Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!

Hol vagyok? Egy katedrális ez? Eltévedt volna halott lelkemmel a holló? És ki ez a hosszú ősz hajú férfi? Ő szemlátomást tudja, ki vagyok. Azt állítja, meghaltam Vele együtt, de a túlvilágba vivő kapun még nem léphetek be. Feladattal bíz meg: kemény harcban meg kell akadályoznom egy istenek közötti háborút úgy, hogy legyőzöm őket, egytől-egyig. Miért én? Azt mondja, ha sikerrel járok, újra láthatom Őt. Figyelmeztet, hogy az istenekhez vezető út a Pokol szolgáival, élőholtakkal van kikövezve, akik hűen védik urukat. Tétovázom, de nem tehetek mást — ám csak Érte teszem meg, csakis Őérte.

A temetőben tértem magamhoz, fegyverrel a kézben. Az ég szürke, körülöttem sírok, kripták. És egyszer csak elszabadult a Pokol; a föld alól valaha volt holtak törnek elő és támadnak rám: csontvázak hatalmas kardokkal, boszorkányok, denevérek az égben, a Túlvilág összes rémsége. Puszta kézzel semmi esélyem nem lett volna a hatalmas kardok ellen; eleinte közelharcban nagyszerűen használható borotvaéles pengékkel szabdaltam őket, aztán kisvártatva egy ódon, porlepte puska is a kezembe került, amivel már távolról is darabokra lőhettem őket. Ez a fegyver másra is képes volt: le tudta lassítani azt, akit eltalált, ami sok esetben jól jött. A Holtak ugyanis nem nyugodtak békében, helyette csapatokban próbáltak véget vetni az én létemnek is. Hullott a töltényhüvely, hullottak a rémségek. Szerencsére találtam lőszerutánpótlást, energiámat pedig az elhullott lelkekből tápláltam. Ha több mint hatvanat felszedtem ezekből a lelkekből… nos, akkor néhány másodpercre valamilyen másfajta állapotba kerültem: látásom megváltozott, csupán a lények hőképét láttam, minden egyéb fekete és szürke lett, szívem a fejemben dobogott, és puszta kézzel marcangolni kezdtem mindenkit, aki csak élt-holt és mozgott; nehéz erről igazából beszélni, egyszerű halandó ezt nem értheti.

Észrevettem, hogy sok tárgy összetörhető, sokuk aranypénzt rejtett, amiket magamhoz is vettem — még jól jöhetnek. Ezekből később tarotkártyákat vehettem, melyek különféle javakkal szolgáltak, többek között a megölt lények lelke nem tűnt el olyan gyorsan, könnyebben tudtam begyűjteni őket, vagy pedig védekezőképességemet növelhettem.

Szerencsére eltévedni sosem tudtam, iránytűm mindig mutatta a helyes irányt.
Így jutottam el az Átrium Komplexumig: ősi templom, szürke csuhás, bárdokkal felfegyverzett papokkal, és aranyat rejtő, robbanó hordókkal telve. Nyomomban vér, belek és húscafatok — a pengék jó szolgálatot tesznek maga a Kaszás ellen is.


Utam a katakombákba vezetett. A csontvázlovagok itt sem hagytak nyugtot nekem. Koporsók (javuk üres, vajon hova lettek lakóik?), hordók szegélyezték utamat, melyekből újabb aranypénzekre tettem szert. Egy szakadék mellett találtam rá harmadik fegyveremre: ezzel karókat tudtam távolra is pontosan kilőni, melyek nyílegyenesen fúródtak a célpontba, azon kívül robbanó gránátokat szórtam velük a támadó túlvilágiak csoportjainak közepébe — a koporsókat hamar vér fröcskölte be. Egyszer csak falba vésett hatalmas koponyákkal körülvett helyszínre értem, ahol forró tűz tört fel a mélyből. A felbukkanó lény lassú volt, ám a hagyományos lőfegyverek, melyekkel annyi hol lényt küldtem vissza oda, ahonnan jöttek, nem hatottak rá. Ellenben a fényt, melyet a barlang tetején lévő csillag szétlövésével juttattam a terembe, igencsak rosszul tűrte...

Ezután a katedrális szent csendjét a már ismert csuhás papok és varázsbottal felfegyverzett mágusok háborították, akik (második) haláluk után vérfelhőt hagytak maguk után, amelyhez ha közel mentem, erős köhögés tört rám. Kisvártatva egy tágas tér közepén hatalmas lény termett elő, aki szakadatlanul okádta a magából a rémeket. Nehéz küzdelem volt, de én kerültem ki győztesen.

Oda jutottam, ahol az egész kezdődött: egy temetőbe. Az ég szürke, a ködből pedig valami hatalmas alak bontakozott ki. A félelem már nem tartozott az érzéseim közé, mindazonáltal nem merészkedtem közel hozzá — rossz belegondolni, milyen sebeket ejthetnének rajtam óriási csapásai. Inkább távolról szórtam belé a hegyes karókat, melynek meg is lett az eredménye: a Pokol szolgái ismét vereséget szenvedtek ellenem…

A mennyország bérgyilkosa

A harc után kimerültem ültem le egy sírra pihenni, ám egyszerre női hangra lettem figyelmes. Vajon…? Nem, Ő nem lehet. Egy hosszú fekete hajú lány bukkant fel mellettem. Ártatlannak tűnt, de bizalmatlan voltam vele szemben. Miért ne lettem volna az, hiszen azt sem tudom, miért vagyok itt. Eve volt a neve, azt állította, már hosszú évek óta halott vagyok. Azt, hogy mi itt a dolgom, nem tudta, de jelenleg két világ között lebeg a lelkem a testembe zárva. Elmondása szerint a Sötétség serege elvonult, térképem haszontalanná vált. Biztosított bizalmáról és hogy segít, amiben csak tud. Rendben, meglátjuk, hátha szükségem lesz még rá…

Én pedig követtem a Fekete Hadat mindenhová. Jártam operaházban (ide a lejáró fedelének szétlövésével jutottam be), elmegyógyintézetben (áldozataimnak a halál talán megváltás volt), hó és jég borította hegységben, ahol újabb harci szerszámra tettem szert: dobócsillagokat és villámokat tudtam vele szórni.

Harcom végeláthatatlannak tűnt; a pályaudvaron iszonytató számú élőholt, gázmaszkos náci katona rontott rám — ellenük egy új fegyvert is bevethettem az eddigiek mellett: rakétavetőt, golyószóróval megtámogatva.

A gázálarcos sereg a katonai támaszponton is üldözött, rajtuk kívül pedig tankok próbáltak megállítani. Később aztán a romok között újabb óriás tűnt fel, neki a kalapácsában rejtőzött az ereje. Ott végezte, ahol a többiek…

Pokolbéli „víg” napjaim

Sok helyen jártam még, ám bárhová vitt is magányos utam, mindenütt hatalmas seregek fogadtak talpig fegyverben, én pedig öltem, mészároltam, marcangoltam, míg el nem jutottam a végső helyszínre, amely... Nos, maga volt a pokol. Óriási terület, ahol megállt az idő, és ahol az emberiség korokon átívelő, saját magával vívott háborúival szembesültem. Isten nevében elkövetett hadjáratok romai, lövészárkok a világháborúból, és a háttérben a gyűlölt gombafelhő. És ha eddig nem lett volna elég, holt lelkek ezrei próbáltak magukkal rántani. Lucifer rettentő volt, de azok után, amiken átmentem, nem volt több kellemetlen rémálomnál.

És hogy megkaptam-e végül a válaszaimat? Hogy sikerült-e megállítanom a Pokol légióit? Viszontláttam-e szerelmemet? Ahogy mondani szokták, ez már csak történelem.

De mutasson nekem valaki egyetlen történelemkönyvet is, amelyikben mindez meg van írva…