig a finálé maradéktalanul kipipálta, és ami talán a legfontosabb, megtette azt, amit minden búcsútól elvárok: érzelmileg kielégítő lezárást adott.
Borítókép forrása: Netflix
