Mivel most 2024-et írunk, számos kerek évfordulót ünneplő alkotást fogunk még elővenni a „Régen minden jobb volt?” rovat keretében, ebből adódóan pedig újra meg újra le kell majd írnom: 2004 még mindig az egyik (ha nem A) legjobb esztendőnek tekinthető videójátékos megjelenések szempontjából. Olyannyira telített volt ez az év jobbnál jobb debütálások terén, hogy az április 12-én berobbant Painkiller alig tudott kikecmeregni a nemrégiben kivesézett Far Cry árnyékából, holott a „mész oszt lősz” jellegű lövöldék egyik legélvezetesebb darabját rakta le az asztalra a lengyel People Can Fly csapata.
Az imént említett Far Cry-hoz hasonlóan Daniel Garner túlvilági hentparádéjával is a PC Guru egyik mellékletén futottam össze először, a szerelem pedig első látásra megtörtént, hiszen korábban rengeteget nyüstöltem a Doom első két részét, emellett pedig Samuel Herbert Stone elmés megjegyzésein is felröhögtem párszor, így eléggé közel álltak (és állnak most is) hozzám azok a lövöldék, amik még csak hírből sem hallották az újratöltés fogalmát. Ha jól emlékszem (de javítsatok ki kérlek, ha tévedek), talán a The Palace és a Town nevezetű pályák kaptak helyet a kipróbálható verzióban, utóbbi pedig annyira megtetszett a hangulata miatt, hogy vagy 15 alkalommal kipörgettem – meg még párszor a teljes játék keretein belül. Leginkább egyébként pont a helyszínek miatt lett nagy kedvencem a játék, ilyen szintű változatosságot ugyanis azóta sem nagyon láttam ebben a zsánerben – 24, egymástól merőben eltérő terepet összehozni egy akkor még csak húsz főből álló csapatnak nem lehetett könnyű mutatvány, szóval mindenképp jár érte a kalapemelés. Hozzám egyébként sokkal közelebb álltak a középkort idéző részek (például a már említett város, a kastély, vagy akár a katakombák), mint a modern szekvenciák, de igazából az összes fejezetnek megvolt a maga egyedi hangulata – különösen a pokolnak, ami végre nem a „minden ég” ábrázolásmódot vette alapul. Ebből kifolyólag tényleg csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a pályákról, mert ezen a téren még az olyan nagyágyúkon is könnyedén képes volt felülkerekedni, mint a Doom vagy a Duke Nukem – a szinte csak sivatagi környezetet kínáló Serious Samről már nem is beszélve.
Szintén közelebb vitte az államat a padlóhoz, hogy még a démoni hordák válogatott képviselőit is a szintekhez igazították a fejlesztők, ergo szinte minden pályán másfajta rémségeket kellett cafatokra lőni. Ez (valamint a kártyák rendszere és a hozzájuk kapcsolódó kihívások teljesítése) igazából bőven képes volt ellensúlyozni a szűntelen lövöldözésből eredő monotonitást – bár ez éppenséggel egyéni ízlés kérdése, én speciel egyszer sem unatkoztam a végigjátszás során. Személyes kedvenceim egyébként a kéz- és lábfej nélkül lébecoló borzadványok voltak, akikkel leginkább az Asylum nevezetű helyszínen lehetett összefutni (nem egy horrorjátékról beszélünk, de ettől a résztől amúgy máig kiráz a hideg), de a nindzsákat és a boszorkányokat is bírtam – a pajzzsal felvértezett templomos lovagokat és a szerzeteseket (Leper Monk) viszont már kevésbé. Mint a legtöbb hasonló alkotásban, természetesen itt is a főellenfelek jelentették a habot a torta tetején, az impozáns méretekkel büszkélkedő Necrogiant első megpillantását például soha az életben nem fogom elfelejteni, de Alastor és Lucifer is képes volt megemelni a pulzusomat – pláne az előbbi, mivel az a harc felettébb megizzasztotta az akkori énemet.
És akkor a lényeg, amire már a címben is utaltam: a Painkillerben látott gunplay nemes egyszerűséggel fenomenálisra sikeredett, a Serious Sam kissé súlytalan lövöldözése és egy helyben elterülő szörnyei után ugyanis valódi eufóriát okozott a Havoc fizikai motornak köszönhetően rongybaba módjára repkedő rémségek látványa, valamint a lövedékek súlya. Már a shotgun eldurrantása is képes volt vigyort csalni az arcomra (pláne, ha előtte mirelitet csináltam szerencsétlen flótásból), a szórakoztatófaktort azonban a méltán legendás karóvető tudta csak igazán kimaxolni, melynek használata szinte minden más fegyvert a kispadra ültetett – nem a játékon belül, hanem összesen. De az ellenfeleket felvillanyozó Electrodriver is megérne egy misét, ami leginkább nagy tömegekben (ebben a programban azért ez elég gyakori jelenség) okozott mókás pillanatokat.
A Painkiller tehát a mai napig képes remekbeszabott szórakozást kínálni, hiszen a fizika még mindig látványos a maga direkt eltúlzott módján, a változatosság pedig továbbra is gyönyörködtet. Sokakhoz hasonlóan én is nagyon szerettem az első, szintén a lengyel felebarátaink által hegesztett kiegészítőt, a Battle out of Hellt (pláne az új fegyverek miatt), sőt, még az eredetileg modnak indult Overdose is lekötött, utána azonban kiszálltam a franchise-ból – a későbbi felvonások értékeléseit látva mondjuk nem nagyon maradtam ki semmiből. A szokásoshoz képes most picit hamarabb célba ért a nosztalgiavonat, ami annak köszönhető, hogy nemrégiben egy (szinte) mindenre kiterjedő videóban is megemlékeztünk a People Can Fly szerzeményéről, szóval aki kíváncsi a részletekre, az mindenképp tekintse meg az alant mellékelt képsorokat. Aki pedig kedvet kapott egy kis múltidézéshez, az telepítse fel gyorsan cikkünk alanyát, Lucifer csatlósainak hidegre tétele ugyanis pont olyan élvezetes, mint két évtizeddel ezelőtt.
