A 2019 márciusában debütált Love, Death & Robots igazi kuriózumnak számított az antológia-sorozatok között, hiszen nagyszerű animációs kisfilmeket kaptunk, sci-fi, horror vagy éppen elborult paródia műfajokban. A mai napig úgy gondolom, hogy az első évadból a Beyond the Aquila Rift (7. rész) egy fantasztikus, egyben komor és a Halálhajót vagy a Dead Space-t idéző alkotás lett – akár ezerszer újra tudnám nézni és akkor sem unnám meg. Legalább ennyire jól sikerült az utolsó epizód, a The Secret War is, amelyet a magyar Digic Pictures rakott össze. Ekkor még mindenki azt hitte, hogy a Netflix képes lesz tartani a szintet. 2021-ben érkezett a 2. évad (Volume II), ami szintén tartalmazott egészen szórakoztató részeket – például a Lovecraft-rajongóknak szóló The Tall Grass, vagy a záró The Drowned Giant, azonban itt már érződött egy kis hanyatlás. Kevésbé emlékezetes kisfilmeket kaptunk, a 2022-es Volume III-ból pedig én mindössze csak a David Fincher által rendezett, óriásrákos Bad Travelling és persze a többszörös díjnyertes Jibaro részeket tudnám kiemelni. A többi – nagyrészt – felejthetőre sikeredett, úgyhogy nagyon kíváncsian vártam, hogy a Netflixnek ezúttal összejön-e a bravúr és képesek visszarántani a sorozat elé.
(Kép forrása: ScreenRant)
A kezdő Can't Stop már vállvonogatásra késztetett. Ez konkrétan a Red Hot Chili Peppers azonos című dalának koncertverziója, méghozzá drótokon rángatott bábukkal előadva. Félreértés ne essék, én magam is az RHCP-n nőttem fel és nagyon szeretem ezt a dalt, viszont az epizód tényleg semmi kiemelkedőt nem tartalmaz. A Close Encounters of the Mini Kind lényegében a korábbi Night of the Mini Dead UFO-s, Földet megszállós, apokalipszist elhozós verziója. Behoz némi humort a képletbe, de én inkább éreztem fárasztónak – szerencsére legalább rövid. A Spider Rose egy szimpla sci-fi történet, nem éppen a legkreatívabb fajtából. Adott egy női karakter, aki kap maga mellé egy nagyon cuki kis idegen lényt, ám mielőtt átfordulna gagyi modern Star Wars-ba az egész, még beköszön egy rosszarc, aki vadászik rájuk. Látványos, picit érzelmesebb, de végig úgy éreztem, hogy ugyanezt már ezerszer láttam, csak máshol (igen, szeretem a sci-fit). A 400 Boys egy klasszikus értelemben vett rajzfilmes kitérő, ahol az egyik szinkronhang John Boyega, azaz Finn az új Star Wars-trilógiából. A The Other Large Thing lényegében a Three Robots előzménye, méghozzá egy perzsamacska szemszögéből, aki összebarátkozik egy robottal. Az alapötlet nem rossz, csak kár, hogy nem kapott picit több időt – 9 perc alatt lezavarják és így a vége is túl hamar lett elvágva. Ezzel túl is vagyunk az évad felén. Lássuk, mi következik ezek után!
(Kép forrása: Bloody-Disgusting)
A Golgotha ismét idegen lényes, kvázi inváziós sztori, viszont az élőszereplős mivolta miatt nekem sokkal inkább érződött egy Oats Studios (Neill Blomkamp projektje) kisfilmnek. A The Screaming of the Tyrannosaur már jobban tetszett. Itt a jövőben egy olyan gladiátorviadalt vázolnak fel, amiben a résztvevők dinoszauruszok hátán lovagolva kell, hogy célba érjenek – a végén még egy T-Rex is befigyel. Látványos és akciódús kis epizód, amiből még MrBeast sem lóg ki annyira, mint a viadal házigazdája. Az ezután következő How Zeke Got Religion alatt azon gondolkodtam, hogy mennyire klassz Wolfenstein-játék lehetne ez, ha nem a levegőben, hanem a földön játszódna. A II. világháborúba helyezik ugyanis a cselekményt, mikor amerikai katonáknak le kell bombázniuk egy német templomot, ahol valami furcsa rituálé zajlik éppen. Tetszett a sztori, a gore mennyisége és a megvalósítás is – valamennyire talán közrejátszott benne, hogy épp most nézem A levegő urai sorozatot is. A Smart Appliances, Stupid Owners olyasmi, amit nem tudok hova tenni: okoseszközök magyaráznak össze-vissza. Totál hidegen hagyott. A záró For He Can Creep már sokkal jobb, ebben 1757-be megyünk vissza, méghozzá egy londoni elmegyógyintézetbe, ahol egy költő alkut köt a Sátánnal, hogy megír neki egy verset. Ez viszont a világ pusztulását hozhatja el, úgyhogy Jeoffry, a hűséges fekete macska védelmébe veszi gazdája megkínzott lelkét.
(Kép forrása: Polygon)
És ennyi, le is ment a 10 epizód. Ha engem kérdeztek, szerintem a How Zeke Got Religion lett az évad legjobbja, és emellé tenném csak oda a záró részt, plusz talán még harmadiknak a The Screaming of the Tyrannosaur is elfér. De ezek mellett a többi rész nekem nagyon fillernek érződött és hiába poénos mondjuk a The Other Large Thing a macsekkal, meg az őt szolgáló robottal, ha ezt összességében már a harmadik Three Robots-sztori. Nem mondanám, hogy kifejezetten emlékezetes lett a Volume IV, holott ezúttal három teljes évük volt összeállítani a felhozatalt. Én úgy érzem, hogy a Love, Death & Robots elfáradt, nem igazán üt már akkorát, mint kezdetben és csak NAGYON ritkán esik be egy-egy olyan epizód, mint az Emmy-díjas Jibaro. Bízom benne, hogy az 5. szezonra nem kell újabb három évet várni, és remélhetőleg abban már kapunk emlékezetesebb kisfilmeket is. Addig meg ott van nekünk a 2. évaddal készülő Secret Level.
Borítókép forrása: ScreenRant
