[Visszatekintő] Need For Speed: Carbon (2006) – Az éjjel soha nem érhet véget

A Need For Speed-széria mindig is az a franchise volt, amit gyerekkoromban nemcsak én, de az összes többi barátom és osztálytársam egy emberként csodált. Lényegtelen, hogy épp általános iskolában, vagy már később, gimiben ültünk le az éppen aktuális NFS elé, az biztos, hogy mindig tátott szájjal bámultunk a monitorra. Bitang jól kinéző tuning-, izom- és sportkocsik, neonfények, egyedi matricák és festések, illetve a Halálos iramban-filmekből átemelt éjszakai versenyzés élménye a dögös csajokkal és vagány zenékkel, mind-mind olyan hatással voltak ránk, amit sosem feledünk el. A Need For Speed Undergrounddal egy új korszak köszöntött be, méghozzá a tuning verdák korszaka. Olyan kocsikat fejleszthettünk szénné, mind teljesítményben, mind vizuálisan, amiket korábban maximum a belvárosban láttunk elhúzni az orrunk előtt. A felismerhetetlenségig lehetett őket tuningolni, és nem győztük lelkesen mutogatni egymásnak, hogy épp milyen új járgánnyal repesztünk a virtuális aszfalton. Aztán jött a Most Wanted, és a hype az egekbe szökött.

Kevés játékos van manapság, aki nem tudja, mi az a Need For Speed Most Wanted. Ha nem is játszott vele, a fehér-kék festéssel megáldott, ikonikus BMW biztosan rémlik neki. A Need For Speed-széria itt új utakra indult. A zártabb, arcade stílusú versenyek helyett egy sokkal nyitottabb világot kaptunk (amolyan Burnout Paradise módra), az EA pedig minden szempontból rátett egy lapáttal az előző részekre. 2005-öt írtunk ekkor, és a videójátékok a fénykorukat élték, miközben az ajtón már ott kopogtatott az új generáció a PlayStation 3 és az Xbox 360 képében. Jómagam nagyszerűen elvoltam a Most Wanteddel, viszont a hajamat is letettem, amikor rá egy évre, 2006-ban, kijött a Need For Speed Carbon. Na, ez az az NFS – az Underground 2 és a 2010-es Hot Pursuit mellett –, amit a mai napig bármikor képes vagyok elővenni, hogy lenyomjak benne egy jó kis versenyt.

Majd reggel lefekszem aludni

A Carbon a Most Wanted közvetlen folytatása, és ahogy korábban, az EA itt is megpróbált valamiféle történetet a játék mellé pakolni. A lényeg tulajdonképpen annyi, hogy a rivális bandákat kell lenyomnunk, persze versenyzéssel. A helyszín ezúttal Palmont City, amit kizárólag csak éjszaka fogunk látni, szóval innen kölcsönöztem a cikk címét is: az éjjel soha nem érhet véget (a Soho Party után szabadon). Aludni? Ugyan már, csak a gyengék alszanak éjszaka! Több kerület is van, és bár a legtöbb verseny általában a belvárosban veszi kezdetét, szinte minden esetben a város körüli kanyonokban érnek véget – kivéve a PSP-változatban, ahol a városon kívül csak erdős területek vannak. A szokásos körversenyeket, drift- és gyorsulási futamokat kiegészítik a kanyonokban történő megmérettetések, amik néhol tényleg egész nehezek. Ezekbe tartozik a ’’bossfight’’ is, amikor az éppen aktuális banda vezérét kell legyőznünk, persze néhány jól irányzott maflás helyett tökéletes vezetési stílusunkat latba vetve.

Én egy izomautóval, egy Chevrolet Camaro SS-el kezdtem neki a kalandnak, amit persze később lecseréltem, de talán ez volt az első NFS-em, ahol nagyon sokáig egy ilyen hatalmas, amcsi benzinfalóval toltam a versenyeket. Látványügyileg a Carbon hozza a szintet (legalábbis 2006-ban piszkosul szép volt!), de ami engem igazán magával ragadott, az a soundtrack. Az EA erre a szegmensre sosem panaszkodhatott, az összes NFS-ben, vagy EA Sports játékban (főleg a FIFA sorozatban) kiváló licencelt zenéket pakoltak be a repertoárba, viszont a Carbon valahogy telibe találta a zenei ízlésemet, és Spotifyon konkrétan a mai napig hallgatok belőle dalokat. Bár voltak rock- és rap számok is, az egész hangulatot uralta a sötét, jéghideg electro, amire csak ráerősített pár olyan előadó, mint a Ladytron, a Goldfrapp, Tiga, Vitalic, vagy Fogarasi László, alias Yonderboi. Az pedig, hogy egy 1979-es Gary Numan elektro-klasszikust is bedobtak, részemről hatalmas piros pont!

Egy korszak vége

A Carbon talán kevésbé lett népszerű, mint egy évvel korábban a Most Wanted, de nekem mégis hatalmas kedvencem. Egy évvel később, 2007-ben, az EA úgy döntött, hogy megpróbálja meghódítani a szimulátorok szerelmeseit is, ezért a Pro Street már igyekezett mindkét táborhoz szólni, sajnos vajmi kevés sikerrel. A komolykodást nem engedték el, és amíg a Shift két része megmaradt ezen irányban, addig a 2008-as Undercover ismét az arcade-esebb vonal felé húzott, de nekem ebből mindössze a borítón szereplő csaj, meg egy menüben hallható Nine Inch Nails-szám maradt meg. Utána a franchise átvándorolt a Burnout-játékokat is fejlesztő Criterion Games-hez, és a többi már történelem. A Need For Speed ma is tartja magát, készül az új rész, és a Heat is egész szép sikereket ért el legutóbb, de számomra már nem tudja visszaadni azt az érzést, amikor a Palmont City körüli kanyonokban drifteltem a Fighting in Built Up Areas rideg szinti-dallamaira. Az az éjjel tényleg soha nem ért véget.