Amikor kiderült, hogy lesz Toy Story 5., akkor jó eséllyel sok rajongó vakarta meg a fejét, és tette fel magában a kérdést, hogy jó, de mégis minek. Bár tulajdonképpen ez a kérdés már a negyedik film kapcsán is felmerülhetett, viszont az Andrew Stanton rendezte új fejezet olyan felvetéssel operál, amire azt mondtam, oké, legyen, merthogy ezúttal nem egy új csilivili játék okozza a galibát, most a digitális világ és az old-school játékok ütköznek meg egymással. Egészen konkrétan egy konkrét eszköz csinálja a balhét, úgy hívják, hogy Vízi Lili (Greta Lee), a probléma vele pedig az, hogy a magát békának szimuláló gyerektablet teljesen elvonja főszereplő kislányunk, Bonnie (Scarlett Spears) figyelmet régi kedvenc játékairól, élen a cowgirl Jessie-vel (Joan Cusack) és az ő hűséges lovával, Szemenaggyal.
Bár beszélő játékainak finoman szólva sem szívlelik az új és roppant sokoldalú jövevényt, Vízi Lili azért nem tűnik egy förmedvénynek, ráadásul Bonnie szülei azzal a szándékkal szerezték be, hogy segítsen barátokat szerezni a kislánynak. Bonnie korosztályában ugyanis most mindenki ezt a masinát nyomkodja megállás nélkül, és persze a lány is hamar ráfügg, sőt még barátokat is szerez Vízi Lilinek köszönhetően. Vagy mégsem?
Nos, mégsem, mert bár a tablet miatt ugyan rövid időre valóban sikerül haverokat szereznie, és még egy pizsipartyra is meghívják, az este elég nagy bukta lesz, miután a gyerekek ahelyett, hogy együtt lógnának, csak a saját Vízi Liliüket nyomkodják. Bonnie, aki amolyan régi vágású gyerek, és inkább a hagyományos játékokat csípi, végül az orrát lógatva jön haza az összejövetelről, amikor pedig bevallja újdonsült barátainak, hogy Jessie és Szemenagy továbbra is a kedvencei, a többi lány jól kicikizi őt.
Közben persze a játékok sem tétlenkednek, ám mivel ez egy Jessie-történet, azon kívül, hogy Woody (Tom Hanks) kopaszodik és pocakot ereszt, Buzzból (Tim Allen) pedig kapunk vagy több tucat darabot, a történet jó részében ők ketten elég keveset szerepelnek. Jessie-vel és Szemenaggyal viszont zajlik az élet rendesen, és mivel ők Bonnie kedvenc játékai, a tehenészlány feltétlenül szükséges érzi, hogy barátokat szerezzen a gazdájának. Tulajdonképpen Vízi Lili célja is ez lenne, csak a módszereik éppen teljesen mások: míg a gyerektablet szerint Bonnie-nak „be kell állnia" a sorba, és azt kell csinálnia, mint a többieknek, azaz nyomkodnia kell őt, hogy barátai legyenek, addig Jessie egészen más módon akar barátnőt szerezni a lánynak.
Ami jó:
- Viszonylag ritka, hogy egy filmsorozat ikszedik részében az új karakterek nem erőltetett tölteléknek tűnnek, sőt valójában pont ők azok, akik igazán érdekesek, nem pedig a régi arcok, a Toy Story 5. esetében pontosan ez történik. Vízi Lili mellett egyértelműen a Conan O'Brien hangján megszólaló, bilihasználatra tanító okoseszköz, Smarty Pants lopja el leginkább a show-t.
- A Pixar meglepően éretten kezeli a témát, vagyis nem egy közhelyes techgyűlölő üzenetet kapunk, amit elsőre blikkre gondolnánk. Sőt, a film még csak egyértelmű állást sem foglal a témában, ami talán nem is baj, mert a kérdés nem fekete és fehér, helyette inkább azt mondja: figyelj, ez a helyzet, megváltoztatni a világot nem tudod és nem is lehet, az viszont rajtad áll, hogy mennyire engeded be a technológiát az életedbe.
- Bár a kütyük vs. hagyományos játékok téma érdekes és aktuális, a történet valójában egy ennél sokkal általánosabb dilemmáról szól: mert mi van akkor, ha nem a többséghez tartozunk? Ha nem pont azt szeretjük, ami éppen aktuálisan menő és divatos? Nyolcévesként például azt látjuk, hogy a kortársaink többsége már a kijelzőket nyomkodja, mi viszont még mindig szívesen játszunk babákkal és plüsslovakkal. Közben persze jó lenne barátokat is szerezni, meg hát nem lemaradni a dolgokról, mert a FOMO érzése már tíz éves kor alatt is felütheti a fejét. Vagyis akkor azért, hogy beilleszkedjünk, fel kell adnunk önmagunkat?
- Nem, a Toy Story 5. szerint nem kell, sőt nem is szabad, mert egy olyan közegben, ami semmi másról nem szól, csak arról, hogy szerepet játszunk, úgysem leszünk boldogok, maximum csak rövid ideig, de hosszú távon egészen biztosan nem. Szóval mit tehetünk? Találunk olyan embereket, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak, és akik nem birka módjára követik (mindig) a tömeget.
Ami nem jó:
- A Toy Story 5. inkább tanítani akar, mint szórakoztatni, és bár az üzenete remekül átjön, mint film összességében talán kevésbé élvezhető. Túl sok fele ugrál a cselekménnyel, túl sok szálat próbál egyszerre felépíteni, különösen a film első felében, és bár később ezek a szálak összeérnek, egy jó darabig inkább csak zavaró tényezőként szolgálnak.
- Ráadásul ezeknek csak egy része igazán szórakoztató, a sztori több ponton is ellaposodik, ezért könnyen olyan érzése támadhat az embernek, hogy mínusz 15 vagy inkább mínusz 20 perc játékidő kifejezetten jót tett volna a cselekménnyel.
- Bár nem mondanám, hogy egy felesleges folytatásról van szó, a filmsorozat egésze szempontjából teljesen indokoltnak sem érződik. Ebből pedig szinte egyenesen következik az is, hogy ugyanazok a kétségek merülhetnek majd fel bennünk egy esetleges hatodik felvonással kapcsolatban, mint most az ötödik vagy akár már annak idején a negyedik darab kapcsán is.
Végítélet
Van mondandója és azt remekül át is tudja adni, de mint film élvezhető? Na, ezzel kapcsolatban már rezeg a léc. Bár a papírzsepi után kapkodós részek és az értékes üzenete megmenti attól, hogy pénzlehúzásnak érződjön a dolog, a Pixar egyértelműen dolgozhatott volna még a cselekmény egyberántásán, és a sok, egymás mellett futó szál helyett jóval jobban járt volna - és vele együtt mi is -, ha kevesebb felé ágazik a sztori, és egy erős, ütős alapot hoznak inkább létre. A Toy Story 5. része ugyan nem rossz, sőt bizonyos szempontból kifejezetten fontos film, mivel kicsiknek és nagyoknak is igencsak releváns az üzenete, amikor viszont véget ér, mégsem az jár a fejünkben, hogy hu, ez egy jó film volt, inkább az, hogy ennek olyan üzenete van, amit érdemes volt elmesélni. Pedig a kettő egyáltalán nem zárta volna ki egymást.
