Vannak azok a videójátékok, melyek koncepciója egyszerűen annyira adja magát, hogy az ember nem is érti, miért kell éveket, vagy akár évtizedeket várni arra, hogy egy épkézláb fejlesztőcsapat megvalósítsa őket. Ilyen volt a Dead By Daylight ikonikus horror-karakterekkel teli multiplayer fogócskája, a közelmúltban a Warhammer 40.000: Boltgun '90-es éveket idéző démondarálója, és a 2017-es Bud Spencer & Terence Hill: Slaps and Beans is. Hogy ez a játék miért nem a játéktermek aranykorában készült el, amikor a Bud Spencer és Terence Hill ikonikusabb filmjeit adaptáló, Streets of Rage és Final Fight nyomdokait követő beat-em-up ötlete tálcán kínálta magát, arra hiába is keressük a választ. Érjük be annyival, hogy amikor 2017-ben a játék végre megvalósult, teljesített mindent, amire csak a rajongók vágytak. A közel hat év után elkészült folytatással pedig a fejlesztők megpróbáltak minden tekintetben túltenni az előző részen.
Te mondd, hogy rablótámadás, a te hangod mélyebb!
Játékmenet tekintetében alapvetően nincs sok változás. Az első rész fináléja, K2 legyőzése és a gépük lezuhanása után Bud és Terence a tengeren hánykolódnak, egyre fogyatkozó türelemmel és babkészlettel, amikor váratlanul szárazföld bukkan fel a láthatáron. Afrikában szállnak partra, ahol néhány helyi bandatag elpofozása után hamarosan egy nemzetközi kémszervezet soraiban találják magukat, mely banáncsempészettel és illegális szerencsejátékkal foglalkozó bűnszövetkezet után kajtat. Az első részhez hasonlóan a történet csak amolyan tessék-lássék van jelen, leginkább azzal a céllal, hogy hőseinket végigvezesse minél több ikonikus filmszerepük, aranyköpésük és verekedésük során. A bunyót az átvezetőkön kívül egyedül főellenfélharcok, illetve különböző minijátékok szakítják meg, mint például evőverseny, vagy a Különben dühbe jövünk kórusjelenete. A Spencer-Hill filmek szerelmesei ezúttal sem csalódnak, az Én a vízilovakkal vagyok, a Bűnvadászok, a Nyomás utána, a Különben dühbe jövünk két felvonásán túl legalább egy röpke kikacsintás vagy utalás erejéig ismét számtalan klasszikus elevenedik meg, miközben a legkülönbözőbb csatlósok százainak kenhetjük el a száját, természetesen a klasszikus filmzenék aláfestése mellett.
A fejlesztők több ponton finomították az előző részben bizonyított receptet. Ha egyedül játszunk, az AI érezhetően kompetensebb, de gombnyomásra bármikor válthatunk is Bud és Terence között, a játék pedig ennek örömére időről-időre bedob egy-egy lazább logikai részt is, ahol a két karakter közötti együttműködéssel, vagy váltogatással nyithatjuk meg a továbbjutást. A pályák lényegesen több olyan elemet kaptak, melyeket használva a karakterek még több ikonikus mozdulatot mutathatnak be, de a kombók végrehajtása is lényegesen könnyebb lett. Eleve hangsúlyosabbá vált Bud és Terence eltérő fizikuma. Bud jellemzően képes akár nagyobb, nehezebb tárgyakat is felkapni, hogy azokat az ellenfelekhez vágja, Terence ezzel szemben gyorsabb, akrobatikusabb, felszedett tárgyak eldobásakor képes célozni is, ha pedig rendelkezik valamilyen ütővel vagy faléccel, visszaütheti a feléje repülő kisebb tárgyakat.
Kár érte, kiváló ügynök volt
A prezentáció és a pixelart még mindig fantasztikus, a játék minden mozzanatán érződik a fejlesztők rajongása a filmek iránt, sőt, hőseink végre szinkronhangokat is kaptak. Kihagyott ziccer, hogy bár magyar felirat van, sajnos pont a magyar szinkron maradt ki a sorból, pedig az élményen még nagyobbat dobott volna, ha hőseink Ujréti László és a néhai Bujtor István hangján ismételhették volna el a rajongók által kívülről ismert aranyköpéseket. Online multiplayer továbbra sincs, Steam Remote Play azonban igen, a főmenüből pedig immár nem csak a filmzenéket játszhatjuk le, de kiválaszthatjuk és külön próbálgathatjuk a különböző minijátékokat akár négy fővel is.
Azonban nem minden arany, ami fénylik, és van pár dolog, ami mellett nehéz szó nélkül elmenni. Egyrészt le kell szögezni, ez a játék Bud Spencer + Terence Hill rajongóknak készült rajongóktól, minél inkább szereti és nézi valaki a mai napig ezeket a filmeket, annál nagyobbat üt, szórakoztatóbb és tökéletesebb a játék, az előző részéhez hasonlóan. A 15 pályán és 4-5 órán át adagolt tömény fanservice mögött azonban akad pár elem, ami sikerülhetett volna kicsit jobban is. A főellenfélharcok ugyan előrelépések az előző részhez képest, de még mindig elég egyenetlenek, és akad egy-két eset, amikor ha a többfázisú csata bármelyik elemét elbukjuk, az egészet elölről kell kezdenünk. Az ellenfelek sűrűjében a harc gyakran átláthatatlan, monoton gombnyomkodássá és pofozkodássá válik. Ez főleg az új, kizoomolt arénákban igaz, ahol különösen nagy ellenféltömeggel kell megküzdenünk általában, ez pedig még a nagybetűs hangulatból is képes néha kissé visszavenni. Ezen nem javít túl sokat az sem, hogy a játék pályáinak hossza eléggé egyenetlen, néhány szegmens kicsit tovább húzódik, mint ameddig szórakoztató. Játékállást pedig csak a pályák között menthetünk.
Ám ahogy fent is írtam, ha valaki nagy rajongó, sőt, esetleg akad egy családtag vagy barát aki benne van egy kooperatív végigjátszásban, mindez elhanyagolható az élményhez képest. A Slaps and Beans 2 továbbra sincs túlárazva, 20 euróért, azaz durván 7800 forintért szinte ajándék. Azonban kérdéses számomra, hogy vajon lehet-e még tovább ütni ezt a vasat, van-e elég a koncepcióban és a csapatban egy esetleges harmadik részhez, vagy érdemesebb lenne megállni egy duológiánál.
