A Devil May Cry 3 furcsa eleme a játékgyűjteményemnek. Annyit tudni kell rólam, hogy soha nem játszom olyannal, amiről előzőleg nem tájékozódom legalább egy bemutató cikk formájában (mondjuk úgy, nem szeretem a zsákbamacskát). Mivel régebben mindig figyelemmel kísértem, hogy épp milyen játékok álltak fejlesztés alatt, már előre kiválasztottam azokat, amiket ki szeretnék próbálni. Ezzel ellentétben a DMC3-ról annak idején annyit sem tudtam, hogy eszik vagy isszák. Mentségemre legyen szólva, a harmadik rész volt az első a sorozatból, ami számítógépre is megjelent, és mivel pár éve még azok táborát gyarapítottam, akik a „szar a konzol a PC a király” jelmondattal keltek és feküdtek, nem ismertem túl sok „konzol only” játékot.
Aztán az egyik nap, az öcsém haverja áthozott egy játékot, amit szerinte mindenképp ki kell próbálnom. Miért ne, gondoltam magamban. Már az intro alatt éreztem, hogy ez bizony nem egy átlagos játék lesz számomra. A bevezető videó is egy olyan hangulatbomba, melyet csak a japán fejlesztők képesek összehozni (nem tudom mondtam-e már, hogy imádom a japánokat XD ). Az orgonával lejátszott aláfestő zene, az esőben vad csatát vívó, egymásnak feszülő ikertestvérek azonnal felkeltették az érdeklődésem. A történet alapját már a videó alatt megismerhetjük. Eszerint, az ősi időkben élt egy hatalmas erejű démon, Sparda, aki hogy megakadályozza, hogy a démonvilágban élő szörnyek elárasszák a Földet, kardjával – egy halandó papnő feláldozása révén - bezárta a két világ közti átjárót. Démoni hatalma a kardjával együtt a szörnyek birodalmában maradt, ő pedig az emberek világában rekedt.
Ezt követően az emberek között élt, életének utolsó éveiben pedig egy halandó nő mellett állapodott meg, akitől két fia született, akik ikrek voltak: Dante és Vergil. Apjuk mindkettőjükre egy-egy kardot hagyott. Dantéra a robosztusabb Rebelliont, míg testvérére a szamuráj katanat, Yamatot. A fiúk öröksége közé tartozott az a két darabból álló amulett is, amelyek együttes használatával kinyitható a démonvilágba vezető kapu, és megszerezhető Sparda ősi kardja. A harmadik részben túl sokat nem tudunk meg az ikrek fiatalkori kapcsolatáról, ám gyanítható, hogy kisebb korukban tényleg testvérként viselkedtek. Viszont Vergilt hajtotta a hatalomvágy, magának akarta apjának erejét, ezért elváltak útjaik.
A játékba akkor csöppenünk bele, amikor Dante éppen meg akarja nyitni démonvadászatra specializált boltját. Ám váratlanul meghívást kap a testvérétől (ha meghívásnak lehet nevezni azt, hogy néhány pokolfajzat hatalmas pengéket szúr át a testeden). A sztoriból többet nem árulok el, hátha akad, aki pont e post hatására vágna bele a játékba. Annyit megjegyeznék még, hogy egy nagyon jól kitalált, hangulatos, a vége előtt nagy meglepetéssel szolgáló történet vár a játékosokra.
Amiről viszont írnék még az…minden más. Jobb ha az elején letudjuk a kevésbé impozáns részt. Ez a grafika. Őszintén szólva nekem semmi komolyabb bajom nincs vele, hiszen egy elsősorban PS 2-re fejlesztett játéktól nem várhatunk effekthegyeket és tűéles textrúrákat. De tény, hogy a mai csodáknak a közelébe sem érhet. Az egyetlen dolog, amit tényleg fel lehet róni a DMC 3-nak, hogy a kevésbé acélos látvány ellenére előfordul, hogy erősebb vason is belassul a játék, ami a rossz optimizációnak köszönhető. A mérleg pozitív serpenyőjébe már jóval több dolgot rakhatunk. Kezdjük a zenével és a hangokkal, ami minden játéknak az egyik legfontosabb pontja. Hiszen hiába a jó történet és a szép grafika, ha a hangulatot tönkreteszi a „langyos” aláfestő zene és a tehetségtelen, beleélésre képtelen szinkronszínészek. Szerencsére itt egyik eset sem áll fenn. A muzsikát Tetsuya Shibata szolgáltatja, aki számos Capcom címben volt felelős a zenéért. Annak ellenére, hogy az alap ellenfelek (vagy ahogy D0ncivel nevezzük őket, a parasztok XD ) elleni harcok során ugyanaz a zene megy az egész játék során, soha sem lehet megunni. Köszönhetően annak, hogy csak úgy pumpálja az adrenalint a cucc és a pörgős harcok során teljesen magával ragadja az embert. A főellenfelekhez írt dallamokra sem lehet panaszunk, és külön meg kell említenem a végefőcím alatt hallható zenét, ami kiemelkedően jóra sikeredett (ez utóbbit David Baker és Shawn McPherson „követte el”).
A játékba akkor csöppenünk bele, amikor Dante éppen meg akarja nyitni démonvadászatra specializált boltját. Ám váratlanul meghívást kap a testvérétől (ha meghívásnak lehet nevezni azt, hogy néhány pokolfajzat hatalmas pengéket szúr át a testeden). A sztoriból többet nem árulok el, hátha akad, aki pont e post hatására vágna bele a játékba. Annyit megjegyeznék még, hogy egy nagyon jól kitalált, hangulatos, a vége előtt nagy meglepetéssel szolgáló történet vár a játékosokra.
Amiről viszont írnék még az…minden más. Jobb ha az elején letudjuk a kevésbé impozáns részt. Ez a grafika. Őszintén szólva nekem semmi komolyabb bajom nincs vele, hiszen egy elsősorban PS 2-re fejlesztett játéktól nem várhatunk effekthegyeket és tűéles textrúrákat. De tény, hogy a mai csodáknak a közelébe sem érhet. Az egyetlen dolog, amit tényleg fel lehet róni a DMC 3-nak, hogy a kevésbé acélos látvány ellenére előfordul, hogy erősebb vason is belassul a játék, ami a rossz optimizációnak köszönhető. A mérleg pozitív serpenyőjébe már jóval több dolgot rakhatunk. Kezdjük a zenével és a hangokkal, ami minden játéknak az egyik legfontosabb pontja. Hiszen hiába a jó történet és a szép grafika, ha a hangulatot tönkreteszi a „langyos” aláfestő zene és a tehetségtelen, beleélésre képtelen szinkronszínészek. Szerencsére itt egyik eset sem áll fenn. A muzsikát Tetsuya Shibata szolgáltatja, aki számos Capcom címben volt felelős a zenéért. Annak ellenére, hogy az alap ellenfelek (vagy ahogy D0ncivel nevezzük őket, a parasztok XD ) elleni harcok során ugyanaz a zene megy az egész játék során, soha sem lehet megunni. Köszönhetően annak, hogy csak úgy pumpálja az adrenalint a cucc és a pörgős harcok során teljesen magával ragadja az embert. A főellenfelekhez írt dallamokra sem lehet panaszunk, és külön meg kell említenem a végefőcím alatt hallható zenét, ami kiemelkedően jóra sikeredett (ez utóbbit David Baker és Shawn McPherson „követte el”).
David Baker és Shawn McPherson - Devils Never Cry
A Devil May Cry játékok a külföldön csak „stylish action game”-nek nevezett kategóriába tartoznak, tehát nem az agyatlan vagdalkozáson van a hangsúly, hanem a minél látványosabb, stílusosabb vagdalkozáson. XD A Capcom egy remek harcrendszert készített a játékhoz, mely leghatékonyabban gamepaddal használható. Dante többféle közelharci és lőfegyvert használhat, melyeket folyamatosan szerez meg a játék során. Mindegyikkel hihetetlen mozdulatokat lehet végrehajtani, és erre szükség is van, ha magasan akarjuk tartani a stíluskijelzőnket (azt mutatja milyen látványosan és változatosan harcolunk). Ha már a sílusoknál tartunk, Danténak többféle harcstílus áll a rendelkezésre, melyek között a küldetések között válthatunk. A Trickster stílust használva például felfuthatunk a falakra, pillanatok alatt az szörnyek feje fölé teleportálhatjuk magunkat majd onnan sújthatunk le rájuk. A Swordmasterrel brutálisan erős kombókat csalhatunk elő a közelharci fegyvereinkből, a Gunslingerrel pedig a lőfegyvereinkből. De akad olyan stílus, ami az idő állítja meg, vagy épp megkettőzi Dantét egy rövid időre.
Ha ezt a rengeteg kombót és lehetőséget megfejeljük azzal, hogy a főhős mozgásanimációja a motion capture technológiának hála szinte tökéletes, elképzelhetjük milyen látványos is tud lenni egy összecsapás. A játékban kinyitható egyik bónusz videó épp azt mutatja meg, hogyan rögzítették a DMC-ben használt mozdulatokat. Nem tudok mást mondani, nem aprózták el a srácok.
Ami felteszi a koronát a játékra, az a Devil May Cry 3-ban szereplő karakterek. Dante talán a leglazább, és legnagyszájúbb karakter a játékvilágban. Mindegy, hogy egy ház nagyságú Cerberussal, egy félmeztelen démonnővel vagy egy nyálkás szörnnyel kell összecsapnia, egy pillanatra sem csukódik be a poénláda. Egyetlen dolog van amit utál – és ennek többször hangot is ad – méghozzá, ha valakinek nagyobb szája van, mint neki. Hasonlóan nagyszerű karakter Vergil, aki Dante tökéletes ellentéte. A hatalom megszerzése érdekében gondolkodás nélkül kinyitná a kaput a démonvilágba és a világra szabadítaná a démonokat. Emellett kimért és egy jégcsapnál is hidegebb. Külön köszönet Daniel Southworthnek amiért ilyen felejthetetlen szinkront adott a karakternek. Hasonlóan jól eltalált a többi szereplő (Lady, Arkham, Jester) szinkronja is.
Elárulhatom, kevés játék volt képes ilyen hosszú ideig lekötni, mint a Devil May Cry 3. Több mint egy év elteltével csak nemrég szedtem le a gépről, és most is csak azért, hogy megszüntessem a kísértést, mert elvette az időmet a többi játék elől. Ennyi idő alatt is mindig nyújtott kihívást, mivel az utolsó 1-2 nehézségi fokozat iszonyatosan nehéz volt számomra, így mindig volt cél, amit kitűzhettem magamnak. Nem beszélve arről a rengeteg trükkről, ami a játék harci motorjában rejtőzik még, és melyeket az igazán profik használnak (jump cancelling, aerial juggling, sword hanging stb). Ezeket sem sikerül még tökéletesen használnom.
Annyit még elmondanék, hogy szándékosan nem beszéltem a játék legnagyobb hibájáról. Nagyon sokakkal előfordult, hogy nem ismerte fel a controllerüket, vagy ha fel is ismerte, nem kezelte azt rendesen. Nálam ez sosem fordult elő, így nem is említem negatívumként (látszik nem csak én szeretem a játékot, hanem ő is engem XD ). Hamarosan érkezik PC-re a DMC negyedik része, teljesen új főhőssel, új lehetőségekkel és a videók alapján hasonlóan fantasztikus hangulattal. Bízom benne, hogy ugyanolyan, vagy még nagyobb élményt fog nyújtani. Zárásképp tekintsétek meg a játékból készített egyik legjobb zenés videót.
