Az utolsó nuka-colás palack is kiürült… Az anyósülésen már napok óta egy leharapott fejű, nyársra húzott iguana oszladozott büdösen-ragadósan, valahogy mégis lassan és nyugodtan. A rohadt kis mázlista. Üres tárak hevertek mellette. Üres volt az évtizedes porral borított országút is, üresek a kiégett házak, a betört ghoulkoponyák, a szottyadt brahmintőgyek, a rozsdás égbolt… És a száraz benzintank. Mel Gibson a visszapillantóba böfögött, és végigsimított radioaktív borostáján. Aznap reggel olyan másnaposan ébredt, hogy elhatározta, Mad Maxre változtatja a nevét az Acél Testvériség legközelebbi irodájában. Vagy bázisán… vagy miben. Vállára csapta hát kedvenc sörétesét, behegesztette a kocsiajtót — jó lesz még az az iguana —, és elindult a füstös Chicago felé. Félúton lábon lőtt két részegen éneklő szupermutánst, hogy agyonverhesse őket a Jagged Alliance (kopott) díszdobozával — persze szigorúan körökre osztva. A ricsajra egy megtépett farkaskutya is kivánszorgott a helyi roncstelepről. „Max” — mivel éhes volt — Dogmeatnek nevezte el. Aztán lelőtte és megette. Bolhás kis korcs. Ez még nem a három… csak a Tactics.

Ma délig komoly bajban voltam. Semmiféle elgondolásom nem volt, hogyan fogom összehozni ezt a pár sort. Aztán történt valami, ami szó szerint felvillanyozott, márpedig ilyesmi régen történt már velem.