Több mint egy évtizede várjuk, hogy Sam Fisher újra kilépjen az árnyékok közül... vagy épp ismét belépjen közéjük, ez részletkérdés. A Ubisoft ugyan évek óta lebegteti a Splinter Cell visszatérését, de az új játék még mindig vagy a radar alatt repül, vagy az első rész remake-jén túl semmi nem készül a franciáknál. Viszont most kaptunk valamit, ami sokak szerint legalábbis egy kísérlet a legenda újraélesztésére: a Splinter Cell: Deathwatch című animációs sorozatot, ami egyenesen a Netflix kínálatába lopakodott be. Az animációs projekt mögött nem kisebb név áll, mint Derek Kolstad, a John Wick alkotója, aki most a neonfényes bosszúfilmek világát cserélte le egy brutális kémthrillerre. De vajon képes visszahozni ez a sorozat azt, ami a Splinter Cell-t legendássá tette, vagy a Deathwatch csupán halovány visszhangja annak, amit egykor imádtunk?
Káoszelmélet és a megfáradt fantom
A könnyedén darálható Deathwatch nyolc, egyenként 20-25 perces epizódból áll, és már az első pillanattól fogva világossá teszi: nem gyerekeknek készült. A sötét tónus, a valódi európai helyszínek és a precízen megkomponált akciójelenetek jól illenek a franchise világához. Guillaume Dousse rendező (FOST Studio) látványvilága dicséretet érdemel – a fény-árnyék kontrasztok, a sötétebb tónusok és a térhasználat tökéletesen megidézik a játékok ikonikus éjjellátós misszióinak hangulatát. Az animáció összességében lendületes, a harcjelenetek pedig kifejezetten filmszerűek, bár akad néhány kevésbé kiforrott mozdulatsor. Ettől függetlenül simán visszaidézi a John Wick-filmeket, és kellőképpen brutális is: törnek a csontok, repkednek a lövedékek, máskor meg valakinek csavarhúzót állítanak a fejébe. A Deathwatch tehát nemcsak a képi világával próbál hódítani, hanem azzal is, hogy vizuálisan „játékszerű” – mintha a Blacklist egy új engine-re költözött volna. Ez kifejezetten jól áll neki és a hardcore rajongókat is meg tudja szólítani.
A legnagyobb vitát természetesen az váltotta ki, hogy az öregebb Sam Fisher-t ezúttal Liev Schreiber szólaltatja meg, nem pedig a legendás Michael Ironside. Kolstad döntése logikusnak tűnik: ha hosszú távra terveznek, új hangra van szükség. Schreiber visszafogott, komor tónusa illik a veterán ügynökhöz, de az eredeti, mélyen rezgő Ironside-féle karakteresség hiányzik – különösen a csendes, feszültséggel teli jelenetekben. A történet szerint Fisher már visszavonult, valahol Lengyelországban éldegél kutyájával az isten háta mögött, de újra bevetésre hívják, amikor egy fiatal ügynök, Zinnia McKenna (Kirby) megsebesül egy titkos hadművelet során.
Kettejük kapcsolata adja a sorozat érzelmi magját: a mester és tanítvány, a régi iskola és az új generáció ütközését. McKenna karaktere erős, jól megírt, de a sorozat vége felé mintha túlnőne Fisheren – néha ő a tényleges főszereplő, míg a veterán ügynök csak a háttérből morog. Több helyen láttam, hogy egyesek azon sem tudtak tovább lendülni, hogy Fisher itt egy öregebb, amolyan „nyugger” státuszba lépett karakter. Bár valóban furcsa lehet hosszabb szakállal és hajjal, meg lehet nyugodni: ha akcióra kerül sor, akkor ugyanolyan profin teszi a dolgát, mintha 20 évvel fiatalabb lenne. Liev Schreiber orgánumával pedig hamar meg lehet barátkozni – egyébként mind a szinkron, mind a zenei aláfestés profi munka lett (a licencelt dalok is ütnek).
Lopakodás vagy frontális támadás?
A Deathwatch egyik legnagyobb hibája, hogy túlságosan ráfekszik az akcióra. A játékok rajongói pontosan tudják, mit jelent a Splinter Cell: lassú, megfontolt mozdulatokat, csendes kiiktatásokat, árnyékban való várakozást. A sorozat viszont gyakran elfelejti, hogy ez lenne a franchise lelke, és inkább iszonyatosan felpörög – pont, mint egy John Wick-mozi. Ez nem jelenti azt, hogy az akció rossz lenne – épp ellenkezőleg, sok jelenet látványos és feszült. Csakhogy amikor Sam Fisher nyíltan besétál egy biztonsági kamera elé, az ember óhatatlanul felkapja a fejét: „Ez lenne az a Fisher, akit ismerünk?” A Deathwatch így inkább egyfajta John Wick: Black Ops Edition benyomását kelti, mintsem klasszikus Splinter Cell-epizódot. A sorozat jól adagolja az információt, nem időz sokáig egy-egy küldetésen, de a nagyobb konspirációs szál kissé sablonos. A „világot fenyegető technológiai összeesküvés” motívumot már láttuk százszor (ha nem ezerszer), és az antagonisták sem túl emlékezetesek. A dialógusok néha kicsit didaktikusak, mintha mindenki tudná, hogy fontos dolgot mond, de a szív hiányzik belőle. Ennek ellenére azonban a Deathwatch nem unalmas – sőt!. A rövid epizódhosszok miatt mindig van miért továbbkattintani, és néhány flashback valóban mélyíti Fisher karakterét. Kár, hogy ezek a múltidéző pillanatok többnyire elég hirtelen megszakadnak, és nem mindig illeszkednek organikusan a fő történetszálhoz.
A Deathwatch technikailag impozáns, dramaturgiailag viszont elég üres. A zenei aláfestés feszült, a hangkeverés profi, a szinkronhangok rendben vannak, de hiányzik az a fajta „sunyulós légkör”, amitől a Splinter Cell több volt, mint szimpla akciójáték. A játékokban minden lépés kockázat, minden árnyék menedék – a sorozatban viszont inkább minden árnyék egy újabb akciószegmens előjele. Kolstad ugyan próbálja Fisher múltját, morális dilemmáit, és az öregedés kérdését is beemelni, de ezek többnyire csak felvillanások, nem mélyreható gondolatok. A Splinter Cell: Deathwatch egy tisztességes, sőt, bizonyos pillanataiban kifejezetten erős adaptáció lett. Képes modernizálni a szériát, új közönséget is megszólítani, és megmutatni, hogy Sam Fisher neve még mindig képes eladni bármit. Csakhogy a sorozat inkább akcióorientált, és épp ezzel veszít el valamit abból, ami a Splinter Cell-t egyedivé tette a Conviction előtt. A régi rajongók talán bosszankodva keresik majd benne a feszültséget, de az új nézők valószínűleg jól fognak szórakozni. Ha ez a cél, akkor a Deathwatch eléri, amit akar – csak közben elfelejti, hogy néha a legizgalmasabb pont nem az, amit látunk, hanem amit csak sejteni engednek a sötétben.
A Splinter Cell: Deathwatch 2. évadát már berendelték
Képek forrása: Netflix, Polygon, PC Gamer
